A természet kalendáriuma (CDXXVII.)

A nyár végi esők után – de még mindig a nyárban – újra s újra felmelegítik déltájra a napsugarak a mezőt. Léha virágzásba kezd egy szál orgona a kert végében, ideérezni illatát. Kósza káposztalepke kunyerál nektárt egy másodvirágzásba jajduló levendulabokortól.

De a hajnalok már hűvösek. S ha kitárul fölöttünk az azúrba oldódó felhőtelen magasság hajnal felé, már fázós törökkontyok, napvirágok, elkésett dáliák és sehonnan soha el nem maradó dohányvirágok húzzák összébb sziromlevél szoknyájukat.

Hajnalhasadás előtt, ha felriadsz, s a még smaragd lombok fölött kelet felé tekintesz, lenyűgöz az Esthajnalcsillag ragyogása. Ha kinyújtod a karod, éppen kétarasznyi magasságban lüktet. A horizontszél mocorgó felhői kissé fennebb kívánkoznak, a zenit felé. Narancsvörös tüllfüggönyüket a szellővel szövetkező felkelő nap percről percre változó, hullámzó varázslattá rázza. A halványuló hold éppen lemenőben fogy délnyugat felé.

Nyugat felé éjszaka még az Ökörhajcsár horizont felett fel-felragyogó Arkturuszát pislákoltatja a felsőbb légrétegek tetten ért hullámzása. Felette az Északi Korona csillog, még inkább a zenit felé Herkulest silabizálom a tiszta égen. Fölötte a Lant, a Hattyú pedig éppen az ég közepén vibrál – nem tud betelni önmaga szépségével. Délre tőle a Sas szárnyai alatt ott fényesedik a Jupiter és a Szaturnusz. Innen, ha tekintetünk végiggördül kelet felé, a horizont vonalán a Déli Halat még látni, a Vízöntő magasabban áll, fölötte a Pegazus és a Halak az éppen keleten kelő Mars felé mutatnak.

A Hattyútól északkeletre az Androméda, a Céfeusz és a Kassziopeia W-jén túl a Zsiráf nyújtogatja hosszú nyakát az északi horizont felett trónoló Hiúz irányába. A Hattyútól északnyugatra a Sárkány tekerőzik, a Vadász-ebek és a Nagy Göncöl előtt. S persze éppen északnak hűségesen mutatva az irányt éppen a horizont és a zenit felezőtávolságánál ott van a Kis Göncöl rúdjának harmadik csillaga, a Sarkcsillag is.

Haloványan átdereng a felhőtlen égen É-ÉK–D-DNy-i irányban a Tejút.

Egy-egy ritka, elkésett hullócsillag fel-felvillan. Hallani még a kabócák s tücskök kitartó cirpelését. Szeptember közepe. Búcsúzik a nyári égbolt.

Éppen 50 évvel ezelőtt érkezett az első Hold-talajminta a Földre. 1970. szeptember 12-én Bajkonurból egy Proton hordozórakétával indult el a harmadik generációs, automatikus, Luna–16 nevet viselő holdszonda, amelyik 20-án a Mare Fecunditatis (Termékenység tengere) területén landolt, a Hold felszínén. Üreges fúrógépével 35 cm mélyről 101 gramm kőzetmintát vett, s helyezett egy, a visszatérő egység tetejére elhelyezett tartályba. A Holdra szálló egység feladata volt vizsgálni égi kísérőnk felszínének éjszakai körülményeit is. Adatokat gyűjtött egy hosszú időtartamú holdfelszíni állomás berendezéseinek kidolgozásához is. A Holdról szeptember 21-én indult haza, és 24-én landolt a kazah Dzsezkazgan város közelében. Ez volt az első űrszonda, amely kőzetmintát hozott egy idegen égitestről.

Szeptember közepe. 13-án lesz 699 éve, hogy 1321-ben meghalt az Isteni színjáték szerzője, Dante Alighieri. Ő üzeni hét évszázadnyi távolból:

„Három dolog maradt ránk a paradicsomból: a csillagok, a virágok és a gyerekek.”

Csillagok és virágok mellett a gyerekek – a jövő ígéretei. Szeptember 15.: iskolakezdés. Csak remény: normális tanévet kezdeni s zárni az idén.

