2022. december 6., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Nekem nem két, hanem 152 gyerekem van”

Nagyszüleinek és szüleinek köszönhetően tette magáévá a néptánc, népzene iránti szeretetet Törzsök Zsuzsánna, akit gyerekek, felnőttek egyaránt jól ismernek a Maros Művészegyüttes előadásaiból. Azt azonban talán kevesebben tudják róla, hogy Zsuzsi évekkel ezelőtt úgy döntött, átörökíti ezt a kincset, és megpróbálja megszerettetni a fiatalabb nemzedékekkel népi hagyományainkat. A Borsika néptáncegyüttesben, amelynek Zsuzsi az egyik alapítója, ma már a négyévestől a tizennégy évesig 150 gyerek táncol. A Maros Művészegyüttesnél töltött évekről, a borsikás nagy családról, valamint a nemrég átadott új próbateremről beszélgettünk a mindig mosolygós Törzsök Zsuzsival. 





– A Maros Művészegyüttes hivatásos táncosa vagy, emellett a Borsikánál gyerekeket oktatsz néptáncra. Hogyan vált az életed meghatározó részévé a tánc? 

– Már a nagyszüleim is szerettek táncolni, szívesen vettek részt mulatságokon, kiskoromban szüreti bálokra jártam Iszlóban és Vadadban, ahol a nagyszüleim laktak. De a szüleim is nagy bálozók voltak, úgy nőttem fel, hogy a néptánc, a népi hagyományok mindig az életem részét képezték. 1995-ben beírattak a Napsugár néptáncegyüttesbe. Még nem voltam tízéves, ezért majdnem kiestem, de szerencsémre, aki hangszeren játszott, visszaléphetett a csapatba, én pedig orgonán játszottam, így tízévesnél fiatalabbként is maradhattam. Füzesi Albert és Bodor Ildikó, a Maros Művészegyüttes tagjai voltak az oktatóim, hetente többször jártam táncolni, és ezek az alkalmak szentnek számítottak. Hétfőn, szerdán és vasárnap táncpróba volt, onnan pedig nem lehetett hiányozni, ha el is mentünk falura, ha esett, ha havazott, időben hazajöttünk, nehogy lemaradjak. Szigorúság volt a próbákon, de utólag visszagondolva, így volt rendjén, hiszen nemcsak néptáncot tanítottak, hanem életre is neveltek, példát mutattak, és most én is ezt próbálom továbbvinni a hozzánk járó gyerekekkel. A Maros Művészegyüttesnek 2003 októberétől vagyok a tagja, abban az évben felvételit hirdettek, mivel ürült hely, és az oktatóm, Füzesi Albert megkérdezte, lenne-e kedvem szerencsét próbálni a vizsgán. Megtiszteltetésnek éreztem a lehetőséget, szerencsére a vizsga sikerült, így azóta táncolok az együttesben.

– Jó párszor láttalak már a színpadon, mindig valósággal ragyogsz, szívvel-lélekkel, a teljes lényeddel jelen vagy a szerepedben, a tánc számodra nem munka, hanem hivatás, életforma...

– Valóban, ez egy életforma, ami nélkül nem tudom elképzelni az életem, ha a tánctól, az énekléstől megfosztanának, olyan lennék, mint egy törött szárnyú veréb. Ha örömöm van, azért énekelek, ha pedig bánatom, azt énekelem ki magamból, ez valósággal gyógyír, terápia számomra. És ezt tapasztalom a gyerekeknél is, járt már nálunk táncoktatáson Down-kóros kisfiú is, és látszott, hogy rá is jó hatással volt ez a „terápia”.





– Mikor döntötted el azt, hogy továbbadod a tarsolyodban lévő tudást, és újabb nemzedékeket próbálsz a néphagyományok szeretetére nevelni?

– Ez úgy kezdődött, hogy felkértek az egyik iskolából, oktassak néptáncot a gyerekeknek, és bár kezdetben volt bennem egy kis félelem, hogy helyt tudok-e állni az oktatás terén, gyorsan belejöttem, és iskolákban, óvodákban tanítottam néptáncot. De nagyon rég volt ez, az első generációs diákjaim már egyetemet végeztek. Hat évvel ezelőtt a kollégámnak, Nagy Leventének támadt az az ötlete, hogy mi lenne, ha indítanánk Vásárhelyen egy néptáncegyüttest, a Napsugárhoz hasonlót, ahol mi is egykor kezdtük. Így született meg a Borsika, hat évvel ezelőtt Nagy Leventével indítottuk el, ma pedig Kovács Szabolcs kollégámmal oktatjuk a gyerekeket. Négyéves kortól kezdtük az oktatást, ugyanis akkoriban ez a korosztály még nem volt lefedve, egykor a Napsugárban is csak tízéves kortól fogadták a gyerekeket. Van kis-, közép és nagycsoportunk, 4-6, 6-10 és 10-14 évesekkel foglalkozunk, összesen 150-en járnak a három korcsoportból. A négyévesekkel népi gyermekjátékokkal, mondókákkal, ritmusgyakorlatokkal kezdjük az oktatást, ezáltal fejlődik az egyensúlyérzékük, a koordinációs készségük. A legkisebbek, akikkel eleinte foglalkozni kezdtünk, azóta felnőttek, tizenévesek, és ők képezik a mai nagycsoportot. 

– Nemrég nagy örömmel jelentettétek be, hogy régi álom vált valóra: elkészült a Borsika szép, új, tágas próbaterme. Eddig hogyan oldottátok meg, hogy 150 gyerek hetente kétszer próbálni tudjon? 

– A Borsika megalakulása után a fő gondot sokáig az okozta, hogy nem volt saját termünk, így a Maros Művészegyüttes igazgatója, Barabási Attila Csaba biztosított számunkra helyet. Eleinte a Kövesdombon próbáltunk, viszont ott az volt a gond, hogy az előadóterem is, emiatt néha elmaradtak a próbák. Sok vidéki gyerek járt, jár ma is, és sokszor mi is későn értesültünk, hogy előadás miatt elmarad a próba, így kellemetlen volt, hogy a szülők behozták vidékről a gyereket, majd azzal szembesültek, hogy vissza kell fordulniuk. Utána a Maros Művészegyüttes Arany János utcai termében próbáltunk, majd a Jazz and Blues Clubban. A saját terem gondolata régóta foglalkoztat, nagyon szerettük volna, hogy végre legyen egy hely, ahol zavartalanul, a termet használó intézményektől függetlenül tudjuk a gyerekeket tanítani. Időközben, ahogy nőtt a gyereklétszám, a férjem, Törzsök Hunor is mellénk állt, mi az oktatási résszel foglalkozunk, ő pedig a menedzseri részt, a szülőkkel való kapcsolattartást vállalta fel. Az ő meg az apósom javaslatára felvettük a kapcsolatot a református egyházzal, és szerencsével jártunk, sikerült öt évre bérbe venni a Forradalom utca 45. szám alatt a Makariás-háznak – ahol egykor a Maros Művészegyüttes is próbált – egy részét. A hátsó részben egykor étkezde volt, ezért átalakítást igényelt, falakat bontottunk és újakat húztunk fel, szigeteltünk, a villanyhálózatot kicseréltük, új lámpatesteket szereltünk, kijavítottuk és lefestettük a falakat, ablakokat, parkettáztunk, fűtés- és klímaberendezést szereltünk, speciális táncszőnyeget vásároltunk, illetve korszerű, kisebb előadásokra is alkalmas hangtechnikai eszközöket szereztünk be. 





Rengetegen álltak mellénk a próbaterem felújításakor, helyi vállalkozók, szülők, a gyerekek is jöttek, közmunkáztak, jó érzés volt megtapasztalni, hogy egy közösség áll mellettünk, amiért végtelenül hálás vagyok. Valójában mi, a borsikások egy nagy család vagyunk, szoktam is mondani, hogy nekem nem csak két gyerekem van, hanem 152. 

A támogatók mellett az egyesületünk, a Borsika Néptáncegyüttes Egyesület pályázatokkal is igyekezett a felújítási munkálatokat, illetve a terem felszerelését segíteni, ugyanakkor más célokra is próbáljuk ezáltal előteremteni az anyagiakat, például a Csoóri Sándor Alapnál megpályázott összegből népviseleteket szereztünk be, vajdaszentiványi, mezőségi viseletet, székely harisnyákat. Székely ruhát azért nem, mert úgy gondolom, mindenkinek, aki magyarnak vallja magát, kellene legyen otthon ilyen ruhája. 

