Emberpróbáló zimankó lehetett az 1889-ről 1890-be áthajló télben, hogy Komjáthy Jenő ily zord képet fest e Télen.
Az idei tél eleddig nem ijesztgetett ennyi zordsággal. Talán több hó is elkelne még így január harmadik dekádjának elején.
Talán lesz még zordabb is telünk, de várjuk már a tavaszt. Hiszen érezhetően hosszabbodnak a nappalok.
Fönt az ormon gondok ülnek
Mikor üt az örök óra?
Virradóra! Virradóra!
Mikor hangzik már a dal?
Már megállott, semmi kétség,
Néma árnyak, vaksötétség…
Készen áll a ravatal.
Nem, nem halt meg, érzem, érzem!
Égnyiláson, fellegrésen
Áttör ím a tűzi Nap!
Egy sugár csak, mi aláfoly
S már gyönyörben reng a távol,
Meglapul az éji had.
Istenarcról hull a fátyol,
Ide süt egy szebb világból
Büszke, lelkes, nagy szeme.
Földobog a bús Föld is rá,
Mintha keblét lángra szítná,
Mintha csókot hintene.
Szépnek látom újra s nagynak
A világot s elragadnak:
Vágy, öröm, hit, szenvedély.
Nincs hatalma a halálnak:
Kék szemére a világnak
Kurta álmot hint a tél.
Csorba nincs a teremtésen,
Hervadatlan él egészben,
Nyár van itt, örökre nyár!
És a csodás mindenségben
Napok égnek örök fényben
S egyre hull, hull a sugár.
Komjáthy eme verse híd tél és nyár között – ő is egyfajta híd volt Vajda János romantikája és Ady Endre szimbolizmusa között.
S mindezeken átragyog Áprily Lajos kérdése: Akarsz-e fényt?
Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.
Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.
Érkezünk, megérkeztünk a vízöntő havába. A Napnak az ókorban január 21/22-től február 18/19-ig a Vízöntő csillagkép adott otthont. Ám a Nap precessziós mozgása miatt csillagképünket ma már márciusban ragyogja be a felkelő Nap fénye. A távcső felfedezése előtt nem csupán viszonyítási helyül szolgáltak az állatövi csillagképek. Az asztrológia az emberi sorsot befolyásoló erőknek tekintette őket a planétákkal együtt. Az állatövi csillagképek szimbolikája a csillaghitben fogant, de számtalan naptári vonatkozása is van.
A Vízöntő mitológiai rangját még abban az időben nyerte, amikor a Közel-Kelet földművelői az időszámítás alapjait megvetették. Ekkor, 5–6000 évvel ezelőtt a téli napforduló csillagképe három zodiákusbéli társával, a Bikával, Oroszlánnal és a Skorpióval együtt a naptári sarokpontok és égtájak ura volt. Ennek emlékét őrzi a bibliai látomásokban szereplő négy apokaliptikus fenevad és a négy evangélista jelképe, melyek közül az emberarcú angyal maga a Vízöntő.
A helléneknél olyan istenek is uralomhoz jutottak az állatövi jegyek felett, akiknek égi hatalmát az égbe nyúló Olümposztól származtatták. Az olümposziak éppen tizenketten voltak, mindegyikőjükre jutott egy-egy csillagászati hónap, állatövi jegy. A Vízöntő úrnője Héra volt. Madara a páva, fája pedig a Heszperiszek kertjében álló aranyalmafa volt. Tejével ő tette halhatatlanná a napisteni Héraklészt. A rege szerint a Tejút akkor keletkezett, amikor a nagy erejű gyermek szorítása nyomán kebléből az égre fröccsent a tej. A Heszperiszek aranyalmafája szintén a Tejutat jelképezte. A páva is égjelkép volt. Eredetileg Argosznak (Ragyogónak) hívták, s Héra ezerszemű óriás testőre volt, akit Zeusz változtatott pávává halála után. A mitológiai magyarázat szerint szemei azóta is a hím páva faroklegyezőjét díszítik – a kiterjesztett pávafarok a csillagos égboltot jelképezte. A Vízöntő a „Kötés Ura”, amibe a szelek fölötti hatalom éppúgy beleértendő, mint az eskütétel és minden más szimbolikus égi kötés. A germánok más néven tisztelték (Odin), de szerepköre nem változott: a holtak, a szelek és a tél feletti uralmat birtokolta. Az indoeurópai istenség tisztelete egybefonódott az Európa-szerte őshonos medvekultusszal. A téli álmot alvó medve indogermán nevei (latin ursus, francia ours, angol bear, svéd björn) rokon hangzásúak az Uranosz istennévvel. A medvekultusz különböző formái az időszak ünnepeiben, a farsangi szokásokban és hiedelmekben a közelmúltig fennmaradtak. Mindez kézenfekvővé tette, hogy az asztrológusok az Uranoszról elnevezett bolygót (Uránusz) a Vízöntő „trónusára” ültessék.
