A türelem hullámhosszán

• 2023-02-23 16:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

Ahol erő van a gyakorlásához... – exkluzív beszélgetés egy hivatás művészetéről dr. Sándor Szilárd teológussal, pasztorálpszichológussal –

Sorainkat Eugen H. Peterson A lelkipásztori hivatás művészete című könyvében megfogalmazott gondolatával indítjuk: „... az a környezet, amiben a lelkészek dolgoznak, pusztítja a türelmet, és jutalmazza a türelmetlenséget. Az emberek kényelmetlenül érzik magukat a rejtély – a misztérium, azaz Isten – és a rendetlenség – azaz saját maguk – találkozásakor. Hogy távol tartsák magukat mindkettőtől, programokat találnak ki, és lelkészeket fogadnak fel, hogy menedzseljék ezeket a projekteket, melyeknek megfelelő struktúrája és elérhető célja van. Egy csapásra megszabadulnak a rejtélytől és a rendetlenségtől. Ez csábító... A lelkészek különösen ki vannak téve a veszélynek, hogy éppen annak a fertőzésnek legyenek azonosítatlan hordozói, amelynek a felismerésére és gyógyítására meghívást kaptak... Istentiszteleti teljesítménytúrához. Az »északi-sarki expedíció« szolgáltatja azt a képet és magyarázatot. Mindegy, hogy az Északi-sarkra megyünk vagy a templomba, úgy tűnik, egy dolgunk van: hogy működőképes kompromissszumot találjunk nagyszabású elképzeléseinknek és a között az abszurd valóság között, akik mi magunk vagyunk...”

– A lelkészi munka – amennyiben létezik ilyen –, távolról szép, csodálatos, és mi tagadás: irigylésre méltó. Szóval munka – mert hát a lelkész is dolgozik... Vagyis az a lelkész, aki ebből él, annak munkája a „lelkészség”, hiszen hivatalosan munkakönyvvel alkalmazzák e munkára, az ennek megfelelő végzettsége után. Dolgozik a pap, és ezért fizetés jár neki, és majd reménység szerint nyugdíj is – annak megfelelően, amint befizette ezt a járulékot a munkaadója a fizetése után, mint minden más alkalmazott esetében. 

Erről talán kevés szó esik. Inkább hadd éljek egy hasonlattal. Hasonlítsuk össze a lelkészi munkát egy csokor virág átadásával. A lelkészi munka is egyfajta „felköszöntés”, merthogy – jó esetben – ünnepeljük az embert, és mindez Isten színe előtt történik. Amikor viszont a csokor virágot kézbe vesszük, akkor nem gondolunk arra, hogy a földet meg kell művelni, és a virágmagokat vagy a virághagymákat föld alá kell vetni, ültetni, majd gondozni kell ezeket; megfelelő hőmérsékleten és megfelelően öntözni kell, majd a többszínű virágokat le kell vágni és csokorba kell kötni oly módon, hogy legyen szép, legyen benne összhang, legyen tetszetős a szemnek, a léleknek. 

A csokor virágnak az értéke a pillanat varázsa, amikor átadjuk ezt annak, akit felköszöntünk. Ezzel egy időben arra nem gondolunk, hogy a csokor virágot vázában csak egypár napig tarthatjuk, mert ha elfonnyad, elszárad, akkor már nem dísz, hanem szemét a házban. 

Hasonló a lelkészi munka is: csak az látszik, hogy „valaki” átadja a csokor virágot, de hogy előtte és utána mi történik, az láthatatlan, és senki sem törődik ezzel. A lelkészi munka nemcsak a virágcsokrok átadásából áll, hanem a föld megműveléséből, a virágok gondozásából, majd a virágszálak csokorba kötéséből, az ünnepélyes és alkalomhoz megfelelő szavak megtalálásából, és a szavak szívhez szóló, lélekindító elmondása is fontos, majd mindezek után az elfonnyadt, elszáradt virágokból össze kell gyűjteni ismét a magokat, amelyeket ismét el lehet és el is kell újra ültetni a termőföldbe. 

Ekkor még nem is említettem azt, hogy sokszor a lehetetlennel egyenlő vállalkozás az, hogy az alkalmas vagy éppen alkalmatlan időben való találkozásnak és párbeszédnek a légkörét, a terét biztosítsuk a szavakkal, a megszólítással, vagy éppen a csendes némasággal, tekintettel, kézfogással, baráti öleléssel – mert a csokor átnyújtása mindezek nélkül semmit sem érne.