Szeptember 15-én, 1815-ben született Budán Kovács Gyula, a hazai paleobotanika megalapozója. Marosvásárhelyen nevelkedett, ott kezdett növényeket gyűjteni. Pesten bölcsészeti, Kolozsváron jogi, Bécsben orvosi tanulmányokat folytatott, majd 1844–50 között mint botanikus dolgozott a császári füvészeti múzeumban és füvészkertben. 1850 és 1865 között a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi tárának őre volt. 1850-ben részt vett a Magyarhoni Földtani Társulat megalapításában, melynek első titkára lett. Tudományos munkássága során egyaránt foglalkozott az élő flórával és a magyarországi ősnövények kutatásával. Herbáriumának jelentős része ma a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárában van. Feltárásra vár, hogy ebből mennyi a Marosvásárhelyen és környékén gyűjtött anyag. (Ez lenne az első közvetlen nagyobb terjedelmű adat városunk flórájáról…) Kéziratban maradt fenn a Brassai Sámuellel együtt készített Új magyar füvészkönyve, amelynek részleteit azután Brassai és más munkatársai tették közzé. Fontos munkái közé tartozik Az ausztriai birodalom, különösen Magyarország és Erdély ritkább szárított növényei (Bécs, 1844-1850), valamint az Ungarns fossile Flora (Jahrbücher der geol. Reichanstalt Wien, 1851-60). Tragikus sorsú tudós volt. Egy évig volt a botanika kinevezett professzora a pesti egyetemen, amikor 1863-ban agyvérzés érte, bénultan élt haláláig, 1873. június 22-ig.

Bár volna valahol egy meseváros, 

ezernyi tornyú, égverő-falú, 

köröskörül kék tengerrel határos – 

város: melyből nem lesz por és hamu! 

S csodás nép lakja: csupa halhatatlan, 

szerelmet és halált nem ismeri, 

úgy élnek ők e mesebeli katlan 

ekhói közt, s életük isteni! 

Álom a béke városáról. Jékely Zoltán álma 1938-ból. 1981-ben az ENSZ Közgyűlésének nyitónapján úgy határoztak, hogy minden év szeptemberének harmadik keddjén – idén ez éppen 15-ére esik – ünneplik a béke nemzetközi napját. Egy 2001-es határozat értelmében 2002 óta szeptember 21-én tartjuk ezt a napot. Az ENSZ Közgyűlése arra kérte az országokat, hogy tekintsék ezt a fegyverszünet és az erőszakmentesség napjának.

– Én téged oda menekítenélek, 

mint angyalok, éljél örökre ott! 

Majd benned én is tovább éldegélek, 

s minden napoddal újra-támadok… 

1987-ben szeptember 16-án írták alá az ózonréteg megóvásáról a montreáli egyezményt. Az ENSZ Közgyűlése 1994-ben nyilvánította ezt a napot az ózonpajzs megőrzésének nemzetközi napjává. Ezen a napon a részt vevő államok különös figyelmet fordítanak az olyan eseményekre, akciókra, melyek megegyeznek az egyezmény céljaival és annak módosításaival. Az ózonpajzs jelentősen sérült. Ez növeli a bőrrák kialakulásának esélyét, sérülékenyebbé vált az immunrendszer, az élővizek ökorendszere is sérült, de a legsúlyosabb a helyzet az Antarktiszon, általában a déli féltekén.

Az égen nyári fényözön;

De minden bokrot megelőzve

A kecskerágó már az őszre

Bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis

Tündéri pöttöm püspök ülne,

S bíbor birétumban örülne,

Hogy mily szép még meghalni is.

Ó, áldott őszi tarkaság!

Szelíden búcsúzkodó lángok!

A néma domboldalban állok,

S nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.

A sziromtépő vén mohóság

Hiába. Meghaltak a rózsák.

Ébredj békével, drága Nyár!

Tán nem találkozom veled

Többé. Mindegy. A szél megindul,

És ajakamra fú a lombbul

Egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhítat

Borzong át, mintha áldozónak

Nyújt ajkára az áldozópap

Hűvös ostyát. Lement a nap.

Tóth Árpád a Kecskerágó ürügyén 1927-ben búcsúzik így a nyártól. A következőt még megérte, 1928 novemberében költözött az örök nyugalomba.

Maradok kiváló tisztelettel!

Kelt 2020-ban, szeptember második dekádjának kezdőnapján