A természet kalendáriuma (DCXXV.)

Július közepe. Nyár dereka. Gyakori kánikula. Újólag Petőfi Sándorhoz fordulok csöppnyi hűsölésért. Az Alföldben írja a smaragdzöldben játszó búzaföldről, hogy

Idejárnak szomszéd nádasokból

A vadludak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

De aztán az aszálytűrő királydinnyés homokháton jár, s annak (kalap)peremén árvalányhajat csodál:

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményű csárda;

Látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Már maga az árvalányhajas dombperem sem idegen az erdélyi ember szemének (sem), ám a halovány nyáresti ködökön túl felderengő templomtornyok nyárádmenti képeket idéznek:

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt boruljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.

No, álljunk meg itt egy pillanatra! Az az ember, aki 1844 júliusában még, lokálpatrióta hevületében, szinte lekicsinylően szól a magas hegyek kínálta szépségekről – 

– Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája! –

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja. – 

öt évvel később Marosvásárhelyen 1849. július 29-én kelt, Júliájához írt utolsó levelében – amely feleségét Zoltán fiukkal a tordai református papilakban találja majd meg – ezt írja:

(...) Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt 

utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék (…)

Aztán két nap múlva a fecskepár egyik tagja eltűnik a fehéregyházi csatatéren. Sem Az Alföldben megfogalmazott óhaj, hogy szülőföldjén domborodjon sírja, sem a még 1846 decemberében papírra vetett látomás – az Egy gondolat bánt engemet –

– (...) holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra, –

sem teljesül. Csupán csak az, hogy

(...) ott hagyjanak engemet összetiporva.

De csontjai nyugvóhelyét máig sem ismerjük. A hősök közös sírjai ott vannak.

Csak (?) egy a bizonyosság, amit Kányádi Sándor mondott volt el számtalanszor, idézve a székelykeresztúri sír gondozójának gondolatát: Petőfi „akkora költő volt, hogy akár minden magyar faluban lehetne egy sírja”.

Továbblépdelve július idusa felé, 13-án egy orosz asztrofizikus emlékébe botlom. 170 évvel ezelőtt, 1854. július 13-án született Aristarh Apollonovics Belopolszkij. 1888-tól a Szentpétervár melletti Pulkovói Obszervatórium csillagásza volt. Elsőként állapította meg a spektrumok Doppler-eltolódása alapján, hogy a Jupiter vastag légkörének tengelyforgása az Egyenlítőn gyorsabb, mint a pólusok közelében. Kimutatta, hogy a Szaturnusz gyűrűje porszemekből áll. 1916-tól a rendszeres napfényképezés irányítója volt. Nevét egy holdkráter és az 1004. számú kisbolygó viseli.

Július idusa. E napon emlékezzünk meg Gyarmathi Sámuel kolozsvári orvosról. 1751. július 15-én született, s szülővárosában érte a halál 1830-ban. Bécsben 1782-ben avatták orvosdoktorrá. Barátjával, Andrád Sámuellel gyalogosan tett tanulmányutat Németországban, ahol a kor jó néhány neves tudósával ismerkedett meg. Hazatérte után, 1787-ben Hunyad vármegye főorvosa lett. 1795-ben másodszor utazott Németországba; két évig lakott Göttingában, a tudományos élet egyik központjában. Itt tanult meg oroszul, svédül, dánul és angolul. 1800-ban tanár lett Zilahon; tíz évig tanított a gimnáziumban, majd nyugalomba vonulása után Bethlen Gergely birtokára vonult vissza. A magyar nyelvészet, a természettudományok és azok gyakorlati alkalmazása állt érdeklődése középpontjában. Az első magyar hírlap, a Rát Mátyás által 1780-ban Pozsonyban megindított Magyar Hírmondó állandó munkatársa volt. 1784-ben – alig fél évvel a Montgolfier fivérek léggömbkísérlete után – Gyarmathi Pozsonyban léggömböt készített és bocsátott fel. Sikeres kísérletét hamarosan megismételte. Jeles mineralógus is volt; a nagyenyedi főiskola számára 425 darabos kőzetgyűjteményt vásárolt, és erről jegyzéket készített. Göttingában írta fő művét, az Affinitast; ebben a modern összehasonlító nyelvtudomány alapelveit fektette le.

Kéziratban maradt naplójegyzeteiben így értékeli saját működését: „Göttingából én hoztam Erdélybe legelébb a sárga krumplit, az úgynevezett Zucker krumplit, mely mind a Luftbalonnál, mind az első magyar tragoediánál becsesebb tárgy előttem”.

