A pianínómester tollhegye

Az 1800-as évek számtalan tudományos újdonsággal büszkélkedhetnek. Ebben a században az elektromosság, a mechanika, a vegyészet és minden más tudomány csodálatra méltó tempóban fejlődött. Számtalan nagyszerű ember egymással versengve vagy egymást segítve igyekezett minél több tudományos újdonsággal jeleskedni. Ha fellapozzuk Jókai Mór vagy Jules Verne regényeit, gyakran szembesülünk a mechanika bűvöletében élő XIX. századi emberrel. Csodálatos furfangos szerkezetek, meghökkentő találmányok, elmés megoldások, az anyagok mélyére ható kutatások, a jövőt előrevetítő ötletek mind felbukkannak e két regényíró alkotásaiban.

Az egyik ilyen sokoldalú feltaláló és fejlesztőmérnök John Isaac Hawkins. Ez a zseniális feltaláló 1772-ben született az angliai Tauntonban. Technikai érzékét órásmester és metodista lelkész édesapjától örökölte. Valószínű, hogy már gyerekkorában alapos zenei nevelésben részesült, ugyanis feljegyezték róla, hogy több hangszeren is tudott játszani. És mivel nagyon szerette a zenét, a hangszerek technikai tökéletesítésének történetébe is beírta a nevét.

 John Isaac Hawkins még nem volt húszéves, amikor elhagyta szülőföldjét, és az Egyesült Államokba utazott, hogy a College of New Jersey-ben orvostudományt és vegyészetet tanuljon. Amerikában számtalan technikai újdonsággal találkozott, és fogékony elméjében minden ötlet megmaradt, sőt igyekezett mindent továbbfejleszteni és kombinálni más ötletekkel.

1803-ban visszatért Angliába, és Londonban megépített egy cukorfinomító üzemet. Ugyanabban az évben alkotta meg a Polygraph nevű írássokszorosító szerkezetet. Ez a gépezet két mechanikusan összekötött tollból állt úgy, hogy az egyik toll pontosan kövesse a másik mozgását, így ha az egyik tollal írt valaki, a másik ugyanazzal a mozgással egy másolatot készített a kézírásról. Ennek a gépnek elkészült egy Auto Pen nevű aláírás-sokszorosító változata, melyet még Thomas Jefferson amerikai elnök is előszeretettel használt, sőt az évszázad leghasznosabb találmányának nevezte. Nem csoda az elismerés, hiszen e szerkezet hiányában a több példányban készülő dokumentumokat többször le kellett volna írni. A furcsábbnál furcsább másológépek között akadt olyan is, amellyel rajzokat lehetett másolni, de olyan szerkezet is készült, amely segítségével például egy portrét le lehetett másolni eredeti nagyságában, de akár nagyítani vagy kicsinyíteni is lehetett vele.

John Isaac Hawkins ötletes találmányainak volt egy közös része, maga az írószer. Az írószer minden esetben a legkényesebb pontnak számított, mert ha ceruzát használtak, annak hamar kopott a hegye, ha pedig tollat, akkor is számítani lehetett kopással és egyéb bonyodalmakkal. Mivel Hawkins mindig nyitott szemmel járt a világban, nem kerülte el a figyelmét egy tudóscsoport munkája, amely egy rendkívül ellenálló fémet azonosított. 1803-tól kezdődően platinaércekben felfedezték az irídiumot. Az irídium meglepte a kor tudósait, hiszen a világon ez a leginkább ellenálló fém a korrózióval szemben. Még a királyvíz sem képes feloldani, ami az aranyat is oldja. És ha már a királyvíznél tartunk, érdemes megjegyeznünk egy történetet. A salétromsav és sósav elegyéből alkotott, rendkívül maró hatású folyadékot 1943-ban arra használták, hogy a Koppenhágában tevékenykedő Nobel-díjas német tudósok, Max von Laue és James Franck aranyérmeit királyvízben oldották fel, és folyadékként tárolták, hogy elrejthessék a Dániát megszálló német hadsereg elől. A háború után 1950-ben újra kinyerték az aranyat a folyadékból, amit a Nobel-díj-bizottság ismét érmévé veretett.

John Isaac Hawkins tehát értesült a rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező irídiumról, és az az ötlete támadt, hogy az aranyból készült drága tollak hegyét a még drágább irídiumötvözettel fogja kopásmentessé tenni, megalkotva ezzel az örökké hegyes tollakat.

Hawkins, akár Jókai Berend Ivánja, mindenhez értett. Az ő vezetésével kezdődött egy alagút építése a Temze folyó alatt. Bár az elképzelése ígéretes volt, az anyagi finanszírozás megakadása miatt abbamaradt az építkezés. 1827-ben Bécsben egy cukorgyár építkezésénél felügyelte a munkát, ahol maga által feltalált állványrendszert használtak.

Mivel John Isaac Hawkins több hangszeren is játszani tudó feltaláló volt, szinte egyértelmű, hogy a zene is részesüljön az ötleteiből. Valamikor a zongorák elterjedését a hangszerek mérete nehezítette, ugyanis a fortepiano – vagy pianoforte – tekintélyes mérete miatt akármilyen lakásba be sem fért. Hawkins talán maga is ezzel a nehézséggel küszködött, de ő megoldotta a problémát, és megalkotta az állózongorát, vagy más néven a pianínót. Kezdetben még úgy oldotta meg a zongora kicsinyítését, hogy a húrokat tartó részt függőlegesen felállította, a billentyűzetet pedig úgy módosította, hogy a kalapácsok függőlegesen üssenek. Később a hangszer zsugorítása érdekében Hawkins más feltalálókkal a húrokat is két részre osztotta, melyeket egymás fölött ferdén helyeztek el úgy, hogy a billentyűzet kalapácsai minden húrt megüthessenek. Ezzel megalkották a ma ismert négyszögű állózongorát.

Hawkins ötlete hozzájárult a kis méretű zongorák megjelenéséhez, ezzel a hangszer népszerűségét növelte, és megteremtette a lehetőséget arra, hogy egy lakásban is gyakorolni meg élvezni lehessen a zongoramuzsikát. A kis méretű zongora megalkotása mellett kitalálta az összecsukható hegedűt is. Mivel a hegedű amúgy sem nagy hangszer, ez a találmánya feledésbe merült.

Bár meghökkentő ötletekből sosem fogyott ki, John Isaac Hawkins 1848 őszén a jobb megélhetés reményében ismét az Egyesült Államokba utazott. A már „szürke öregember” New Jersey-ben telepedett le harmadik feleségével, aki még kiskorúnak számított. Öregségében folyóirat-kiadással próbált szerencsét, de a Journal of Human Nature and Human Progress című lapja (Az emberi természet és az emberi fejlődés folyóirata) hamar megszűnt.

A nagy ötletekkel bíró feltaláló elszegényedve, ismeretlenségbe jutva halt meg 1855. június 28-án. Lelke azonban megszólal minden pianínóban, és ha töltőtollal írunk, jusson eszünkbe, hogy immár két évszázad távlatából részben ő kanyarítja a betűinket.