– A közösségi oldalatokon látni, hogy különböző helyszíneken van fellépésetek, sokat utazik, turnézik a Maros Művészegyüttes. Hogy tudod ezt összeegyeztetni a családdal, illetve a Borsikával, a második családoddal?

– Már hozzászoktam ehhez. Az elején, amíg a lányaim kicsik voltak, nehéz volt elmondani nekik, hogy anya elmegy. A második gyerek után, amikor visszatértem dolgozni, éppen egy kéthetes turné következett, a kislányomat anyatejjel tápláltam, és nem tudtam, hogyan oldjam meg, hogyan lehetnék távol tőle két hétig. Az igazgató úr azonban nagyon megértő volt, felajánlotta, hogy jöjjön a család is, így az első turnéra családostul mentünk. Aztán ahogy a lányaim nőttek, kezdtek hozzászokni ahhoz, hogy néha el kell utaznom, mindig megkérdezik, hányat kell aludni, amíg hazaérek, és egyenként húzzák ki a naptárban a napokat. A férjem hatalmas támaszom mind a Borsika működtetésében, mind a családban, de a szüleimre és anyósomékra is mindig számíthatok. 

– A Borsika családot kire hagyod, amikor turnézol?

– Ilyenkor végső esetben elmarad a próba, de volt olyan is, hogy a férjem tartotta meg a táncpróbát, illetve az is előfordult, hogy a tapasztaltabb gyerekek segítségét kértük, hogy gyakorolják a koreográfiát az újabbakkal.

– A Maros Művészegyüttes folyamatosan újabb és újabb előadásokkal rukkol elő, ezekkel párhuzamosan régebbieket is színre visztek. Melyik szerep áll a legközelebb a szívedhez?





– Talán a Szép Palkóban a Tátika, de a Fehérlófia is közel állt hozzám, meg a János vitéz is, amelyben voltam Iluska is, a boszorkány is, és talán az erősebb személyiségemhez az utóbbi állt közelebb. A Mátyás király is nagy kedvencem. Valójában mindenik szerepet úgy kell magunkra öltsük, és azonosuljunk vele, hogy az hiteles legyen. Emögött pedig nagyon sok munka áll. Ahogy valaki elmegy dolgozni mindennap a gyárba vagy az irodába, úgy mi, táncosok is mindennap bemegyünk dolgozni, kezdjük a bemelegítővel, koreográfiát tanulunk, ismételünk. Ez minimum napi négy óra, de gyakran nyolc is lesz belőle, ha ott van a koreográfus, még hosszabb lehet ez az idő. A próbákon tanácsokkal segítjük egymást, hosszasan próbálunk tükör előtt, illetve néhányan – köztük én is – elvégeztük a mozgásművészet-koreográfia szakot a Művészeti Egyetemen, ahol többek között színészképzésben is részünk volt, ami, úgy gondolom, nagyon fontos, főleg a mesejátékokban, de a folklórelőadásokban is.

A koreográfusunk mindig azt mondja, ragyogni kell a közönség előtt, „süssön” a színpadon a táncos, akkor is, ha háttal áll. És ha néha meg is áll, úgy kell megálljon, hogy az már tánc legyen. 

– Említetted, hogy gyerekként a nagyszüleidtől és a szüleidtől „lested el” a tánc szeretetét, most pedig a te lányaid viszik tovább a családi hagyományt, ha jól tudom, mindketten táncolnak...

– Igen, Anna lányom a nagy Borsikában, Écska pedig a középcsoportban táncol, ő balettezik is. Számukra ez teljesen természetes volt, úgy érzem, egy életutat mutatok nekik, példakép vagyok számukra, és amint látom, még sok gyereknek a Borsikánál, hiszen öltözködésben, hajviseletben is próbálnak utánozni. Igyekszem ennek megfelelően viselkedni, és hiteles lenni, ha elvárom a próbán a szoknyát, akkor oda kell figyelnem arra, hogy én is szoknyában és táncoscipőben jelenjek meg. A viselkedésben is fontosnak tartom, hogy hiteles legyek, hiszen hiába mondom, hogy mekkora öröm táncolni, ha rajtam nem azt látják. Tapasztalom is, hogy ha esetleg valami miatt rosszkedvűen megyek be próbára, azonnal megérzik.