Foltos évtizedek óta egy öreg, zöld ládában lakott pár nyolcvanas évekbeli társasjáték és egy magyarkártya-csomag szomszédságában. A szűk tér és a sötét nem használt egykori szépségének, valamikor selymes tapintású bundája egészen száraz lett, mint a nagyon sokat megélt emberek arca, keze, gombszeméből jó ideje eltűnt a csillogás. Csak Rita látta ugyanolyannak, mint negyven évvel ezelőtt, amikor a főtéri áruház kirakatából rákacagott.
– Hatéves volt a lányom, első osztályos, jó tanuló. Egy december eleji délután a Luxor Junior ablakában láttuk meg a fehér-barna foltos játékmackót. Mindkettőnket megállásra késztetett – futott át egy röpke mosoly az idősödő asszony arcán beszélgetésünk elején. – Több mint egy hét volt még fizetésig, tudtam, hogy addig semmiképpen nem engedhetjük meg magunknak az ajándékvásárlást. A lányom, persze, megpróbált rávenni, hogy ne menjünk tovább a maci nélkül, de végül elfogadta, ha karácsonyig türelmesen várakozik, az angyal elhozza neki. Mindig úgy beszéltem vele, mintha jóval idősebb lenne a koránál, nálunk nem volt divat a kisbabás gügyögés. Hamar rájöttem, hogy nem rajzolhatok köréje egy szaloncukor-világot, hiszen mi ketten harcostársak vagyunk, közös erővel kell leküzdenünk minden akadályt. Amit viszont megígértem, azt mindig igyekeztem betartani. Ezzel a játékmackóval azonban majdnem kudarcot vallottam. Amikor ugyanis a hónap közepén, fizetésnapkor „elügettem” az áruházba, hogy megvegyem, már nem volt a helyén. Két nappal azelőtt vásárolta meg valaki, ez volt az egyetlen példány, az ünnepig már nem is kapnak újat – keserített el egyre jobban elárusítónő ismerősöm. Egyre csak az járt a fejemben, hogyan lehettem ilyen élhetetlen, miért nem tétettem félre időben azt a mackót. Fogalmam sem volt, mit mondok majd a lányomnak, amikor a szentesti gyertyagyújtásnál a vágyott ajándék nem lesz a karácsonyfa alatt. Napokig vívódtam, amíg egy váratlan történés egészen más irányba nem terelte a gondolataimat. Édesapám szomszédasszonya hívott fel egy este, hogy apa rosszul van. Borzasztóan megijedtem, mert addig sohasem betegeskedett. Egyedül nevelt fel engem hatalmas odaadással, szeretettel, anyukám ugyanis kétéves koromban lelépett otthonról egy másik férfi miatt. A sikertelen házasságom után felnőttkoromra is ő maradt az egyetlen támaszom. Hívtam egy taxit, és lélekszakadva rohantam fel a harmadik emeleti garzonba. A mentősök már ott voltak, mondták, hogy apukámnak agyvérzése van. Próbálták újraéleszteni, de nem jártak sikerrel. Éreztem, hogy kisiklik a lábam alól a talaj, szó szerint megbénított a fájdalom. Az akkori lelkiállapotomat most is tisztán fel tudom idézni, de az, hogy konkrétan mit tettem, hogyan viselkedtem azokban a percekben, törlődött az emlékezetemből. Valahogy sikerült mégis mindent elintézni a temetésre, minden bizonnyal felülről kaptam ehhez az erőt. Édesapám színházba járó öltönyét keresgéltem másnap a szekrényében, az volt a kedvence, abban akartam útjára engedni. Ahogy a vállfák közt kutattam, a felső polcra tekintve egy furcsa csomagon akadt meg a szemem. Leemeltem, és a következő pillanatban forogni kezdett velem a világ. Az elveszettnek hitt játékmackó mosolygott rám az átlátszó ajándékdobozból. Azonnal összeállt a kép: apukám volt az ismeretlen vásárló, akire én titokban napokig haragudtam. Neki köszönhetően mégis meglett a kislányom karácsonyi öröme, ami az én gyászomon is enyhített.
– Ő hogyan fogadta a nagytata elvesztését? – kérdeztem.
– A tragédia utáni napokban sokat sírdogált, én pedig nem próbáltam tolakodó szeretetbe bugyolálni a veszteség fájdalmát, amit életében először tapasztalt meg. Megadtam neki az érzés feldolgozásához szükséges magányt, csak akkor öleltem magamhoz, amikor kérte. Egy jó hét múlva aztán egyre többet kezdtünk beszélgetni arról, hogy a tatája most odafent van, a csillagok között. Talán nehéz elhinni, de azon a karácsonyestén, amit először töltöttünk édesapám nélkül, a lányom magához ölelte a játékmackót, nagy komolyan rám nézett, és azt kérdezte: – Foltost tata kérte el az angyaltól nekünk, ugye? Hosszú ideig ez a játékmackó volt a kedvenc játéka, még a tinédzserkori lázadások idején is, amikor lazulni látszott köztünk a lelki kapocs, vele vigasztalódott. Csak akkor vált meg tőle, amikor budapesti egyetemista lett. Később aztán családot alapított, két kisfiúnak adott életet, és boldog házasságban él Pest mellett, egy szép kicsi faluban. Foltos azóta rám maradt, de elhatároztam, hogy amikor most hazajönnek a lányomék az ünnepre, újra megajándékozom vele. Ez lesz az én szentesti meglepetésem, de nemcsak az örömszerzés a cél, más oka is van a gesztusnak. Érzem, hogy fogy az erőm, a betegség, amivel évek óta küzdök, egyre erősebb nálam, és szeretném, ha az életem legnehezebb pillanatában érkezett „családtagunk” biztonságban lenne, amikor én már máshol leszek.