A nyári kánikulát gyakran heves vihar zavarja el. Emlékezés régi viharra – a 99 évvel ezelőtt, 1925. július 17-én született Nagy László versében szinte apokaliptikussá nő egy nyári égzengetős zivatar:

Nyár volt, július, fehéren forrott a por,

lépegettem bánatos állatok mögött,

savanyú almák dudorították zsebeim,

szívemben nem éreztem semmi örömöt.

Míg a rétre elértünk, apró talpaim

porban sültek, fejemet nyomta a meleg,

álltak a lombok, valamit vártak talán,

mint fülek hallgatóztak fényes levelek.

Legyek bizsegtek barmaim szeme körül,

potyogtak a kis borjak drága könnyei,

vért szívtak, vörösödtek éhes bögölyök,

elhervadtak a tehenek rózsás tőgyei.

A lósóska levelét sodorta a hő

sárga tölcsérré, a rét haldokolt,

ezer fűszálat szopott ezer fénysugár,

vizes-árok füstölgött, virág jajgatott.

Akkor a világ beborult, jött a vihar,

kapkodta ingem, szakított leveleket,

óriás nyárfa keresztet akart vetni,

rádördült az égbolt, s karja leesett.

Vihar lökdöste, sodorta barmaimat,

visszaterelni őket orrukhoz vertem botot,

szegények bőgtek, szájuk tele volt sárral,

hátuk a félelemtől felpúposodott.

Akkor a világ kiderült, néztek a felhők után,

fényben ziháltak, szívták a jó levegőt,

sárga esőlé csurgott farkuk bojtjain,

hasuk alatt a sok fű tündökölve nőtt.

Örömükben birkóztak, csattogtak szarvaik,

meghasogatták egymást, vérük fűre dűlt.

Ázott ingben körülöttük táncoltam én,

mosolyogtam, zengettem nádi hegedűt.

111 évvel ezelőtt, 1913-ban halt meg a magyar agrometeorológia megalapítója, 

Friesenhof Gergely. Szentpéterváron született 1840-ben. Bécsben jogi, Magyaróváron gazdasági tanulmányokat folytatott. 1872-ben kezdett meteorológiával foglalkozni nedanóci birtokán, és az itt létesített kis megfigyelőállomást fejlesztette később az ószéplaki Nyitra-völgyi obszervatóriummá. Talajhőmérsékleti és sugárzási megfigyeléseivel az agrometeorológia alapjait rakta le Magyarországon. Sikerült elérnie egy helyi észlelőhálózat és gazdászegyesület létrehozását is. 1883 és 1913 között szerkesztette az 

Időjárási naptárt, 1888-ban megalapította – Laubfrosch (Levelibéka) címen – az első meteorológiai szakfolyóiratot. Értékes szakkönyvtárát és műszereit a Meteorológiai Intézetre hagyta.

Nyár. Kutya meleg idő. Ilyenkor jó hűs folyóvizekben megmártózni. Egy ilyen folyómenti fürdőzésről írta 1941-ben versét Jékely Zoltán.

A Maroshoz

Drága Maros,

régi magyar szerelmek hű folyója,

kristály vized,

ugye, a mi szerelmünk is megóvja?

Tündér anyád,

Tarkő kövér könnyei mossák

sajgó szívünk;

s a síron túlra is egymásnak balzsamozzák.

Most áll a nyár,

a nyárfák édes ámor-szagot ontnak,

s testünkre vár

gyeppel bélelt kuckója a bozótnak.

Holtág felett

az égre szúrva lóg a nagy halászsas,

lile lebeg

s ellenfelétől fordul sűrű sásnak.

Langyos szellő

sző bodrot az árnyékba bújt vizekben,

s burrog a gép,

amely maholnap messzire visz engem.

A felhő gyűl

és sávosan nyugat felé vonulgat;

égalji fák

megsűrűsödnek s a magasba nyúlnak.

Majd este lesz,

s eljő a berkek tündéres sötétje;

a holdvilág

ezüst csapása kit viszen az égbe?

Mi kiesünk

e rejtelmes vízparti újulásból,

helyünkben itt

ifjú és szomjú őzpárocska lábol.

És zsong a víz,

mohos kövön és ősz lókoponyákon,

nagy halakon,

halottakon és felpuffadt kutyákon.

Megy a Maros

s szuronyok közt átsurran a határon.

Megy az öreg,

hogy túlfelől saját könnyében ázzon.

1941 – a Maros abban az időben kétszer lépte át a magyar–román határt. Igen – valami másról, többről is szól ez a halk elégia, nem csak a nyárról…

Maradok kiváló tisztelettel

Kelt 2024-ben, aratás havának 12. napján