A siker titka a tehetség és a sok munka

Káli Gábor

Nagyhéten, április 17-én, szerdán a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia rendkívüli húsvéti vokálszimfonikus hangversenyt tart a magyarországi Káli Gábor karmester vezényletével. Káli Gábor tavaly két nemzetközi karmesterversenyt is megnyert, Hongkongban és Salzburgban. De már előtte nívós zenekarokat vezényelt, jelenleg Fisher Iván zenekarával turnézik, állt a Bostoni Szimfonikus Zenekar élén, és számos feladat vár rá a következő évadban is.

– Szakmai életrajzában az áll, hogy 1990–1996 között zeneiskolai tanulmányokat végzett (zongora, hegedű), 1996–2001 között a Bartók Béla Konzervatóriumba járt, majd 2001-ben nem zenei szakon érettségizett a budapesti Jedlik Ányos Gimnáziumban, ezt követően (2001–2004) a Liszt Ferenc Zeneakadémiára járt zongora és karmester szakra, majd 2009-ben a berlini Universität der Künstén diplomázott. Nem sokkal ezután jöttek a sikerek. Tavaly első díj a hongkongi nemzetközi karmesterversenyen, ugyanakkor szintén első díjat nyert a Nestlé és Salzburgi Ünnepi Játékokon, meghívást kapott a bostoni filharmonikusok vezénylésére, és sorolhatnánk tovább. Hogyan kezdődött mindez?

– Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy karmester szeretnék lenni. Szüleim orvosok, nem volt a családban zenész, de nagyon gyakran vittek testvéremmel együtt komolyzenei koncertekre, az operába. Nyilván ott láttam, hogy mit csinál a karmester, még ha nem is értettem igazából, hogy miért hadonászik. Otthon volt lemezjátszónk, és bakelitlemezen nagyon sokat hallgattam Dvořákot. Aztán a zenét hallgatva otthon én is kipróbáltam magam ebben a szerepben. Volt egy belső érzés, ami úgy belülről fakadt, s amely arra ösztönzött, hogy eldöntsem, karmester szeretnék lenni. Volt otthon zongoránk, édesanyám néha játszott is. Azt mesélték, hogy gyerekként nem igazán közelítettem a zongorához, csak tologattam körü-lötte a játékautókat. Az általános iskolában jött egy zongoratanárnő, és elmondta, fel lehet iratkozni nála órákra. Akkor feléledt bennem a korábbi vágyam, hazamentem, és elmondtam, hogy szeretnék zongorázni. Amikor a zongorázás és a karmesterség gondolata így együtt megszületett és elmondtam a szüleimnek, hogy karmester szeretnék lenni, meglepődtek. Az elején ők sem tudták, hogy meddig jutok el ezen a pályán, mivel nem voltak hivatásos zenészek, csak szerették a komolyzenét. Sokáig gimnáziumba, mellette konzervatóriumba jártam. Ez azért volt így, mert kellett egy háttér. A szüleim is néha mondogatták, hogy nem lenne-e jobb orvosnak menni, meg azt is, hogy ebből nem igazán lehet megélni. Nem kényszerítettek másik pályára, hiszen mindenben támogattak, de mindig felmerült, hogy ha mégsem jön be a karmesterség, akkor legyen más választásom is. Aztán a Zeneakadémián már minden rendbe jött, de igazán a kitörést a tavalyi versenyek jelentették számomra. 

 – Hogyan jutott el a sikerekig? Gondolom, emögött óriási munka áll.

– Valóban, a tehetség önmagában nem elég. Hiszem azt, hogy ha a tehetség munkával, odaadással, kitartással társul, akkor lesz eredmény. Amint említettem, tulajdonképpen a legnagyobb eredmények tavaly születtek: első hely Hongkongban és Salzburgban. Nagy dolognak tartom, hogy eljutottam Németországba, ahol diplomáztam karmesterként, és azóta is ott élek. A németországi színházi rendszerben viszonylag rövid időn belül – először korrepetitorként, aztán második, majd első dirigensként kerültem különböző pozíciókba. Jelenleg nincs fix zenekarom, szabadúszó vagyok. Nagyon sok meghívást kaptam. Nyáron a Salzburgi Zenei Fesztiválon fogok debütálni, jövőre a drezdai Semperoperben vezényelek, visszavárnak ír és skót kamarazenekarokba, a budapesti Operaházban öt éve rendszeres vendég vagyok. Jövőre újra meghívtak Tajvanba, várnak Finnországba és Franciaországba is. 

