A természet kalendáriuma (DXI.)

Kedves Olvasóm! Éppen tíz évvel ezelőtt, 2012. május 5-én írtam e rovat beharangozójában, hogy szó lesz itt az ég s a föld eseményeiről, amelyek ismeretére minden természetszeretőnek szüksége lehet, ki avatott szemmel tekint csillagokra s virágokra, állatokra s ásványokra.

Ma sétánkat megint a csillagok világában kezdjük – talán ezzel is hozzájárulok, hogy a csillagos égbolt ámulatán túl, avatott szemmel járjuk a – veszem kölcsönbe a képet Arany Jánostól – fényes csillagoknak milljom-ezerével kirakott égi ösvényeket.

Ha egy éven keresztül csupán alkalomszerűen fel-feltekintünk az éjszakai égboltra, akkor is hamar észrevehetjük, hogy egyes csillagképek örökké látszanak, függetlenül az évszaktól, vagy attól, hogy az éjszaka melyik szakában vizsgálódunk.

 Legismertebb ezek közül a Göncölszekér, melyet az égre néző ember rögvest előtalál, s ezáltal mindig jó kiindulópont a többiek felkutatására. Kevésbé ismert a Kasziopéja, a Kéfeusz, a Sárkány vagy a Kis Göncöl. Hogy ezek a csillagképek miért nem nyugszanak le soha, talán úgy érthetjük meg a legkönnyebben, ha elképzelünk egy esernyőt, melynek bakacsin belsejébe felfestettük a csillagokat. Nyelét ferdén, mondjuk 23 és fél fokos szögben tartjuk, akár bele is szúrhatjuk a földbe. Ha az ernyő vászna folytatódnék, s teljes gömbbé zárulna a túloldalon, a gömb jó része a földfelszín felett lenne, míg a másik félgömb a felszín alá kellene kerüljön. Most képzeletben kuporodjunk bele ebbe az ernyőgömbbe, ebbe a csillagos mélykék vászongubóba. Láthatjuk a vászon ég festett csillagainak csaknem felét, hisz a többi a földfelszín alatt láthatatlan.

Ha megforgatjuk balra az égbolt esernyő nyelét, megmozdul a csillagos ég, jobboldalt sorra nyugszanak le a csillagok, míg bal felől újak és újak bukkannak elő a föld alól, a láthatár mögül. Egyetlenegy pont marad helyben, az esernyő hegye. Ez 23 és fél fokkal a zenit alatt lebeg. S az északi féltekén, mily szerencse, ezen a mozdulatlan ponton nem az űr bakacsinja tátong, hanem egy meglehetősen fényes csillag trónol: a Sarkcsillag, a Kis Göncöl rúdjának utolsó csillaga.

Ha egy csillag az esernyő csúcsa és a földfelszín között helyezkedik el, akkor annak napi látszólagos mozgása során – persze hogy látszólagos, hiszen nem a csillagok köröznek, hanem Földünk forog tengelye körül; e tengelyt jelenti esernyőnk nyele – ez a csillag sohasem nyugszik s nem kél, hiszen a körív, amelyen mozog, a földfelszínnel nem találkozik.

Már az ókoriaknak is ez az örökös láthatóság a halhatatlanságot sugalmazta. Egy görög monda szerint a szépséges Kallisztó – a görög kalliste szó jelentése: a legszebb – volna a Nagy Medve csillagkép, akit a féltékeny Héra változtatott medvévé, bosszúból-büntetésből, hogy a férje, Zeusz, beleszeretett, s gyermeket nemzett neki.

 Ovidius így ír erről:

Büntetlen nem léssz, alakod veszem el, mi magadnak

– szemtelen! – és az uramnak olyan kedvére való volt!

 Kallisztó tehát a Nagy Medve. A fiát, aki Zeusztól fogant, Hermész ellopta, és saját anyjának, Maiának a gondjaira bízta. Itt kapta az Arkasz nevet, ami medvét jelent. Maia jó vadászt nevelt a fiúból. A fiú, mit sem sejtve anyja végzetéről, egy medvevadászaton épp őt vette űzőbe. A monda szerint Zeusz ezt már nem tűrhette tétlenül: mielőtt bekövetkezett volna a szörnyűség – az anyagyilkosság -, a fiút is medvévé változtatta, s anyjával együtt az égre helyezte. A megbocsátani nem tudó Héra utolsó átka az volt, hogy nyugtot sohse leljen egyikük sem, le soha ne nyugodhassanak, a tengerben soha meg ne mártózhassanak. Mi több, megkérte Ókeanoszt, hogy ne engedje a két medvét inni a Föld vizeiből. Ezért van az, hogy a Nagy Medve és a Kis Medve egész évben úgy vándorol az éjszakai égbolton, hogy soha nem érintik a horizontot. (Az ilyen csillagképet cirkumpolárisnak nevezzük.)

 Homérosz az Odüsszeiában – 

Devecseri Gábor fordításában – ezt emígy kommentálta:

...fényes Odüsszeusz...

Látta, s a Medvét is, mint forog egyhelyben

S egymaga nem fürdik meg soha az Okeánoszban.

Mint ígértem, 510 levéllel ezelőtt A természet kalendáriumában elsődlegesen az élő s élettelen természet világát próbálnánk meg együtt egy kicsinység jobban megérteni, sóhajtásnyival jobban szeretni. De ehhez az is kellett – s reményem szerint tán sikerült –, hogy vallomásosan személyes legyen az én kalendáriumom. Lélek legyen benne.

Habár nem osztom az ógörögök misztikus, orphikus felfogását, miszerint minden élőlénynek, embernek, állatnak, növénynek egyaránt lelke van, mégis tisztelem azt. Hiszen már ők is arra tanítottak, hogy a természetet az ember ne igázza le, de szelídítse meg. Legyen pásztora annak, ne hódítója.

Orpheuszt, az elmélet névadóját gyakran ábrázolták állatok körében, amint éppen elbűvöli azokat énekével. A görög mitológia legendás dalnoka, a líra feltalálója dalával nem csupán a vadállatokat csillapította, de táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat.

De a mitológia világa és az ókor történelmi s kultúrtörténeti eseményeinek krónikája is számos példáját adja az akkor élt emberek természettiszteletének.

A szamoszi Püthagorasz, kinek nevét mai napig a matematikában a Pitagorasz-tétel – a derékszögű háromszögben a két befogó négyzetének összege egyenlő az átfogó négyzetével, az euklideszi geometria egyik alapvető állítása – viseli, s aki máig ható eredményeket ért el a csillagászatban és a zeneelméletben is, filozófusként továbbfejlesztette az orphikus felfogást, miszerint bármely élőlény elpusztítása ellenkezik a természettel. Az ő követői nem vadásztak, nem mutattak be állatáldozatot. Mi több, nem ettek húst. (Ő lett volna az első vegetáriánus.)

Az ökológia első tudora is ógörög volt, Empedoklész. Ő figyelte meg először a természet ciklikus – évszakos és napszakos – változását.

 Hippokratész azt vizsgálta igen behatóan, hogy a környezetnek milyen hatása van az ember egészségére.

 Arisztotelész arról értekezett, hogy a dolgok összefüggnek ugyan, de nincs mindennek és mindenkinek közvetlen kapcsolata egymással. A Historia Animaliumban már rámutat arra, hogy a táplálékbőség, avagy -szűkösség befolyásolja a természetes szaporodást. Ő – helytelenül – egymás alá és fölé rendel minden élőt, azt állítva, hogy az alsóbb csoportok dolga a szolgálás: példának okáért a növények dolga az, hogy az állatokat szolgálják, az állatok feladata pedig az ember jólétének biztosítása.

Tanítványa, Theophrasztosz már különbséget tett a fák, a bokrok és a cserjék, továbbá az aljnövényzet között, rámutatva arra, hogy a növények vetélkednek a vízért, a fényért, a táplálékért.

Sajnos e korai görög ökológusoknak alig akadtak követőik a középkorban, s elméleteiket sem gazdagította közel kétezer éven keresztül későbbi gyakorlat.

Már az ókorban is akadtak természetvédők. Egyik ősüknek tekinthető Vitruvius római mérnök, aki felismerte a bányászat és a vízszennyezés közötti összefüggéseket.

A geográfus Strabon az ezüstkohók okozta levegőszennyeződés ellen emelte fel szavát.

Múltkor írtam volt, hogy a görögök és a rómaiak mélységesen tisztelték a Föld anyát, minden élet eredőjét és oltalmazóját.

Lucretius a De rerum natura című művében azt állítja, hogy a sivatagosodás és az erózió az oka a Föld anya elöregedésének.

Xenophon már az embert tette felelőssé a termőföldek elhanyagoltságáért.

Mi több, már az ókorban volt olyan gondolkodó, aki a – ma már komolyan vett – hangszennyezésről, korunk egyik legújabban felfedett környezetvédelmi problémájáról mond véleményt. Martialis, az epigrammaköltészet nagymestere, a közlekedés, az emberi tevékenységek, a zajongás, kiabálás okozta ártalmaktól óvta barátját, Sparsust, s ajánlotta a megnyugtató vidéki csendet a Falusi otthonában:

Miért keresem föl gyakran Nómentum kicsiny

Mezejét, azt kérded, s dísztelen kis otthonom?

Se gondolkodni, sem pihenni nem lehet

Városban a szegénynek. Reggel a tanítók

Nem hagynak élni, éjjel a pékmesterek,

Egész nap’ a kovácsok kalapácsai.

Pénzváltó önti piszkos asztalára itt

Kényelmesen Neró ezüstje halmazát,

Ott egy, hispán aranyport aki kalapál,

Kopott kövét fényes csapóval verdesi.

Itt van Bellona tomboló csapatja is

(...)S a kénnel házaló csipás-szemű szatócs.

Ki megszámlálja, álma hány vész kárba így,

Megmondja, Rómában hány kéz veri vasát,

(...)Kacajával engem felriaszt egy víg csapat,

Ágyam tövében itt van Róma. Ha fáradalmim

Unva pihenni vágyom, majoromba megyek.

 Jószerint én is ilyen gondolatokkal indulok újra s újra hétvégi sétáimra, kedves Olvasóm, melyekre ezúton is s ezután is rendszeresen hívogatlak.

Maradok kiváló tisztelettel. 

 Kelt 2022. május 6-án, a nagyszombati, az első – jogutódjaiban máig működő – magyar egyetem alapítása után 387 évvel