Hogy a virágcsokor-hasonlattól közelebb kerüljünk a lelkészi munka hétköznapisága felé, akkor csak azt kell említenem, hogy a lelkészi munka, az a környezet, ahol a pap dolgozik, az nem csak a „palástos szónoklatokból” áll. A lelkész a munkaadó egyházközségnek, egyházkörnek, egyetemes egyháznak, valamint az államnak is az alkalmazottja egy időben – és mindez Isten színe előtti hivatás is egyben. 

Olyan feladatai vannak az alkalmazott lelkésznek, amelyeket éppen az adott egyházközségben az intézményes elvárások megkövetelnek tőle, amit vagy sikerül összhangba hoznia az adott gyülekezettel, illetve annak vezetőivel, vagy kevésbé sikerül, esetleg egyáltalán nem sikerül. A feladatok igen sokrétűek lehetnek: a meglévő épületek tatarozásának vagy esetleg az új épületek építésének a megszervezése, pályázati lehetőségek kihasználása, adományok begyűjtése, földek, erdők vagy más egyházközségi birtokok ügyvezetése, vagyis hát a „menedzselés”, és hát a „marketingfeladatok” ellátása, könyvelése, illetve ennek követése, és még nem említettem semmit arról, amelyek ténylegesen a lelkészi hivatással együtt járnak – csupán egy földre szállott elvárási listának egypár tételét említettem, pedig mindezek mellett vagy mindezek ellenében is, a lényeg inkább a lelkigondozás, valláserkölcsi nevelés, prédikálás, család- és beteglátogatás, közösségszervezés, állandó tanulás és sok-sok más hasonló tennivaló. Hát, döntse el a tisztelt olvasó, hogy mennyire pusztítja a türelmet az a környezet, ahol a lelkészek dolgoznak többirányú elkötelezettséggel. 

Még nem tértem ki arra a kérdésre, hogy a lelkésznek munkája végzéséhez csendre van szüksége, és hogy ez a csend megadatik-e számára abban a környezetben, ahol él és dolgozik. A lelkészi munka környezete esetében ugyanis a lelkész belső lelki környezetére és arra a külső környezetre is gondolnunk kell, ahol dolgozik, munkálkodik, és hogy azok, akikkel kapcsolatban van, kik, hogyan és mennyire értékelik a munkáját, mennyire és hogyan „számoltatják el” a napi vagy heti ledolgozott munkaidejével, hogy miképpen „mérik”, milyen mutatók alapján ennek az eredményét, a hatékonyságát, a hasznát, mennyiségét, minőségét és sok más, sokszor elképzelhetetlen statisztikai vagy egyéb elvárások alapján a munkáját. Szóval ettől is függ, hogy pusztítja-e vagy sem a türelmet a környezet. És még nem tértünk ki arra, hogy ezt a türelmet hol és hogyan is érhetjük tetten.

– Ön most milyen környezetben dolgozik?

– 2022. szeptember 1-jétől főtisztelendő Kovács István püspök úr előzetes egyeztetés után kinevezett a Székelykáli Unitárius Egyházközségbe, a hozza tartozó iszlói, kisillyei, valamint járai leány- és szórványgyülekezetekbe. Korai lenne bármit is állítanom a környezetről, hiszen még egy félévi régiségem sincs az új szolgálati helyemen. E megállapítás mellett hálás vagyok minden unitáriusért, akiknek lelkésze vagyok az egyházközségben, mindazért, hogy a megpróbáltatások és nehézségek mellett is megtartották és tovább is adták a hitüket. Hálás vagyok az önkormányzatok, az iskola vezetőségének, a kollégáknak, valamint a testvérfelekezetekbeli lelkésztársaimnak, a különböző intézményeknek, cégvezetőknek az együttműködésért, a támogatásokért, amint a közös „barázdába” beállhattunk e szolgálatban, vagyis ebben a munkában. Ugyanakkor bizalommal tekintek a jövőbe, ami a Vis Vitalis Egyesület segítő szolgálatát illeti, remélve a közös munkát a pszichológusokkal, pszichiáterekkel, pedagógusokkal a lelkigondozás terén. 

– Hol kezdődik, és merre tart a türelem?

– Ez a türelem ott kezdődik, ahol felismerhetővé válik a nehézség, a teher vagy bármi, amire válasz lehet a türelem. Ez az úgynevezett „tudatos türelem”, de bizonyára van „tudattalan türelem” is. 

A türelem ott kezdődik, ahol erő is van ennek gyakorlásához, hiszen a türelem nem önfeladás, nem a pusztulás felé tartó állapot. A türelem mindazonáltal személyfüggő és a közösséggel való kapcsolatnak a lenyűgöző lehetősége is egyben.