– Akkor igazán megtisztelő, hogy ilyen zsúfolt program mellett Marosvásárhelyen is koncertezik. 

– Ügynökömön, Körner Tamáson keresztül, akinek sok művésze volt már Marosvásárhelyen, vettük fel a kapcsolatot Cazan Vasiléval, a filharmónia igazgatójával, s miután megegyeztünk abban, hogy összejön a húsvéti koncert, közösen telefonon egyeztettük a programot is. Nagyon szívesen jöttem, mert Erdélyben magyarlakta vidéken még nem voltam.

– Az ön eddigi életpályája is igazolja, hogy ha valaki igen fiatalon eldönti, hogy mi akar lenni, és ezért kitartóan dolgozik, sikerül. Még akkor is, ha a szüleit idézve „nem olyan szakmát választott, amiből meg lehet élni”. Miként lehet ma a Facebook, az online információáradat világában a gyerekeket, a fiatalokat a komolyzene felé irányítani? 

– A fiatalokat mindenképpen gyerekprogramokkal lehet a komolyzene felé irányítani. Több olyan komolyzenei mű van, ami kifejezetten erre a célra íródott, könnyen emészthető, hallgatható. Ha az ilyen hangversenyt dirigáló karmester talál megfelelő zeneművet, amelyet pár szóban felvezethet, hogy tudják a fiatalok, mit hallgatnak, mire figyeljenek oda, akkor meg lehet fogni a fiatalokat. Ezenkívül nagyon fontos az iskolákkal való szoros kapcsolat kiépítése. Azt gondolom, hogy mindenkinek van füle a komolyzenére, a módját és a lehetőséget kell megadni a fiataloknak, hogy találkozzanak a zenével. Az is fontos, hogy a gyerekekkel közvetlenül is megismertessék a hangszereket. Lehet, hogy később a kezükbe veszik, ahogy én is zongorához ültem. Előfordulhat, hogy ez a találkozás a zenével több tíz év múlva kamatozik. Lehet, hogy 40 évesen valakinek eszébe jut, hogy volt valamikor egy beható zenei élménye, csak az élet másfelé sodorta, és a korábbi tapasztalat arra ösztönözheti, hogy rendszeres zenehallgató legyen, netán kipróbáljon egy-két hangszert. A zene annyira építő jellegű érzelmileg, értelmileg, hogy fokozottan kellene az iskolákban is foglalkozni zenével és énekkel. Köztudott, hogy a kottaírás és -olvasás segít a matematikai feladatok megoldásában, a logikus gondolkodás kifejlesztésében. 

– Miben rejlik a karmesterség szépsége? 

– Nehéz ezt megmagyarázni a laikusoknak, akik csak azt látják, hogy valaki egy pálcával kiáll a zenekar elé, és összevissza hadonászik. Pedig ez igazi varázslat. A mozgás alapja az a közös jelrendszer, amely szerint a zenészek tájékozódnak. Emellett nagyon fontos az emberi tényező, a mozgáskultúra esztétikuma, amely befolyásolja azt, ahogyan játszanak a zenészek. Bár szabályokhoz kötődő, minden karmester másként mozog, és ez teszi egyénivé a karmesteri munkát, amelynek a szépsége, végeredménye a felcsendülő zene, amely egyedülálló, páratlan jelenség a világban, semmivel nem helyettesíthető, és olyan érzéseket ad át az embereknek, amit máshol, máshonnan nem kaphatnak meg. Ennek a részese lenni, ezt produkálni, átélni a koncertpódiumon vagy a zenekari árokban jelenti e művészet leírhatatlan szépségét. 

– Láthatjuk-e még Marosvásárhelyen?

– Amint tehetem, valószínűleg visszatérek. Ahol szerettek, megkedveltek, oda visszahívnak. Gondolom, ez így lesz Marosvá- sárhelyen is.