22-én a keresztény Vince vértanú napja.
Ha megcsurran Vince,
teli lesz a pince.
Vince már a koronázási palástunkon (1031) föltűnik. Kopasz nádor a váradi székesegyházban oltárt emelt a tiszteletére. Közép-európai kultusza a XI. században idekerült ereklyéi révén Boroszlóból sugárzik szét. Tiszteletére kápolnát, templomot nyilván azért nem szenteltek a szőlőhegyekben, mert télidőben úgysem tudták volna a búcsúnapját méltóképpen megünnepelni. Sokatmondó kivétel azonban a Sárospatak határában emelkedő Szentvincehegy, ahol a középkorban (1238) szőlők között dominikánus klastrom állott. Még a XIX. század fordulója táján is a szőlősgazdák Vince napján egyik pincéből a másikba járva együtt áldomásoztak. Voltak, akik vesszőt vágtak le, és a meleg szobában rügyeztetni kezdték. Ennek állásából, mértékéből azután az őszi termésre következtettek.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
A szőlőnek ott a helye Himnuszunkban is. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát.
2006. május 7-én avatták fel Budakeszin a Himnusz szobrát. V. Majzik Mária kilenc méter hosszú, négy és fél méter magas alkotása egy kör sugarai mentén jeleníti meg a vers sorait, közepén egy kétméteres, bronzból készült istenalak látható, a „Himnusz” szó a talapzaton rovásírással is olvasható. A szobor hét ívből álló szerkezetében hétszer három bronzharang szólaltatja meg az ünnepeken Erkel Ferenc művét.
Január 25. Pál napja. A jelentősebb szentek névünnepei általában a csillagászati hónap első, azaz a naptári hónap utolsó dekádjába esnek. Vízöntő havát Szent Pál képviseli – „a legkisebb az apostolok között”. Önmagát mondta legkisebbnek az egykori Saul. Pál fordulásába a néphit a természet fordulását is belelátta. E nap időjárásából a termésre, a gazdasági élet kilátásaira következtetnek. Az idő lassan tavasz felé fordul. A jó idő jó termést jelent, a köd pedig a jószág pusztulását, a szelek háborút.
Tavasz s nyár felé kacsingatva, hadd fejezzem be e heti utunkat a 2022. év fájánál, a nagylevelű hársnál megpihenve.
Az Országos Erdészeti Egyesület Bartha Dénes kezdeményezésére 1996 óta minden évben megválasztja az év fafaját. A cél az adott őshonos fafajjal kapcsolatos figyelemfelhívás, ismeretterjesztés. 1996–2013 között egy kuratóriuma döntött az év fafajáról, 2013 óta az év fáját szavazáson választják meg. Ez évben a második helyen a rezgőnyár (Populus tremula), míg a harmadik helyen a kecskefűz (Salix caprea) végzett.
A győztes nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) hegyvidékeink üde erdeinek elegyfája, köves-sziklás, kőgörgeteges talajokon is megél. Matuzsálemi példányai több száz évesek. Jó mézelő, szárított virágzata ismert gyógytea. Intenzív felújulóképessége miatt a gazdasági erdőkben visszaszorították, s a nagyvad is erősen károsítja. De gyakran ültetik kertekbe, szőlősök szélére dísz- és méhlegelő fának.
Jékely Zoltán 1940–41-ből keltezett töredékében írta volt:
Nem álom volt, ne mondja senki se,
éreztem még a hársfák illatát is!
Kolozsvárt jártam, s Erdély bús szíve
úgy lüktetett, akár Velence, Párizs.
Isten, óvj meg a hársfák illatától!
Szomorú mélybe roskad a jelen
s ájultató közelre jő a távol…
Nem álom volt… A Trébely-széli, óriásra nőtt hársak nekem útjelzőim. Illatuk örökre belém ivódott, s nem tudok, nem is akarok megszabadulni az otthoni hársfák illatától.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
