Kornélia kiskorától a fiús lányok táborába tartozott. Mintha már megszületése előtt ráérzett volna a régi anyai vágyra, arra, hogy bárcsak egy ,,belevaló”, fára mászós, focizós lurkóvá cseperedne gyermeke az újszülöttkor kegyelmi ideje után. Sietett is teljesíteni a kívánságot – ahogy a későbbiekben is éveken át valamennyit –, így meg sem várta a kilenc hónapnyi védelem végét, már a 30. hétben útnak indult a kinti világ felé.
– Hétvégi horgászásról jöttünk haza a férjemmel, amikor elfolyt a magzatvíz – idézte fel az emlékezetes délutánt a nemrég tiné-dzserkorba lépett lány édesanyja. – Jó félórára voltunk még a várostól, „be is pánikoltam” rendesen. Száguldottunk a kórház felé, közben próbáltam elérni a nőgyógyászomat, aki szintén „házon kívül” volt azokban a napokban. Végül nem is vele szültem, az ügyeletes orvos azonban rendkívül ügyes és segítőkész volt, úgy bánt velem, mintha mindig is a páciense lettem volna. Az igazi harc a lányom világrajötte után kezdődött. Heteket töltöttünk a szülészeten – ő inkubátorban, én váltakozó szobatársakkal az egyik kórteremben –, amíg végre képessé vált az anyatejes táplálásra, és magam mellé kaphattam. Nekem addigra már nem volt elég a tejem – bár rendszeresen fejtem –, így maradt a tejpor. Mindenki, akinek erről meséltem, azonnal sajnálni kezdett, de én őszintén szólva nem keseredtem el annyira, főleg, amikor láttam, hogy a lányom testsúlya napról napra gyarapodik, lassan eléri a két és fél kilót. Rövid időn belül haza is mehettünk. A küzdelmemnek azonban ezzel korántsem volt vége. A lányom szépen fejlődött, én azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy fogoly vagyok a pasztellszínekben fürdő, babaillatú térben. Lassan minden zavart, idegesített, még a rácsos kiságyról lecsüngő plüssjátékok éneke is. Néha próbáltam magamba szállni, megmagyarázi önmagamnak, hogy a legszebb időszakomat élem, de az ilyen kísérletek mindig zokogógörcsbe fulladtak.
– A férjedre mennyire számíthattál? – szóltam közbe.
– Szegény egy darabig értetlenül nézte a viselkedésemet, aztán a munkába menekült. Nem azt mondom, hogy elhanyagolt, de érezhetően kevesebb időt töltött a közelemben. Nem is csoda, hiszen minden erősítésnek, vigasztalásnak szánt gesztusát elutasítottam. Apaként azonban nagyszerűen helytállt. Éjszaka, ha sírt a gyerek, ő kelt fel hozzá, ő etette meg, ő altatta vissza. Napközben az édesanyja pesztrálta Kornéliát. Anyósom idővel hozzánk is költözött, és elvégzett minden tennivalót helyettem, közben a nyavalygásaimat is hősiesen elviselte. Az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy miközben az egész világra haragudtam, leginkább önmagamra voltam dühös. Csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor egy internetes fórumon olvastam a szülés utáni depresszióról, és rájöttem, hogy nem váltam szörnyeteggé, csupán beteg vagyok, és segítségre van szükségem. Remek pszichológust találtam. A vele való beszélgetések és a hangulatjavító gyógyszerek hatására lassan kezdtem visszatalálni önmagamhoz. Amikor újra munkába álltam, végképp úgy éreztem, hogy minden rendbe jött. A lányommal azonban továbbra is képtelen voltam igazi anyaként viselkedni. Pedig ő mindent megtett, hogy a kedvemben járjon, kimondottan az én örömömre tanult meg négyévesen biciklizni és úszni, ha biztattam, hogy másszon fel a kertünkben lévő almafára, gondolkozás nélkül megtette, és sohasem sírt, ha játszás, szaladgálás közben leesett, legalábbis az én jelenlétemben nem. Egyszer sem beszéltem neki arról, hogy én mindig egy kisfiúra vágytam, mégis minden mozdulata azt sugallta, hogy ő ezt pontosan tudja. Kisiskolás korára a rövidre vágott frizurájával és a vagány, laza járásával könnyen össze is lehetett téveszteni egy fiúval. Erre ő kifejezetten büszke volt, de én ettől sem ,,puhultam meg”. Nem voltam vele szigorú, sőt, főzés és ajándékvásárlás szempontjából is igyekeztem a kedvében járni, amikor azonban a nyakamba csimpaszkodott, úgy éreztem, megfulladok. Kilencéves volt, amikor váratlanul megszűnt az állásom. Ezt úgy éltem meg, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. A pszichológusom segítségével azonban – akivel az évek során barátnők lettünk – kezdtem új lehetőségként tekinteni a kilátástalannak tűnő helyzetre. Rövid időn belül ,,be is vonzottam” a kedvező változást. Egy újsághirdetésben olvastam arról, hogy egy Marosvásárhelyről elszármazott család gondozónőt keres egy idős hölgy mellé. Gondolkozás nélkül jelentkeztem, és alkalmasnak találtak a próbaidőre. A férjem nehezen engedett el, a lányom még nehezebben, de én megállíthatatlan voltam.
– Mennyi időt töltöttél kint?
– Kereken négy évet. Nagyon jól ment a sorom abban az időben, a néni csupa derű és kedvesség volt, a gyerekei felváltva jöttek, és elhalmoztak apró figyelmességekkel. Csak ünnepnapokra jöttem haza, és mindig siettem vissza a ,,fogadott” családomhoz. Tavaly ősszel távozott el az idős hölgy a földi világból, akkor úgy éreztem, nekem is eljött a hazatérés ideje. Abban az időszakban értékelődött át sok minden bennem, főleg a párommal és a lányommal való viszonyom.
– Hogy fogadtak, amikor hazajöttél?
– Ahogy a Szentírásban az apa a tékozló fiút. Anya- és feleségszerepemben tulajdonképpen én is pazaroltam: hónapokat, éveket vesztegettem el, amiket már nem lehet visszahozni. Mégis úgy érzem, nem tehettem másként. A lányommal olyanok vagyunk most, mint a legjobb barátnők, együtt járunk kosarazni, biciklizni, néha csak sétálunk egy jót. Titokban gyönyörködöm a szépségében, vagányságában. Azt hiszem, ő pont olyanná vált, amilyen én szerettem volna lenni tizenévesen. Az én akkori álmaimat azonban kicsit sem tisztelték a szüleim, mi több, nap mint nap arról biztosítottak, hogy női mivoltomban csak árnyéka lehetek a világot mozgató férfitársadalomnak. Talán ezért is viszolyogtam attól, hogy egy kislány édesanyja legyek. Mára viszont boldogsággá ért bennem ez a tudat.
