2020. október 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Egy hete még meleg késő nyári zápor hólyagoztatta az utca porát, mára már őszi eső hűvöse szemerkél. Itt van az ősz.


Itt van az ősz, itt van újra,

Mely reményim porba fújja

Mint a hervadt levelet.

Szél süvít a bús fenyéren,

Sírva dallom, sírva kérdem:

Lesz-e még több kikelet?


Komjáthy Jenő Itt van az ősz! verse az ősz kezdetét tetten érve búsong.


Porba hullott koszorúja,

Az enyészet száraz újja

Tépi gyenge szirmait,

Belenyúl a nyár szivébe,

És mi sírunk: vége, vége!

Összerezdül a csalit.


Szél süvít a száraz ágon,

Kacaráz a pusztaságon,

A halál itt most az úr:

Messze hangzik durva lépte,

Összeomlik egy lehére

A természet, a mazúr.

Az októberi alkony fénye


Az 1862-ben megjelent A magyar nyelv szótárában Czuczor Gergely és Fogarasi János ily magyarázatát adja e szónak: Molnár Albert szerént, szegény csavargó… Ez értelemben használta Csokonai is: „A mazúr általad gazdag lehet.“ …A székelyeknél Incze József szerént oly emberről mondják, ki sok hurczolóskodással, bemocskolással járó paraszt vagy kézi munkákat visz véghez, tehát egy részről 

mintegy szurtos, szennyes, piszkos, más részről mazna v. vézna. …a székelyek szójárása szerént a gazdag is lehet mazúr, ha t. i. maszatos vagy mazna, és nem minden szegény mazúr, ha t. i. tiszta.

Mi tagadás, kacifántos szómagyarázat ez. Jutott eszembe mindez a helyhatósági választások másnapján. Ebben a fura őszben, vesztegzáras világban, ahol éppen a választások napjára felfüggesztették a szigorú szabályokat, s e sorozat második leveléhez kötődő fényképet készítő – ma már fogorvos – unokaöcsém is hazaugrott Kecskemétről egy szavazat erejéig. A kép a Székely vértanúk obeliszkjének rózsaszín virágú akácait ábrázolta nyolc évvel ezelőtt, 2012 májusában. Aztán jöttek olyan idők, amikor a székely szabadság napjának megünneplését is gátolták holmi idegenek – egykori katonatisztek. S lám, húsz év múlva megint magyar polgármestere van szülővárosomnak. S remélem, a Természet, az őshonos fafajok megbecsülése, a Vásárhely arculatát eleddig meghatározó utcaképek, a közép-keleti európaiság csodatölcséres, kálás, estikés virággruppjai, a Bulevárd meghittsége visszaköltöznek e korrupcióval, idegenlelkűséggel, pökhendi akarnoksággal meggyötört városba, városomba.

Éppen ideje. Majd’ száz évvel ezelőtt, 1926-ban tért vissza Vásárhely polgármesteri székébe a nagy építő, Bernády György. Másodvirágzás volt az, konzerválni igyekezett a megteremtett vásárhelyiséget. Enélkül ma elhagyatottabb lenne vidékünk.

Hideg cseppek permetje hervasztja a nyár virágait. Az őszirózsák, krizantémok, csarabok pompája, kikericsek csácsogó lilulása van soron. A hosszú nyár vígan virágoztatta másodvirágzásba bomló akácok, vadgesztenyék, orgonák, sőt alma- és körtefák ágait. Kései virágok, melyek termést már nem hoznak, nem hozhatnak. Csak kifárasztják hordozó fáik háncsát, ellenállásuk lesz kisebb. De a következő tavasszal újra virágba borulnak majd, s ha kellő napfényt, esőt kapnak, kiheverik az őszi becsapottságot. A talaj változatlanul adja át kincseit az itt lakóknak. Benne gyökerezni lehet.

Másodvirágzás lenne e mostani győzelem? Remélem, több annál. Más. Új virágzás kezdete. Reménykedem, Illyés Gyula Egy őszének első etűdjét idézve:


Az októberi alkony

fénye oly átható volt,

oly szívjáró mint kedvesem

bucsuzó pillantása.


