2018. december 9., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(…) éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,

mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,

és felhőfátyolát arcáról levetve,

meleget sugárzott minden elevenre.

A rigóm énekelt, galambom kacagott,

az egész mindenség életre támadott:

Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,

bársonyos poszméhek éneket brummogtak,

érett a gabona, piroslott az alma.

A föld volt Isten kedves birodalma.


Miközben az ő szavaival emlékezek elmúlt időkre – nyárra, régmúlt nyarakra a Somostető alján az ezerkilencszázas évek derekáról évszázada ide tapadó virágillatról a nagy háború utáni döbbenetben –, Gárdonyi Gézával járom November erdejét.


Elment.

És nyomába rabló, dúló szelek

jöttek, s kifosztották a szép természetet.

Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,

eltiporták kertem kedves virágait:

szagos szegfűimet a porba metélték,

összerongyolták lugasom palástját,

koldussá csúfíták a jó kis akácfát,

s elrabolták kertem szép drágaságait,

el napraforgóm aranytányérait.

Fecskémet elűzték. Rigómat se látom (…)


S hol van virágaim sok apró vendége:

a bogarak tarka-barka nemzetsége,

kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:

le-letelepedtek, mézport lakmároztak:

izenetet hordtak virágtól virágnak,

kertből a mezőnek, hegyről a rónának (…)


 Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit


Izenettel érkeztem én is. Egy hetvenéves üzenettel, Bajorerdőből, Wass Alberttől:


Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.


Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.


Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.


Üzenet haza. Ővele vallom én is, hogy 


Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.


Áprily Lajosnál békességesebb embert elképzelni sem lehet. Kós Károlynak írta volt a Tetőnben:


Ősz nem sodort még annyi árva lombot,

annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”


Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,

vasárnap reggel a hegyekre mentem.


Ott lent sötét lombot sodort a katlan.

Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.


Időkbe látó meztelen tetőjén

tisztást vetett a bujdosó verőfény.


Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.

Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.


És békességes szót ejtett a szája,

és békességgel várt az esztenája.


Kedves Olvasóm, 335 eddigi levelemben bejártam Veled Erdély számtalan táját. Tetőkre is felhágtunk. Somostető, Cinege-tető, Csergedi-tető, a Riszeg Körösfő felett. Túráztunk a Pongrác-tetőn át a Gyilkos-tó felé. Koszorúztunk a székely Thermopülén – a Nyerges-tetőn. Fejet hajtottunk a Tolvajos-tető három keresztje előtt. De jártunk a Kénosi-tetőn is, a Küküllő és Homoród vízválasztóján. S a Rez-tetőt sem kerültük el Nagygalambfalván túl, Székelydobó felé menet.

E hétvégén arra biztatnálak, hogy Áprilyval csodálkozzunk rá valamely tetőről, szabad kilátású helyről, erre az erdőn túli országra, ami a miénk:


Távol, hol már a hó királya hódít,

az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,

átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-

s titokzatos szót mondtam akkor:

Erdély.


November utolsó napja Andrásé. András apostol Péter testvére. Életéről, pályájáról keveset tudunk. A hagyomány szerint X formájú kereszten szenvedett vértanúságot. Ez az andráskereszt – írja Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. – Tekintélyét, népszerűségét elsősorban névünnepének kalendáriumi helye határozza meg.

András-nap az egyházi év őszi és téli szakának mezsgyéjére, az advent küszöbe elé esik. A középkor kezdetén léphetett a keresztény világban valamely régebbi pogány jelentős nap helyébe, mint a házasságorákulumoknak legjobban kedvező napok egyike – így érvel Katona Lajos Folklór-kalendáriumában. – A szokások, melyek Európa majdnem minden keresztény népénél e naphoz fűződnek, lényegükben ugyanazok. Alapjuk ugyanis az a női lelkeknél kiváltképpen vajmi érthető kíváncsiság, amely az embert, de főleg a némbert jövendőbelije ki- és miléte iránt nyugtalanítja. Az év ama nagyobb számú napjai közül, amelyek e kíváncsiság kielégítésére a babonás lelkek előtt, régibb hagyományok öntudatlan hatása alatt, alkalmasakul mutatkoztak, egyik sem örvend nagyobb népszerűségnek (…), mint Szent András apostol és vértanú napja. Hogy Szent Péternek e szintén halászmesterséget gyakorló s utóbb hittérítő útján a görögországi Pátréban keresztre feszített testvérét mi juttatta ehhez a házasságközvetítő szerephez: az még mindég kérdés tárgya.

