Augusztus derekán járunk. Napraforgók érő tányérjai lassabban fordulnak már a nap felé. A nap már átadta nekik tüzét. Innentől már csak a termés beérlelése a gondjuk. Kálnoky László versnek ajánlása – Strófák Ferenczy Noémi gobelinjeihez – éppen e megszenvedett varázst vetíti a múló idő vásznára:
Feléd fordítjuk szüntelen az arcunk,
bálványunk, éltetőnk, tüzes korong!
Hasonlítunk hozzád. Talán miattunk
aggódsz, ha fényed felhők közt borong.
Szánd tányérképű rokonaidat
rövidre szabott életük miatt!
Számlálhatatlanok évmillióid,
s kóróvá száradunk mi őszutóig.
Ha fényed felhők közt borong, rövidre szabott életükben kóróvá száradunk
Augusztus 15. Nagyboldogasszony napja. A Magyarok Nagyasszonya néven az 1896. évi millennium óta ünnepként üli meg – nem csak a katolikus, hanem – az egész magyarság.
Az ünnep nyolcadába Szent István napja is beleesik. Az aratás után végre a falu népe szusszanhat egyet. Így ez a magyar egyházi év egyik nagy ünnepi időszaka.
A krónikás hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tudja be, hogy Jézus anyja magyar földön a Boldogasszony nevet kapta. A velencei Gellért képviselte idegen egyház az ősvallásunk istenasszonya iránti hódolatot aknázta ki ezzel a gesztussal a keresztény eszmék gyorsabb elfogadtatása érdekében. István, aki a pápától kapott koronát, Szent Péter kegyelmébe ajánlotta Magyarországot. Amikor azonban a pápák erre való hivatkozással akarták érvényesíteni hűbérúri jogaikat István utódaival szemben, azok igazítottak valamelyest a tényeken. Úgy íratták újra az államalapító legendáit, mintha nem Péternek, hanem Máriának ajánlotta volna fel az országot. Az Árpád-korban mindenesetre Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma, a koronázó templomok, főpapi székesegyházak, számtalan monostor, búcsújáró hely és kisebb templom az ő égisze alatt állottak. Az ünnepet Székesfehérvárott István is megüli. Egyik alkalommal a Napbaöltözött Asszony nagy jeléről Gellért beszélt a király és udvara előtt.
Az Érdy-kódex nyilván hazai hagyomány nyomán írja, hogy Gellért tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szüz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé. István az országot a Szűzanya szimbolikus tulajdonának, Mária örökségének érezte, vallotta. E választásba még nyilván a pogány Boldogasszony-tisztelet, az Emese-hagyomány is közrejátszott.
Én az ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével
Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.
Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;
Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.
Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt…
…Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.
Lám, Zrínyi Miklós is a Szigeti veszedelem első énekében a Magyarok Nagyasszonyát invokálja.
Augusztus 16-a Szent Rókus (francia Roche, olasz Rocco) napja. Noha az egyház hivatalosan sohasem avatta szentté, mégis tisztelt és szeretett alakja volt a katolikus jámborságnak. Rókus (1293–1327) francia földön, Montpellier-ben született. Felserdülvén, vagyonát felosztotta a szegények között, majd Rómába zarándokolt. Útközben pestisjárvány tört ki, annak betegeit gyógyítgatta. Rómából visszatérőben maga is megbetegedett. Előbb egy angyal, majd egy hozzászegődött kutya ápolta. Amikor felépült, hazaindult. Otthon nem ismerték fel, kémnek nézték, és börtönbe vetették. Ott is halt meg. A „fekete halál” aratása a XIV. században volt a legszörnyűbb Európában, de Rókus csak a rákövetkező században lett a pestisesek elismert védőszentje. 1485-ben földi maradványait a velenceiek ellopták Montpellier-ből, és Velencébe vitték. Megalapították a Szent Rókus Társaságot (Scuola di San Rocco), melynek tagjai az ő védnöksége alatt betegek gyógyításának szentelték magukat. Hasonló intézményeket: Rókusnak szentelt templomokat s hozzájuk kapcsolódó közkórházakat ettől az időtől kezdve Európa számos országában alapítottak. A pesti Rókus Kórház 1796–98 között épült. Rókust Sebestyén, illetve Kozma és Damján orvosszentek társaságában is ábrázolták. Zarándokköntös a ruhája, kezében bot, a vállán kobaktök és tarisznya, fején széles karimájú kalap. Hűséges kutyájával együtt ábrázolták, amint a szájában kenyeret tart, vagy épp a szent lábsebét nyalogatja. A kenyeret hozó eb a búzaérlelő kánikula jelképe.
Mint fénymadár lassú röpte a köd párái között
Augusztus 20. a magyar államalapítás napja, egyben az újkenyér ünnepe. Első királyunk névválasztása tudatos lehetett az európai keresztény államok közé beilleszkedni vágyó Géza fejedelem részéről: István, görögül Sztephanosz azt jelenti: „koszorú, korona”. Hogy a név jelentőségét ismerték, arról a Kálmán-kori Hartvik püspök féle István-legenda tudósít. Eszerint a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István első vértanú, s így szólt hozzá:
Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá.
A korona általában mindenütt nagy tiszteletben állt, de az a fajta szentség és közjogi méltóság, amit a magyar nemzet tulajdonított a Szent Koronának, másutt ismeretlen.
És az vény Geysa herceg megajándékozá a főfő urakat, és sok vámokat és harmincadokat megengede az országnak. A hadakozó vitézeket kedig megajándékozá zsoldpénzekkel és sok gabonákkal. A községnek is pénzt hányata kapdosásra – írja Heltai Gáspár a Krónika az magyaroknak viselt dolgairól művében, Az magyari királyok bevezetőjében.
De kevés üdő múlva annak utána meghala a Geysa herceg, kit az ő fia, az István király, eltemete nagy tisztességgel. Lőnek pedig ezek Krisztus urunknak születése után e tájban, mikoron írnának 996.
Mikoron ez okáért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, s mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről.
Ma azonban, kedves Olvasóm, nem ezzel rekesztem be heti sétánkat a Természet és történelmünk közös mezsgyéjén, hanem egy e napon, 1901. augusztus 20-án született olasz költő, Salvatore Quasimodo soraival:
A hársak csípős illata elmerül
az esős éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása szétporlik, mint a víz.
Alig marad leplezetlen a fásultság,
egy kézmozdulat, egy szótag emléke,
de csak mint a madár lassú röpte
a köd párái között. És vársz még,
nem tudod mit(…)
Talán a világjárvány csendesültét, békés nyárvégét, talán, hogy összegyűljön a kellő számú támogatás a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a nemzeti régiókért, Talán a szív szavára.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