Arany terhétől hajlott

a nyirfák koronája,

csengő lombok közt jártam,

mint emlékeim táján.


Messze-messzire láttam

egy percre önmagamban.

Mezők gőzölték szerte

az égre nyári kedvük.


Rossz recsegés felel már

bennem, ősz, szeleidre!

Folyóim megvakultak,

díszeim földrehulltak.


Bokraim véres karját

ápolgató ökörnyál,

befonhatnád ősz-nyirkos,

lombtalan bátorságom.


Lezúdul a szél a hegyekből


E lombtalan bátorság igézetében élek most. Az utolsó beérett fügét szedem a fáról iskolám udvarán, Szentendrén. Fügét, „amelyről a tudós emberek mondják, hogy virágját sohasem hullatja el, hanem – mint a reménység magzatát – körülnövi azt a gyümölcsével – veszem kölcsön a szót Sütő Andrástól. A Nagyenyedi fügevirág példája ’45 után a vásárhelyi Rangheţ Iosif középiskolában – mindközönségesen a Református Kollégium jogutódjában, a Bolyai Farkas Líceumban – is tovább élt, ahol, bár a füge szabadban nemigen terem, s a tél fagya megöli puha fáját is, az iskolaudvar bal hátsó sarkában, az üvegházban beérő gyümölcsei tovább éltették a reményt. (Mert a középiskola első éveit Enyeden kezdő, s az 1940-es tanévet már Vásárhelyen folytató diákja mint a retorziók elől menekülő magyarózdi református kántortanító fia – édesapám – már az iskola biológiatanáraként ültette, nevelte a remény fügefáját.) 

Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármilyen csekély értéknek a megőrzésére vállalkozunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színehagyatlan ifjúságunk fügevirága is...”

S érzem a Maros s Küküllő menti szőlőhegyek mustos illatát, szállani vágyok a Trébelybe színeváltó levél gyanánt az első őszi szelekkel. Megint csak Illyést idézem, verse harmadik etűdjét:


Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,

Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges

Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi

Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap


Pocsolyái között a hidegülő földre –

Ápold csak telő szőleidet s vigadj,

Boldog apám! s dudolj, dudolj,

Hogy már szagos dongájú hordaid mosogathatod –


Nyári melegében, mit a munka nemes

Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:

Tavaszi kedved csillan nemsokára elő

Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –


Föl, föl az égi lángba emeld s múló

Életünkre köszöntsed,

Megért szívünkre, mely mint falevél leng

Szállani vágyva az őszi szelekkel!


Zene ez, az ősz zenéje.

„A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti – 1975-ben Yehudi Menuhin ezekkel a szavakkal indította útnak az UNESCO első zenei világnapját. – Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának.”

Október 4. az állatok világnapja.


Galambcsapat a kunyhó tetején:

bucskázók, örvösek és büszke pávák;

hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,

finom galambokat tart a szegény.


– írja Jékely Zoltán 1935-ben a nagyenyedi Galambokról –


Akkor voltam én is a legszegényebb,

mikor galambot tartottam, sokat;

s akkor voltam mégis legboldogabb,

amilyen nem leszek, bármeddig élek.


Az Őrhegy tetején át hogy repültek

s hogy surrogtak a vén házakon át!

A kék magasság ánizs-illatát

éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.


Álmomban most is vissza-visszajárnak

s őket tiszta búzával etetem;

hálásan simogatják égi szárnyak

szegény, boldogtalan fejem.


Október 6-án majd, az aradi vértanúk napján, a Székely vértanúk kútjára lombjukat hullató akácfákra is gondolok. Amelyek jövő tavasszal is vérpiros színnel halványan festett fehér virágokat bomlasztanak majd. S arra, hogy húsz év múltán magyar polgármesterrel indul az ősz Vásárhelyen.

Maradok kiváló tisztelettel

Kelt 2020-ban, október 2-án, az erőszakmentesség világnapján