2019. május 27., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A nyughatatlan Bodor állandóan tervezett, javított

– aktív ember volt. A vásárhelyi tanácsnak a kellemetlenségek ellenére nagy hasznára volt az eszes székely. A fogdában bűnhődő mestert befogták mindenféle építési munkába, csak hogy ne egye ingyen a város kenyerét.

1821. június 24–25-én árvíz pusztított Marosvásárhelyen. A víz elsodorta a Maroson átívelő hidat is. A károk helyreállítása érdekében előszedték a cellából az ezermestert, akit híres hídépítő szakemberként is ismertek, és feladatul adták neki egy olyan új híd megtervezését, amely képes ellenállni a tavaszi jégzajlásnak, valamint az áradásoknak is. Meglepődhetett a nagy tanács, amikor Bodor mindössze öt nappal a felkérés után benyújtotta a tervezetet. Valószínű, hogy már régóta forgatta fejében a híd tervét, ha ilyen gyorsan sikerült elkészítenie.

A városi tanács azonban nem bízott meg teljesen Bodorban, ezért egy malommester véleményét is kikérték az ügyben. A malommester a költségeket kifogásolta, így a városi tanács továbblépett, és gróf Toldalagi Ferenchez is elküldte a tervet véleményezésre. Toldalagi minden bizonnyal jóváhagyta Bodor terveit, mert módosítás nélkül kezdték el a hídépítést.

Maga a híd terve és építésének irányítása is komoly szaktudást igényelt, de ami ennél is érdekesebb, hogy a híd stabilitása érdekében Bodor egy cölöpverő gépezetet is készített. Bodor azért tartotta fontosnak a cölöpverő gépezetet, mert a folyó fenekén lévő kőbe azelőtt alig lehetett cölöpöt verni, ennek híján pedig stabilitási gondok adódtak a híddal. Az előző híd esetében „a víz fenekén egy merő kő strátum lévén, abba csak fél singnyire (körülbelül egy arasznyira) se voltak képesek cöveket leverni, – én arra készített műerőmmel egy és fél ölnyire (körülbelül 3 m-re) vertem a cövekeket bé”. 1821 őszére a híd félkész állapotban ugyan, de járható volt. A következő évben aztán befejezték. Ez a híd 1872-ig szolgálta a várost. Fahíd lévén, elöregedett, és újat kellett építeni a helyébe.

Bodor a legendák emberévé vált. A zene is mindig ott csengett a fülében. Éppen ezért egy „musicalis secreter”-nek nevezett csodamasinán kezdett el dolgozni valamikor 1820 előtt. Ez a csoda nem volt más, mint egy zenélő kaszten vagy zenélő szekrény. A zenélő szerkezetről feljegyezték, hogy „Egy musicalis secreter bronzirozva mahuni fából a külső része, a lenyíló ajtónak pedig a belső része ebanum fából, 8 külömb-külömb féle valzerekkel.” Mivel a muzsikáló masina nem volt készen Bodor letartóztatásakor, félkész állapotban senki sem vásárolta meg a mester vagyonának árverésekor. Bodor többször kérte, hogy fogsága idején dolgozhasson a szerkezet befejezésén. Végül megengedték neki, hogy szigorú őrizet alatt dolgozzon. A zenélő szekrényt végül nem sikerült teljesen befejeznie, mert a feltalálót 1823 nyarán átszállították a szamosújvári börtönbe. Hogy mi lett a sorsa ennek a találmánynak, nem tudjuk.

A kibédi orgona


Egy másik Bodor-féle ötlet az önjáró szekér – ma autónak neveznénk. Tudunk róla, hogy a zenélő kút mestere ilyesmiben is törte a fejét. Pál-Antal Sándor megjegyzése szerint kissé merész állításnak bizonyult az a gondolat, miszerint „már Stephenson előtt megalkotta Bolyai Farkassal együtt a magától járó, gőzzel hajtott szekeret”. Elviekben elkészülhetett volna a ló nélküli gépszekér, de a hajtómű bonyolultsága miatt nem volt lehetősége a mesternek a kivitelezéshez.

És hogy ne legyen tétlen, a városi rabnak mindenféle munkát adtak. Talán neki is jobb volt tevékenykedni, mint nézni a fogolycella sötét falát. 1820 és 1823 között a Vártemplom tornyára is ráfért a felújítás. Különösen a harangok tartószerkezete és a lépcső vált veszélyessé, mivel annyira elévültek, hogy a harangozót alig-alig lehetett rávenni, hogy felmásszon a harangokhoz, és meghúzza őket. A bajt meg kellett előzni, ehhez pedig hasznosnak bizonyult a székely rab. Így került ki Bodor ismét a börtönből, sőt még azt is jóváhagyták, hogy a munkálatok ideje alatt levegyék a lábáról a bilincseket. Bizonyára több csendőrt is kivezényeltek, hogy szemmel tartsák az éles eszű góbét, nehogy véletlenül mégis elszalasszák…

Zenélő kút, hídépítés, toronyjavítás és sok-sok más ötlet tette hasznos fogollyá a jobb sorsra érdemes ezermestert. Szinte azt is kijelenthetjük, hogy az ő tudásával fejlődött a város 1820 és 1830 között. Ha bármilyen mérnöki munkára volt szüksége a városnak, akkor csak elő kellett vezetni a börtönből.

Aztán amikor elfogytak Vásárhelyen a tennivalók, Bodor Pétert átszállították Szamosújvárra – talán hogy ne kerüljön sokba a városnak. Bodor ott is tevékeny életet élt. Egy történet szerint freskót festett egy templom falára. A tréfát is jól ismerő mester intelligens módon állt bosszút az egyik börtönőrön, aki kegyetlenül bánt a rabokkal. Az Utolsó vacsora című kép festésekor a börtönőr arcképét festette Júdás helyére. Ezzel hihetetlen népszerűségre tett szert, mert mindenki a börtönőrön nevetett. Amikor az érintett fegyőr tudomására jutott a dolog, előbb levakartatta portréját Krisztus mellől, aztán egyheti sötétzárkába csukta az élcelődő székelyt. Mint sok más történet, ez sem bizonyítható megnyugtató módon.

(Folytatjuk)

Szilágyi Mihály




Kapcsolódó cikkek: