A sivatag muzsikusa (1.)

Minden képzelőerőnkre szükségünk van, hogy eleven képpé varázsoljuk ezt az évezredes történetet. A középkor második felében járunk, Mezopotámiában. Mezopotámia, a két folyó – a Tigris és az Eufrátesz – közötti vidék megtanította lakóit, hogyan kell értékelni a vizet. Ez a vidék az emberi civilizáció bölcsőjének is tekinthető. A Teremtés történetében is megjelenik, hogy ezen a helyen volt az úgynevezett Éden, ahová az Úr az első emberpárt helyezte. Félreértés ne essék, nem holmi pár négyzetméteres hagymaágyás volt ez a hajdani Édenkert, hanem valószínűleg egy jó nagy kiterjedésű terület lehetett, a mai Szaúd-Arábia, Irak, Irán, Szíria és Törökország érintésével. A Szentírásban emlegetett folyókat azonban nem találjuk a mai térképeken. Valószínű, hogy a tektonikus mozgások eltüntették a két folyót, de az is meglehet, hogy a mai Jordán folyó egykor átfolyt a Holt-tenger területén, és a Vörös-tenger medrében folyt Etiópiába. A középkori időkben már teljesen más volt e vidék arculata, vagyis olyan, amilyennek ma ismerjük.

Képzeljük el, hogy egy karavánnal utazunk ezen a vidéken! Kősivatag, homoksivatag, elvétve egy-egy oázis, és a folyók mentén virágzó élet pompázik. Az eszünk azt diktálná, hogy a tűrhetetlen melegben szabaduljunk meg a legtöbb ruhánktól, de látva az ott lakókat, inkább elviseljük a földig érő öltözéket és a fejünkre csavart fejfedőt.

Végeláthatatlan sárga homok a világ. És izzik a levegő. Csend vesz körül, idegesítően néma csend – jelzi, hogy sehol sincs élet a közelben. Út sincs e száraz vidéken, a tevék és az e földet ismerők mégis magabiztos léptekkel haladnak előre. És csodák csodájára napenyészetre tevéink megszaporázzák lépteiket – ők már érzik a közelgő oázis illatát. A tevéknek mindig igazuk van, ők mindenkinél jobban ismerik ezt a vidéket. Először csak néhány fa teteje látható, aztán közeledve a tájkép apró részletei is megelevenednek.

Őrök állnak elénk. Firtatják, hogy milyen szándékkal érkeztünk. A távolban, a növényzettel takart emelkedő mögül csodaszép zeneszó hallatszik. Igényes muzsika előkelő embereknek. Ma ezt kevesen értik, mert a gazdagság és az igényes zenei ízlés nálunk nem függ össze. De akkor, az 1100-as években még egyértelmű volt, hogy aki színvonalas zenét hallgat, az művelt, okos és hatalmas ember. És zengett az oázis mélyén rejtőző palota környéke, jelezve, hogy a zene hallgatója vagy hallgatói a szó legnemesebb értelmében művelt emberek. Az élő víz jelentette számukra az uralkodói tisztaságot, a zene pedig a gondolatok tisztaságát.

Kérdés azonban, hogy e zenét kik művelik. Meglepő, hogy szemlélődésünk közben – mert immár benn járunk az uralkodónak elkülönített területen – muzsikust sehol sem látunk, de folyamatosan szól a zene. Ám egyszer csak a csillogó vízű medence túloldaláról megjelenik egy kis hajó. Onnan jön a zene. Hát persze, a zene mindenkié, és ezért ring a tavon, hogy mindenki – az uralkodó körüliek! – élvezhessék. A kis csónak lassan kis hajóvá növekedve közeledik. Amikor már egészen közel ringatózik, akkor döbbenünk meg igazán, hogy a rajta lévő zenészek bábuk csupán, akik rendületlenül játszanak hangszereiken. Egy hárfás, egy fuvolás és két dobos figura elképesztő ügyességgel, tökéletes tempóban, hiba nélkül muzsikál.

Átverés! – ordít minden gondolatunk, de pár pillanat múlva a csodálat kerít hatalmába: ki alkotta ezeket a bábukat, akik így képesek muzsikálni? Az uralkodó mosolyogva nyugtázza meglepődésünket. A mester, aki mindezt meg-

alkotta, nem más, mint Ismail al-Jazari. Úgy ejtette ki ezt a nevet, mintha egyértelművé akarta volna tenni, hogy mindez természetes, ha Iszmail al-Dzsazari az alkotó. Érdekes a tudós neve is. Iszmail egyértelműen jelzi a népet, amelyhez tartozik. Az izmaeliták is ugyanúgy Ábrahám leszármazottai, mint az izraeliták. (A két nép közötti ellentét onnan ered, hogy bár Izmáel is Ábrahám fia, szolgálótól született, Izráel – Jákob – viszont Ábrahám unokája, Izsák fia.)

Iszmail al-Dzsazari 1136-ban született az al-Dzsazíra nevű, szigetként emlegetett mezopotámiai régióban. Az Eufrátesz és a Tigris folyó anatóliai forrásvidéke és a közrehatárolt terület egy élhető sziget a kietlenségben.

Al-Dzsazari az iszlám aranykorának utolsó periódusában élt. A nyolcadik századtól a tizenharmadik századig terjedő időszakban Bagdad tudományos központtá vált, létrehozták a Bölcsesség Házát, amelyben az akkori világ legnagyobb könyvtára arab és perzsa nyelven várta a tudásra vágyókat.