Nem tudni, a legendát szülte-e névünnepe, vagy legendája miatt lett a hónap apostola, mindenesetre senki sem illik a tizenkettőből nála jobban Nyilas havának első dekádjába – állapítja meg Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriumában. – Eleink a hónapot is róla nevezték el. Életrajzát az apokrif András cselekedetei tartalmazza, és az Arany legenda szerzője költi újra. Eszerint térítő útján eljut a sztyepplakó szkíták közé is, ezért hagyományosan őt tekintik a „szkíták térítőjének”. A „szittyák” – bármilyen népcsoportot is fedjen e név – már az ókorban hírhedt nyilazó nép voltak, magukat a „Szarvas népének” nevezték.

Jogos tehát a kérdés: igaz-e hogy a mi államalkotó népünket stop még maga szent andrás keresztelte volna meg stop a szent atya ezredvégi ittjártakor nem cáfolta az itteni elöljárók határozott állítását stop (…)

A soha meg nem válaszolhatót Kányádi Sándor Eretnek táviratok pán Cogitónak odaátra című művének Első sürgönyében kérdezte… 

Hogyan történt, miképpen volt? Soha meg nem válaszolható. De! Évezredek óta itt vagyunk – szétszóratásban is, a Kárpát-medencében. Joguk hozzá múltunkból fakad.

A verses útikalauz Novemberből vezetett át minket Decemberbe.


Már tegnap ősz volt, tiszta és napos: 

a virágkóró dértől harmatos:

a fák kopaszak, de zöld a várhalom.

S én sütkéreztem künn a szép napon.


Gárdonyi Géza Decembere ez. Történhet bármi is, a változó természeti tájba beleköltöző, inkább: visszaköltöző, ember bölcsességével és méltóságával tekintsünk körül e tájon.


Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,

fehér várost látok.

Fehér a hegy, völgy, az egész világ,

és hótól lombosak a kerti fák.


Ünnepi pompa s mégis szomorít.

Mintha az ősznek tarka színeit

megunták volna odafenn,

s így szólt volna az Úr az éjjelen 

– „Legyen a világ ezentúl fehér!”

…És lett a világ tündöklő fehér.


Ilyen lesz egykor a kihalt világ:

így állnak a házak, paloták,

és sehol ember, sehol egy madár,

sehol egy fűszál, sehol egy bogár,

sehol egy út és sehol lábnyomok,

csak fehér erdők, fehér városok,

fehér pompában, fehér pusztaság, –

felhőtlen ég és örök némaság (…)

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.

Alig volt reggel, máris este van.

Nyugat felől a fehér hegyeken

a nap egy piros felhőn lemegyen,

aztán sötét van, sötét lesz sokáig, –

csak a hó világít.


Égj öreg kályha, lehelj meleget!

Ott künn a világ jéggé dermedett.

Minden élő a zugokba vonul.

Oh mennyi panasz száll a hó alul,

didergő, fázó bogárkák jaja.

Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.

Barlangban a medve: s mi is emberek

mi is csak rakott barlangban lakunk,

s miről a medve, arról álmodunk.


Megtérve tetői sétánkról, üljünk mi is kályhák melege, emberek melege mellé. Innen kibámulva a zord és ijesztő téli világba, az emberi viszonyok fagypontján, várjuk ki türelemmel a tavaszt.


Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,

te enyhe napfény, zöldelő fűszál!

Oh csak még egyszer lássak ibolyát,

s hulljon arcomba meleg napsugár.

Hadd haljak meg egy tavaszi napon,

s a szívemre tegyetek ibolyát.

Mindegy, ha én már azt nem is tudom,

csak tegyetek szívemre ibolyát.


Annak reményében, hogy az ibolyák lábaink előtt nyílnak még a számolatlan tavaszokban, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2018-ban, november végén

A nap egy piros felhőn lemegyen