2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Április, április, bolondok hónapja!

Szeretlek én téged, – a föld akkor kapja

A langyos csillogó, locsogó esőket,

Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled…


Április, április, – bolondok hónapja!

Zöld füvét a csikó ropogva harapja,

Zsenge reménységnek harmatozó füvét

Harapja friss szájjal egész Emberiség.


Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok,

Hajoljatok reánk, derék, új falombok,

Az legyen a divat, áprilisi fényből,

Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.

 

 A 137 évvel ezelőtt, 1886. április 14-én született Tóth Árpád Április című versével indulok hó közepi sétámra. Kedves Olvasóm, ha időd engedi, tarts velem. Örök tavaszban járnék… – akárcsak a költő, próbáljunk meg mi magunk is a zsenge napsugárban füröszteni magunk:

 

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna

Puháján új levél görbül már szelíden,

Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,

S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma…


Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,

Csak mintha illatos közeli szűzkisasszony

Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:

A zsenge napsugár, mely barnára se kormol…


Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,

Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat,

Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,

S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék…


Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,

Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,

Ballagó bogarat kék párjához terelnék,

S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon…


Olvasnék eltűnődve, mily titkos, furcsa műszer

A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,

A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:

Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikcakkba fűz fel…


S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgű vegyszer,

Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,

S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,

Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer…


S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,

Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?

Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,

Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?


Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,

Be keserű utánad az árva lélek íze,

Elég már… csak aranyfüst az álmok dőre dísze,

S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol…


Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,

A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem

Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren

Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény…


Hadd zengjen még a költő ábrándot, vigaszt, halkat,

Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, –

Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjű hársfa

Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat…

  Április közepén két év híján két évszázada, 1825-ben született Észak-Amerika egyik földrajzi felfedezője, Reményi Antal. A fiatal jurátus ügyvédi gyakorlatát adta fel, hogy 1848-ban beálljon közhonvédnek. Végigküzdötte a szabadságharcot, végül Klapka György tábornokkal emigrált. Rövid ideig Londonban élt, majd Amerikában telepedett le 12 évre. Tevékenyen vett részt az amerikai kontinens tudományos feltárásában. 1853-ban tagja volt a Mississippi felső folyásának feltárását végző expedíciónak, és az indiánok között néprajzi adatgyűjtést végzett. Etnográfiai kutatásokat folytatott Kaliforniában, Panamában és Libériában is. 1861-ben hazatért, és folytatta jogi pályáját. Később, hivataláról lemondva, minden idejét gyűjtéseinek feldolgozásával és publikálásával töltötte. Földrajzi, történelmi és közgazdasági tárgyú tanulmányai a kor szakfolyóirataiban jelentek meg. Könyvet írt a dunai hajózás történetéről, a Szent Szövetség hadjáratáról Szolimán szultán ellen. Kolumbusz Kristófról szóló életrajzi műve kéziratban maradt. Az ő fordításában látott napvilágot Lord Horatio Nelson altengernagy életrajza. (A döntő jelentőségű trafalgari csatában a győztes hadvezér maga is életét vesztette. Holttestét egy brandyvel töltött hordóba helyezve védték a felbomlás ellen, s úgy szállították Portsmouthba. A legenda szerint a tengerészek leitták a hordó tartalmát, makarónit használva szívószálként. A pletyka utóéleteként a brit tengerészek máig úgy hívják az illegális italozást, hogy „Tapping the Admiral”, azaz „csapra verjük a tengernagyot”.)

 Tavasz van. Áprilisi tavasz. Tehát szeszélyes. De már melegbe hajló.

Az új tavasz lágyan szétsodorja a tulipán kelyhét, s poszméhecske dőzsöl

 

Puskámmal vállamon, tapostam

a szántást órák óta már,

hajamat a szél lódítgatta,

bokáimat a barna sár;

futottam is, elért a zápor,

de egy bőlombú tölgy alatt,

mint óriás kotlós tövében

kiböjtöltem a zivatart;

(…) kiderült újra, füttyentgetve

kószáltam tovább (…)

galambcsapat rebbent előttem,

mint széthulló fehér csokor,

fölfelé hulló tiszta szirmok!

mint bugyborék a víz alól!

