Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A rómaiaknál eredetileg a Quintilis nevet viselte az egykori márciusi évkezdéstől számított ötödik hónap. Kr. e. 44-ben Marcus Antonius hízelgő javaslatára nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született.
Aratás havára esett akkor is, ott is a szabadföldi munkák dandárja.
A júliusi pusztaságok kedvelt, jellegzetes madara a mezei pacsirta (Alauda arvensis). A hímet szabad szemmel is megtaláljuk, amint apró pontként lebeg az égen, hosszan énekel, majd elhallgat, és szárnyait behúzva zuhan vissza a földre. Éneke csak kevés számú magas, tisztán csengő, erős hangból, de annál több strófából áll; ezeket hol trillásan vagy peregve, hol meg hangosan fütyülve adja elő. De ahány kakaska, annyiféleképpen.
Kedves Olvasóm! Júliusi első sétámon a pacsirta szárnyalását próbálom követni. Erre hívlak ma téged.
Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten
harsan tova szava a szürkületben,
s bíborágyáról álomittasan
felkél a nap; homlokát kék-arany
tálba meríti; nem látni egészen,
hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.
Szabó Lőrinc, amikor a ’40-es évek elején az Új Idők egyik vasárnapi mellékletében megjelentette saját fordításában a XIX. század első felében élt költőnő A pacsirta című versét, így fogalmazott:
„Egy egész puszta zeng és ragyog minden füvével, bogarával Annette von Droste-Hülshoff versében. (...) A meersburgi várkisasszony, a legnagyobb német költőnő rövidlátó volt, azért észlelt olyan pontosan. Költeménye (...) a végtelen nagyságát és a parányok végtelenségét öleli egybe.”
Égő nyilak villannak föl-le, friss
ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,
amint a barna pusztán átsuhannak.
Megrázza tollát a pacsirta is,
a nappal livrés hírnöke, s mikor
a rekettyésből félénken kikémlel,
felváltva hunyorog a két szemével, –
aztán rezdül s megnyílik a bokor,
s szövege első részét zengve már
röppen a nedves kékbe a madár.
„Fel! fel! az ifjú hercegnő felébredt!
Hív a munka, álomszuszék cselédek,
te zafírkancsós encián, siess,
selyemzászlós törpefűz, integess,
fel virágok, tarka mezei nép,
hercegnőnk mindjárt a terembe lép!”
S íme egyszerre ezer pilla rezzen,
Százszorszép szeme tündökölve néz szét,
a liliom sápadt: oly kellemetlen,
hogy a tóban épp fürdőzésen érték;
A rezgőfűz egyetlen remegés!
A kis fűz rizsport hint magára és
selyemkendőjét feldobja a szélbe:
repítse gyorsan a fenség kezébe!
Hódolva tartja harmatserlegét
az encián, és ragyog rá az ég:
vérbeli herceg ő, ott térdepelhet
első helyen úrnője ágya mellett.
Rózsaszín váltja az ég bíborát,
Kelet felől villámló fény tör át
a függöny ráncain, s fent, valahol,
az égben a pacsirta újra szól:
„Jön a hercegnő, a kapuban áll,
rajta hárfások, zengjen a karének,
zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek,
fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,
jön a hercegnő, a kapuban áll!”
S most egyszerre nekibuzdul a puszta,
kifordítja lábszárát a tücsök,
harmattal gyantáz, s két fűszál között
szíve nótáját húzza, egyre húzza;
a szarvasbogarak komoly kürtje szól,
a kis muslica ezüst szárnya rebben
(a triangel sem cseng ezüstösebben);
zümmög a légy is. diszkánt és tenor;
aztán, dereka gazdag csíkjait
virágporral sárgítva, mint komoly
basszista, már a méh is dolgozik
s nehézkesen mozogva a zsibongó
virágokban a nagybőgős, a dongó.
Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,
ahogy a hangja zengő bokra ível,
ág, gally és lomb egymást ringatja, mint
megannyi egybezsongó labirint:
olyan zenét nem hallott még király,
amilyet a zöld puszta muzsikál.
A királynő most trónusára ül,
lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,
sugárkorona a feje körül,
s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:
„Föl, bányászok! Mutassátok a tárnák
kincseit, gyáros, hozd el a fénybemártott
kelméidet, a hercegnő ruháját,
kalmár, elő a zafírt, a gyémántot.”
Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle,
hogy tolakszik a sok fekete apród:
fáradtságos robotuk utakat ró
s lépcsőket vág a mélyből fölfelé:
szegény hangyanép, meggyötör a munka
s durva köved senki sem szereti!
De nézd a pókot? Selymén föl s le futva
hálója végső szálait szövi,
gyöngytiszta, illatos tündérruhát:
sok nemes szikra ég ragyogva benne.
S szél jön, leakasztja s viszi tovább:
száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.
A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta
elnémult és visszahullt a bokorba.
Szinyei Merse Pál, A pacsirta (1882) festője közel akkor született (1845. július 4-én), amikor a német grófkisasszony megírta versét.
„...a képhez készült fűtanulmány is mutatja, hogy Szinyei Mersét a precíz természetleírás, a mesterségbeli pontosság feladata foglalkoztatta. (...) a kész képen a természeti részek ragadnak meg legjobban, a (…) vadrózsabokor, a búzatáblában a friss kékeszöld, a háttér hívogató kedvessége, a horizont virágdísze, az ég ragyogó kékje és rajta a bárányfelhők könnyed ragyogása. (…) a művész gyeptéglákat vágatott, a képet a kiállítási terem padlójára állíttatta, s egészen a vászonig rakatta a gyeptéglákat. Ez a gesztus már a naturalista festő hitvallása, aki (…) azt akarta elérni, hogy festménye igazi természeti részletnek lássék” – írta a képről Végvári Lajos a Képzőművészeti Kiadónál 1986-ban megjelent monográfiájában.
Annette von Droste-Hülshoff és Szinyei Merse Pál pacsirtáinak méltó társa Jánosházy György 2019-ben nyomdafestéket látott Mezei pacsirtája:
Parányi pont a szilvakéken
tündöklő nyárreggeli égen,
de a mezőt betöltve zeng föl
angyal-trillája odafentről:
imára buzdít és örömre.
Ó, bárcsak soha le ne jönne
bogáncsra, lépvesszőre, sárba;
ne színtelen, kopott madárka:
szellem legyen, lágyan lebegjen
simogató, selymes szelekben,
hol hangja is fényekkel ékes:
ily földöntúli éneket
dalolni csak ott fent lehet,
embertől távol és közel az éghez
Július 2. Sarlós Boldogasszony napja. A kereszténység a XIII. századtól e napon a „nehézkes” Máriának, a Jézussal terhes Szűznek Erzsébetnél, Keresztelő Szent János jövendő anyjánál tett látogatását (latinul Visitatio) ünnepelte. Az ünnepnap megválasztásába egy kis hiba csúszott. A szóban forgó esemény idején az evangélium szerint Erzsébet a szülés előtt állt, fia születését azonban már az ősegyház 8 nappal korábban, június 24-én megünnepelte. Ez lehet az oka, hogy a XVII. század derekától az ünnepet törölték a hivatalos római katolikus naptárból, de mivel a nap az aratás kezdetére esik, a közelmúltig jelentős dátum maradt, persze nem eredeti tartalma szerint, hanem aratóünnepként. Nálunk, hogy a többi Mária- (Boldogasszony-) ünneptől megkülönböztessék, a Sarlós Boldogasszony nevet kapta. Népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, ahogy a kalendárium előírta volt, hanem e Boldogasszony-ünnep másnapján.
Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, napkeleti sarkában kezdték, az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván-tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat, Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza.
Idén arról is szól az aratás itt a Kárpát-medencében, hogy miképpen tudják a közép-európai országok megvédeni saját búzatermésüket a ma konkolyától: a ránk zúduló, kevésbé értékes, GMO-s ittragadt ukrán gabonától, rosszkor, rossz helyen, nem hozzáértők által diktált kényszerhelyzetek hálójában.
Sarlós Boldogasszony napja közelében hadd idézzem újólag a biokémikus Szent-Györgyi Albertet. Az 1964 nyarán – 59 évvel ezelőtt – született Psalmus Humanusához tartozó Második ima A vezetőkről szól:
Uram!
Vezetőket választunk, hogy vezessenek minket,
S Neked szolgákat adunk, Téged szolgáljanak.
De a vezetők nem Hozzád vezetnek,
Békét óhajtó, néma hangunkra nem figyelnek,
Hatalomtól megszálltan űznek emberre embert,
S a Neked adott szolgák már nem Téged szolgálnak,
A hatalmat szolgálják, és megáldják a fegyvert,
Amellyel kínoznak, ölnek a Te nevedben.
Isten! Oly vezetőket adj, akik a Te szolgáid,
Akik Hozzád vezetik, békében vezetik
Az emberhez az embert.
Bizony, éles kritikája ez mindannak, ami ma Európai Unióban történik...
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, áldás havának küszöbén