2019. december 14., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A temetőbe az első kánikulai napon kerültem. A rekkenő hőségben égtek a sírok cementlapjai. Az ösvényt a sírok között egynyári gyomok lepték: álkörmösök, sédbúzák, egy-egy odatévedt gyertyán- s juharcsemete, porcsinfüvek sokasága, s mindezek közt szétterülő ágas-bogas, nagyra nőtt vérehulló fecskefű garmadája. Két kézzel estem nekik, s mire langymeleg boglyába raktam őket, narancsvörös nedvük könyékig érő színes kesztyű varázsolt két kezemre. A nyári burjánirtás már csak ilyen.

A fenyők tűlevél bástyáit – a nemsokára hatalmas kerületűvé bővülő jegenyefenyő s a négy luc koronáin át – megostromolva ekkor érte el orrcimpáimat a régi kereskedelmi iskola udvarát övező hársak illathada. A júniusi ég kékjébe fúródó virágözön rápermetezte léte gyönyörét a körülállókra. Méhek sokasága rajongta körül a virágokat, s azok valami természetbölcsességgel megáldva tűrték az őket nyaggató méhek zümmögését, amelyek a kora délutánt ajándékozták meg ezzel a halk ünnepi zenével.

Valahol a város alatt búzarendek kalászoltak, s a toklászokról visszapattanó fény ezüs-tösen csillogott rajtuk. Az árpa is kalászolt már, de még zöldje mutatta – messze van még, mire szára szakad. A zab néhol már aranyba csillant, de a rozs bugái még ham-vaszöldek voltak egy napfényt kevésbé látott völgy hajlatában. A dombperemeken a kalászosokból nagy műgonddal száműzött pipacsok bontották egynapi kimonóikat. Rég ideje annak, hogy búzavirággal együtt ékesítsék a búzatáblákat.

Váci Mihály még így dicsérhette őket a Pipacsok a búzamezőben versben:


Búza, búzakalász!

véle szél hadonász:

hajlik, lengedezik,

amíg cseperedik.

Búza, búzakalász.


Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

 – színe még nem arany.

Amíg érik a mag,

lassan, jó nap alatt,

 – könnyű kis pipacsok

szirma, lángja lobog,

amíg érik a mag.


Messze virítanak.

Lenge szirmaikat

rázva vérpirosan,

mag felett magasan,

messze virítanak.


Tőlük piros a táj!

 „Íme itt van a nyár!” 

Őket nézegetik,

szép csokorba szedik.

Tőlük piros a táj.


A zöld búzamezők,

észrevétlenek ők!

De lehull a pipacs,

s felragyognak a nagy

érett búzamezők!


A napraforgók levelén megcsusszanó fény jelezte, hogy kezdik utolérni a megnyurgult törökbúzákat.

S amikor kósza felhők gomolyognak a táj fölé, kérészéletű árnyékot terítenek a Székelykő alatt meghúzódó Torockóra.

Kósza felhők gomolyognak a táj fölé, kérészéletű árnyékot terítenek a Székelykő alatt meghúzódó Torockóra


Az országút aszfaltján délibábfióka táncol. Nem, nem Aranyosi Ervin Délibábja ez, de délibáb ez is.


Smaragdzöld mezőn szétterül

aranyszíne a napnak,

pipacsok vörös bársonya

áldoz a pillanatnak.

Szél lebben, fennen gólya száll

tenger hullámú égen.

Nyárfák sudárja út tövén

táncol a kósza szélben.

Lebeg a lég, remegve lép,

hullámát szerte szórja.

Tükrén mereng a nagy világ,

 – valóság másolója.

A róna mása visszanéz,

tótágast áll a réten:

Az van itt lent, ami pihent

imént még fent az égen.


Nyugatra a nap csak jócskán fél kilenc körül szentül le.

Hogy aztán a későn jövő est É-K-D ívében a hegyek fölé rajzolja a Tejutat.

A téli égbolt csillagképei közül már csak az Ikrek két fényes csillaga, a Castor és a Pollux merészkedik a nyugati égbolt peremére. Úgyszintén a horizontba süpped északnyugaton a Szekeres legfényesebb csillaga, a Capella. Északra a Perszeusz és a Kassziopeia pislákol közvetlenül a látóhatár felett. Fenn a Székelykőn, városi fényektől mentesen, a horizontig húzódó látótérrel megáldottan, mindez jól látható. Felettük a Zsiráf nyújtogatja a Zenit felé megnyurgult nyakát. Az Ikrektől keletre sorakoznak fel az állatövi csillagképek: a Rák, az Oroszlán, a Szűz s a Mérleg. A fényes Jupitert is errefelé kereshetjük, a Kígyótartó csillagkép déli részén jár. A déli égbolt alján haloványan látszik az Északi Vízöntő, a Szextáns, a Serleg és a Holló. Fejünk felett egészen magasan villog az Ökörhajcsár, a Bereniké Haja és a Vadászebek. Tőlük északra a Nagy Göncöl és a Kis Göncöl. Közöttük tekereg a Sárkány farka. A Merkúr napnyugta után a nyugati ég alján látszik. 20-a körül bő másfél órával nyugszik, a Napot követve. A Vénusz fehér ragyogása napkelte előtt a keleti látóhatár közelében lesz. A Mars az Ikrekben, s a hónap végén a Rákban végez előretartó mozgást, a Nap után nyugszik le. A Szaturnusz hátrál a Nyilasban, az Uránusz kora hajnalban kél, a Kost látogatja. A Neptunusz éjfél körül kél, s a Vízöntőben keresendő.

De hogy mekkora távolságok ezek? Akárcsak a Naprendszeren belül. Mi több, csupán a Naprendszer belső bolygóinak zónájában. Erre negyed évezrede tudjuk a választ.

250 éve történt, hogy Hell Miksa Sajnovics Jánossal együtt megmérte az 1769. június 3-ai Vénusz-átvonulás kontaktusainak időpontját az észak-norvégiai Vardö-szigetről. S később több különböző mérés összevetésével meghatározta a Nap–Föld távolságot. Ezt többen megtették, és pontosabb eredmény is volt közöttük, de egyedül ő volt az, aki az akkor már nagy tekintélynek számító Lalande-dal szemben kiállt kapott eredményének pontossága mellett. Edmond Halley 1716-ban tette közzé javaslatát a Nap–Föld távolság megmérésére, amelyhez a Vénusz Nap előtti átvonulását tartotta a legalkalmasabbnak az akkor rendelkezésre álló lehetőségek közül. A csillagászok a XVII. században még csak a bolygópályák méreteinek arányát ismerték. Ha csak egyetlen bolygópálya pontos méretét sikerült volna megtudni, az alapján a többiét is megkaphatták volna. Ennek a csillagászati problémának a megoldása volt a fő célja a Vardö szigetére tett expedíciónak is. A nehéz utat a távoli tájra az tette indokolttá, hogy ezen a helyen, túl az Északi-sarkkör vonalán és nem sokkal a nyári napforduló előtt, a nap nem nyugodott le. Így az Európában éjfélre eső, június 3. 21 óra 15 perc és június 4. 3 óra 26 perc között lezajlott jelenség megfigyelhetővé vált. A szigeten két hónapot töltöttek el a Vénusz átvonulásáig. (Ezalatt Sajnovics a magyar és a lapp nyelvet is összehasonlította. Nyelvész képzettsége nem volt, mégis ő rakta le az összehasonlító nyelvészet alapjait. Hogy mennyi sikerrel, azt a ma kutatásai fedik fel egyre szemléletesebben: nagyon rosszul.) Magát a megfigyelést három távcsővel végezték, s az időjárás is kegyes volt hozzájuk: az átvonulás előtt és közben felhők takarták el ugyan a napot, de a kontaktusok idejére kitisztult az ég. A világ számos pontjára szétszóródott megfigyelők eredményeinek megérkezése hosszú időt vett igénybe. (James Cook erre az eseményre időzítette első útját Tahitira.) Hell Miksa kiválasztotta azokat a megfigyeléseket, amelyek a legmegbízhatóbbnak tűntek. Ezek alapján elvégezte a számításokat, és eredményként a Föld–Nap távolságra 151,7 millió km-t kapott. A mára ismert pontosabb adat 149,6 millió km. Elmondható, kitűnően számolt, s az expedíció ebben a tekintetben nem tévedett.

Minden múlik, elmúlik, átalakul. De Hell Miksa hírneve marad. Sajnovicsra ma még hivatkoznak, de lassan emléke is a múlté lesz.

Minden múlik, elmúlik, átalakul. A vérehulló fecskefű narancssárgája is, de néhány napig mégis emlékeztet a helyre, ahol rájuk találtam.

Hasonló jókat kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2019-ben, június 14-én, Elizeus napján

A júniusi ég kékjébe fúródó virágözön rápermetezte léte gyönyörét a körülállókra