Hirtelen mintha víz alatt, mély

tó alatt, egy mesebeli

tájon álltam

(…) Már alkonyult, midőn a tisztes

malom mellett, melynek öreg

szíve oly békésen tagolta,

mérte a könnyű perceket,

amidőn ráeszméltem arra,

hogy nem a zsákmány, nem a vad

csalt el hazulról… mást kutattam,

a rejlő, bujkáló tavaszt,

az érkező tavaszt, a lágyan

csipegőt, be-beüzenőt,

azt hajszoltam, a megújuló,

a megújító friss időt

s tán ifjúságomat…

 

 Tavasz volt. E vallomás a negyven évvel ezelőtt, 1983. április 15-én az örök lírai vadászmezőkre költöző Illyés Gyuláé. (Héttel később, április 22-én Sütő András (is) búcsúztatta a Farkasréti temetőben.)

 Minden tavasznak van egy napja, ami minden más napnál derűsebb. Komoly derű, mikor a napsugár már csiklandóbban játszik az arcon, mikor a szellők még huncutabbul fütyülnek, mikor a kikelet ritmusára szédültebben ver a szív, mint más tavaszváró napon.

 

  merengve

indultam üresen haza,

fiatal kutyámat vidáman

messziről üdvözölte a

völgyből egy másik kis kutya.

 

 S jutnak eszembe Dsida Jenő Kóborló délután kedves kutyámmal poémája Őszintén megdicsérjük az egész világot című énekének kezdősorai:

 

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.

Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.

Hívogatón fut az út…

 

 Április füttyös legénye az 1907. április 16-án született sokoldalú mineralógus, számos népszerű ismeretterjesztő könyv szerzője, Sztrókay Kálmán is. 1932-ben írt doktori értekezésének tárgya a budai márga ásványtani vizsgálata volt. 1953 és 1977 között az ELTE Ásványtani Tanszékének professzora volt. Három, több kiadást megért egyetemi jegyzetet írt Koch Sándorral együtt. Az Ásványtan, a Rendszeres ásványtan és az Ásványtani praktikum máig alapműnek számít. Korszerű ércmikroszkópos vizsgálatai számos, addig ismeretlen ásvány felfedezéséhez vezettek. Jelentős munkát végzett a meteoritok vizsgálatában. Lebilincselően érdekes könyvei nagy népszerűségre tettek szert; az anyag kristályosodásától a holdkőzetekig, a fizika alaptörvényeitől a Földön kívüli élet lehetőségeiig széles skálán mozogtak.

 Tavasz lesz, bizonyosan. Az új tavaszra – Tóth Árpád invokációja, fohásza e bizonyosságról beszél.

 

Az új tavasz játékos ujja

Rügyet sodort az ághegyen,

S most lágyan enyhe szája fújja,

Hogy szétnyíljék és lomb legyen.

Már bús bivaly ballagva rázza

Igáját, s barnul új barázda,

S peng a pacsirták éneke:

A szíveket is újra vágja,

Már mélyre szántja újra, fájva

A vágy, a vágy, a vén eke…


A szívem kérdem: árva, gyarló

Szív, rajtad szánt-e régi láz?

Sarjad-e még a fáradt tarló

Borús rögén vidám kalász?

Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,

Sóvárgás reszkető, kék kelyhe

A holt ugart díszíti még?

Vagy lomha dudva lep be tengve,

S már csak a vérző naplemente

Komor pompája lesz tiéd?


Tompán tűnődöm. Csend a tájon,

S mint aki mélységbe bukott,

Ha mozdul, szisszen jajja fájón –

Felelnék, jaj, de nem tudok.

Minden oly furcsa, torz és visszás,

Idegen a tavaszi tisztás,

És ferde ívű minden ág…

Ki lovagolt el ott a fák közt,

Az elhulló fehér virág közt?

A Szerelem? – az Ifjúság?


A tavaszi sűrűben állok,

S már oly kábultan nézem én,

Mint búvár a bizarr korállok

Bokrát a tenger fenekén;

A fény is olyan messzi, tört fény,

S a lég oly lomha, súlyos örvény,

Fulladva, fájva görnyedek,

S száz halk polip-karjával roppant

Lassan átfon, s alélni roppant

A bú, a renyhe szörnyeteg.


Ó, fent az égen felleg úszik,

Aranyfelhő, angyal-hajó,

Egy angyal tán a szélre kúszik,

Inteni volna néki jó:

Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,

Elpusztulok lent, árva búvár,

A kék örvények rejtekén…

Testvérem, angyal, szállj le értem,

Ringass a hűvös, szűzi térben,

Míg lázat és bút elfelejtek én…

 

 Zsenge reménységnek harmatozó füvét harapja ma is az egész emberiség. Nem feledni kell, de nem hagyni, hogy ritkuljon drága erdőnk: az ember hite és reménye.

E gondolattal maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2023. április 14-én, a kakukk megszólalásakor

Szép a világ, gyönyörű a világ, hívogatón fut az út benne

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató