Napra pontosan 120 évvel ezelőtt történt az az ünnepi és botránytól sem mentes esemény, amely Bartha József képzőművész véleményével összhangban az utolsó komoly erdélyi szoborállításként is jellemezhető: 1902. október 12-én avatták fel Kolozsvár főterén Fadrusz János leghíresebb alkotását, amely – a mögötte magasodó Szent Mihály-templom sziluettjével – a kincses város egyik meghatározó jelképévé vált. A művet eredetileg az 1896-os millenniumi ünnepségekre kívánták felállítani, de anyagi és logisztikai problémák miatt azon év szeptemberének végén csak az alapkövet tudták elhelyezni. A szoborra 1893-ban kiírt nyílt pályázatot Fadrusz a bizottság egyhangú döntése nyomán nyerte el, és saját arányszámításainak alapján ő tett javaslatot arra is, hogy az eredetileg másfélszeres életnagyságban meghatározott alkotás alakjait kétszeres életnagyságban készíthesse el – ez a javaslat az eredetileg 200.000 koronás költségvetést 60.000 koronával emelte meg. A szobor végleges helyét 1894-ben szavazta meg a városi tanács, amely – I. Ferenc József mellett – a legnagyobb támogatást nyújtotta: 1900-ban már 240.000 korona állt a Hegedűs Sándor országgyűlési képviselő által elnökölt szoborbizottság rendelkezésére.
Fadrusz mindeközben a budai Naphegyen lévő, 21 méternyi belmagasságú műtermében, egy forgatható állványon készítette el a szobrot: először egy kovácsoltvas vázat, amely úgy nézett ki, mintha a ló csontváza volna, annak bordáival egyetemben, erre került a bronzbevonat. A bronzba öntött mintáról gipszmodellt készítettek, amelyet elküldtek a párizsi világkiállításra is – innen pedig a legrangosabb, Grand Prix elismeréssel térhetett haza. Az öntési munkálatokat Újpesten végezték, a kolozsvári bizottság 1901-ben vehette át a munkát, amelyet 1902 augusztusában hoztak el vonaton Erdélybe. A 17 darabból álló, összesen majdnem 19 tonnát nyomó műalkotást a lipótvárosi pályaudvaron rakodták fel négy vasúti kocsira, amelyeket lovakkal vontattak be a szobor majdani helyére az egykori, kolozsvári közúti vasút akkor még létező sínjein.
Az emlékművet 1902. október 12-én délelőtt 10 órai kezdettel avatták föl, az Osztrák-Magyar Monarchia politikai, közéleti és kulturális krémjének jelenlétében. Az ünnepség természetesen botránnyal is járt, Nessi Pál országgyűlési képviselő tüntetést rendezett az elhangzó császársági himnusz miatt – végül lovas rendőrök oszlatták szét a tüntetőket, és a képviselőt is megkardlapozták. Az egész napos, összművészeti, Mátyás-albummal és színházi előadással is gazdagított ünnepély díszvacsorával ért véget. Fadruszt állami kitüntetésekkel halmozták el, a város díszpolgári címet, a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem díszdoktori címet adományozott neki.
Azóta ott áll Mátyás király méltóságos szobra a kolozsvári főtéren. Szerencsésen átvészelt két világháborút, kibírta a rongálások sorozatát, bronzba öntött, sztoikus nyugalommal tűrte mindenféle ideológiai táblácska reá és eléje helyezését, műveletlen politikusok eszement projektjeit. Jelkép marad mindörökké, ugyanazon érme két oldalának szimbóluma, és mint ilyen szociológiai szempontból is kiváltképp érdekes: a magyarok és a románok közül is – miközben mindkét oldal elismeri vitathatatlan művészi jelentőségét – vannak, akik a két nációt egymástól elválasztó, megosztó, mások pedig éppen ellenkezőleg, a két nemzetet egyesítő alkotásként tekintenek reá. Hiszen Mátyás királyt mindkét nemzet a magáénak vallja (édesapját három is), az éppen aktuális napi politika gyakorta uszító posványából pedig éppen ez emeli ki: a kollektív erdélyi emlékezetben élő szeretet. És akinek ez megadatott, aki ezt kiérdemelte, annak méltón jár egy olyan, nemzeteket és nemzedékeket átkaroló alkotás, mint az áldott emlékű Fadrusz János életművének koronája.
