„vendégszereplő” bolondok az alsótömösi ideg-elme kórházban. A többieket Brassó megye biztosította, önellátásban. Én Vásárhelyről jöttem, a másik idegenből „átigazolt”, Moldvából. Magamban Bajusz Kosztikának neveztem, azért magamban, mert olyan depressziós voltam, hogy magának az atyaúristennek sem szólaltam volna meg. Ezzel kivívtam Kosztika rokonszenvét s (az azóta megboldogult) Bărcănescu doktor utasítása szerint munkával gyógyítgattuk magunkat. Kosztika volt a vállalkozó, én a személyzet. Éppen gömbölyű köveket szedtünk a Tömösből a park díszítésére, amikor Kosztika megnyilatkozott: – Mutule, itt van pisztráng bőven, adunk egy-egy tízest a portásnak, hozzon horgot s vagy öt méter damilt. Szó nélkül kitettem a tízest.
S már gyűjtöttük is a csalit. Fura ugrásokkal, levegőbe kapkodással, vetődéssel szedtük a tücsköt, bogarat. A többiek a rácsos ablak mögött halálra röhögték magukat a két bolondon.
Másnap, már a kerítésen túl, mogyoróvesszővel álltunk a vízparton, azzal a szerény tervvel, hogy hármat fogunk: egyet neki, egyet nekem, egyet a szakácsnőnek. Vörös köpenyem zsebében már bent is volt kettő, keserűlapiba csavarva. Ekkor elénk toppant puskásan a halőr. Kosztika maga mellé dobta a botot a fűbe.
– Mit csináltok, hé? – förmedt ránk a zöld kalapos. – Nézzük a vizet… – vallotta be őszintén Kosztika. – S az ott né, micsoda? – Mi volna? Bot! – S a boton mi van? – Damil. – És a damilon? – Horog. – S ti akkor mit csináltok? – Nézzük a vizet! – tartott ki Kosztika. – Ebből jegyzőkönyv lesz, majd fizettek, vagy becsuknak, az anyátok keservit!
Erre aztán Kosztika kijött a sodrából: – Nem látod, te süket, hogy mi bolondok vagyunk? Minket nem lehet megbüntetni! S ha sokat lármázol, úgy fejbe kólintalak egy kővel, hogy belegebedsz!
Ekkor a két zsebemben vergődni kezdtek a halak, nyomtam is a kezemmel őket. Kosztika magyarázta is: – Látod, hogy rángatózik a keze szegénynek, pedig igazgató volt, abba bolondult bele. (Ami úgy is volt.)
Na, a halőr lelépett. Se azelőtt, se azután nem szegtem meg a törvényeket, de már tisztáztuk, hogy itt bolondi minőségben vendégszerepeltem. Kosztika dicsérte is a pisztrángpecsenyét. – Látod, Mutule, mi bolondok vagyunk, de hülyék nem!
Hanem a szobában, ahová mélakóros magányomban visszavonultam világfájni és hallgatni, két nagydumás kolléga volt, egy sofőr meg egy borbély, és állati gyönge vicceket mondottak hosszasan, és képesek voltak nevetni ilyen marhaságokon. Kitörtem:
– Marhák! Ezek viccek? Mondok én egyet, azt maga Miskolczy Dezső akadémikus találta ki ötvenkettőben a gazdasági hivatal főnökének bosszantására.
A professzor bemutatja az egyetemistáknak az eufóriást, akinek minden szép és minden jó, csak úgy fickándozik jókedvében. És kérdi a professzor az eufóriást: – Na fiam, mit szól a kórházhoz? Az eufóriás. – Kórház? Professzor úr, ne tessék gúnyt űzni ezzel a csodálatos hellyel, ez maga a boldogság otthona. – És a nővérek? – Miért tetszik sértegetni őket, hiszen ők földre szállt angyalok! – És a környezet? – Ó, ezek a fák, az erdő, a dalos madarak, a zöldellő bokrok… ez maga az édenkert! – És a koszt? – A koszt – feleli a még mindig vidám, emelt hangú eufóriás – a koszt, professzor úr – a koszt, az pocsék!
A poén nem csattan. Szobatársaim felugranak, kirohannak. Két perc múlva ott volt Bărcănescu főorvos, a felesége, valamennyi orvos, ápolónő, szakácsnő, Kosztika nemkülönben.
– Mutul a vorbit! – mutatott rám a sofőr. A néma megszólalt! Kosztika megcsókolt, az orvosnő ugyancsak, a szakácsnő pláné, a főorvos gratulált.
Ilyen sikere volt a bolond minőségben való vendégszereplésemnek.
Csak az akadémikusi szinten keletkezett viccen nem nevetett senki. (1985)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