– És milyen ez a türelem?

– Ez a türelem nem feledkezik meg arról, hogy mi kik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk.

– Meddig és hogyan biztosította az 1568-as tordai országgyűlés a vallási türelmet?

– Egyháztörténeti síkon gondolkozva az unitáriusok számára csak rövid ideig biztosította. János Zsigmond fejedelem halála után ugyanis megjelent az ún. „innovációs törvény”, ami teljesen teljesen szembement a szabad vallásgyakorlattal és teológiai művelésének a lehetőségével. 

Maga Dávid Ferenc is ennek lett az áldozata: Déva várába zárták, ahol mártírhalált halt, mert nem volt hajlandó a hit és lelkiismereti szabadságra, a türelemre hivatkozva elfogadni a kötelező érvénnyel bíró teológiai tanításokat és lemondani szabad kutatás jogáról. 

Dávid Ferenc nevét halála után háromszáz évig nem lehetett emlegetni, és csak ezután ünnepelhették meg az unitáriusok egyházalapító első püspökük emlékét. Az unitáriusok számára tehát e háromszáz év alatt is a türelmi erő jelentette a megmaradást. 

Ugyanakkor a történelem folyamán volt még alkalom, amikor a teológiai és vallásos elnyomás idejében a türelem éltető forrása nem apadt ki. Például az 1797. szeptember 13-án Székelykálban született Aranyosrákosi Székely Sándor püspök 1853. január 27-i halála után az unitáriusok nem választhattak püspököt. Ekkor a püspök hiányában az egyházi, világi vezető, a szintén Székelykálban 1816. január 13-án született és 1878. január 7-én Kolozsváron elhunyt Kaáli Nagy Elek főgondnok biztosította az egyház védelmét. Tehát ekkor is a türelemre volt szükség a túléléshez, de a sort folytathatnánk tovább a küzdelmes 1848-as forradalom utáni, valamint az első és második világháborúk korszakával, elérkezve a napjaink kihívásaihoz, amikor szintén a türelem az éltető erő.

– Az előbbiek után, a múltból a jelenbe érkezve, kérem, ossza meg a jövő tervezésével kapcsolatos gondolatait is...

– A türelem hullámai valóban nemcsak a múltnak és a jelennek a kihívásaival való szembenézés partjait mossák, hanem a jövőre is tekintenek.

Maradjunk az előbb említett Kaáli Nagy család „vizein”. Kaáli Nagy Elek főgondnok az egyetemes unitárius egyház védelmét biztosította abban az időben, amikor tiltva volt a püspökválasztás. Említhetném viszont Kaáli Nagy Árpád néhai felügyelő gondnok nevét is, akinek az élete szintén összefonódik az egyház és a közösség szolgálatával. E nemesi családból hadd említsem meg Kaáli Nagy Dezső nevét is, akinek a nevét őrzi a balatonboglári emlékkikötő, és ha már a Balaton vidékéről volt szó, megemlítem Kaáli Nagy Géza professzor nevét, aki a magyar lombikbébiprogram elindítója, és aki a Balatontól nem messze Dörgicse településen a Kaáli Nagy Automotor-múzeumot működteti. 

De érkezzünk közelebb – Székelykálba. Itt az ősi birtokon lakó Kaáli Nagy család az idén augusztus 13-ra várja a leszármazottakat. E napon, ha Isten is úgy akarja, az egyházközséggel közösen a Kaáli Nagy-emlékszobában meg lehet tekinteni e családdal kapcsolatos érdekességeket, értékeket, valamint az egyházközséggel, egyházzal való kapcsolatot feltáró emléktárgyakat, fényképeket. Az eseményt istentisztelet teszi ünnepélyessé, amit, ha Isten is úgy akarja, Vida Rozália, a Kaáli Nagy család leszármazottja tart majd, ezt követően pedig emlékjelhagyásra kerül sor, majd szeretetvendégségre. Az elkövetkezőben más családok számára is szeretnénk ünnepséget tartani, emlékszobával és szeretetvendégséggel, közösségépítő és lelkigondozói céllal. 

Az ősz folyamán az egyházközségben még tervezünk egy ünnepséget, Aranyosrákosi Székely Sándor püspök emlékére, szintén vendégszobával és szeretetvendégséggel, ahova Fazakas Levente esperes urat és Kovács István püspök urat is várjuk. Szóval a türelem hullámhosszai a múltból felmorajlanak a jelenbe, és reménység szerint szelíd hangon átsuttogják velünk és bennünk a jövőbe is ennek éltető, megtartó erejét.