A nehéz élet bajnoka

Nyolc évtized küzdelme

Időkapszula címmel indított útjára 2018-ban egy újabb projektet a Telefonos Szeretetszolgálat, célja idős emberek olyan jellegű élettörténetét megörökíteni, ami akár tanulságként is szolgálhat az utókornak. A projekt kivitelezésére önzetlen, kellő szociális érzékenységgel rendelkező féltucat írót, újságírót, fotóst kért fel a Solidaris Egyesület. A terv részeként tárta fel előttünk élete kamrácskáinak eddig talán féltve őrzött titkait a marosszentgyörgyi 84 éves Takács Gizella is. Beleegyezésével tesszük elérhetővé élettörténetét olvasóink számára a Népújság hasábjain. 

A mai világra nem jellemző, hogy az emberek megnyílnak, és életük legféltettebb titkait az idegenek előtt feltárják. Ennek ellenére nagyon sok olyan élettörténet van, melyek tanulságosak lehetnek. Ezeket érdemes szimbolikusan időkapszulába zárni, majd elérhetővé tenni a nagyközönség számára.

Ellopott gyermekkorok

„Nehéz életem volt…, de… örömökben is volt részem, nem panaszkodom. Dolgozni azonban mindig szerettem… és sokat is dolgoztam” – kezdi beszélgetésünket marosszentgyörgyi barátságos, nagymamásan meleg otthonában a 84 éves Gizi néni. Ködfátyolos november végi délutánon látogattuk meg Bartha Ilonkával, a Telefonos Szeretetszolgálat önkéntesével, hogy éle-téről faggatva, élettörténeteinek töredékét sajátos eszközeinkkel próbáljuk az utókor számára megörökíteni. Meggyőződésünk, hogy néhány évtized múltán a mai digitális korszak Y generációja hitetlenkedve hallgatja majd a hasonló történeteket, amelyek főszereplői, a most nyolcvan-kilencvenévesek arról mesélnek, miként váltak zsenge gyerekkoruktól felnőttekké, apát, anyát pótolva, vagy a családfenntartás terhe alatt a felnőttekkel vállvetve gürcöltek a mindennapi megélhetésért. 

Gizi néni is gyermekfejjel, kilencévesen került cselédsorba, majd Botfaluban cukorgyári és mezőgazdasági, kertészeti munkás,  a meggyesfalvi konzervgyárban és a marosvásárhelyi Vinalcoolnál alkalmazott, majd konyhai kisegítő volt, de az orvosi egyetem gyógynövény-kertészetében is dolgozott. A fizikai munkavégzés mellett a feleség és édesanya, majd nagymama és a bébiszitter dédmama szerepét is felvállalta, de nem elhanyagolandó az a rengeteg áldozat és fáradozás sem, amellyel több mint hat évtizedig gondozta férjének családtagjait. A szárazajtai, életének fontosabb pillanatairól ízes nyelvjárással mesélő Takács Gizella Vrancea megyében született román apa és székely anya gyermekeként, 2019. május 5-én töltötte 84. életévét. Hat hónapos korában vonatbalesetben veszítette el mozdonyvezető édesapját. Így várandós édesanyja hat hónapos csecsemőjével a „románságból” visszatért a székelyföldi szülői házba, és háromévi özvegység után két leánygyermekével újra férjhez ment. A második házasságból nyolc féltestvér született, közülük még hárman vannak életben. A hatvan éven felüli féltestvérei nevét Lujzika, Erzsike és Sanyikaként említi, akárcsak gyerekkorukban tette. Hasonló szeretettel és aggodalommal mesélt Köpecen élő nyolcvan fölötti húgáról, Rózsikáról is, aki beteg lányát ápolta egy életen át.

„Mindenhol nagyon szerettek”

Arra a kérdésre, hogy gyerekként éreztették-e vele és húgával azt, hogy másik apától származnak, talán fájdalmas emlékek rejtekhelyén tapogatózunk, és olyan múltbeli események elevenednek meg emlékezetében, amiket a jelek szerint leplezni szeretne. „Mi, gyermekek, szerettük egymást. Annyi volt a különbség, hogy engem és a húgomat odaadtak szolgálni. Pedig a mozdonyvezető édesapám után szép utódnyugdíjat kaptunk, én, a húgom és édesanyám is. Ha rágondolok, a mai napig fáj, hogy a mostohaapám egyszer büdös oláhnak nevezett, mert elfogyott a szivarja és mérges volt. Általában amikor ivott, és nem volt szivar a házban, olyankor volt mérges, de amúgy nem volt rossz ember”– idézi fel azt a gyermekkort, mely számomra egyre jobban hasonlít a mesebeli mostohagyerek sorsához, annak ellenére, hogy élénk mesélőkedvével ezt talán önmaga előtt is tagadni próbálja.

– Hol szolgált, hány éves korától, milyen munkákkal bízták meg, mennyit keresett? – árasztom el kérdésekkel.

– Szárazajtán a román papnál a ház körüli teendőkben segédkeztem: fát hasogattam, tüzet raktam, sepregettem, mindent megcsináltam, amit kellett, és a gyermekre vigyáztam. Őszintén nem is tudom, mennyit kerestem, ha valamiben megegyeztek a szülőkkel, azt biztosan nekik adták. Általában tavasztól késő őszig szolgáltam, de Miklósvárán, a jegyzőnél télen is ott voltam. Mindenhol nagyon szerettek, sehol sem szidtak, és én is szerettem ott lenni. Igaz, tizenkét éves lehettem, amikor az Olt vizében ruhát tisztáltunk. A deszka, amire a nedves ruhákat raktuk, felborult, és a vízbe szotyogtak. Én se voltam rest, átöleltem a ruhákat, hogy mentsem a menthetőt, a víz pedig engem is elragadott, és vitt az ár magával. Végül sikerült egy fűzfaágba kapaszkodva a vízből kievickélni. Akkor épp a tanító néninél szolgáltam. Semmi pénzért nem mondtam volna el neki, hiszen kétségbeesett volna szegény – eleveníti fel a gyermekkori emlékeit.

Tizennégy év alatti gyári munkás

Iskolalátogatásról, játékos gyermekkori emlékekről is szeretnénk képet alkotni, ami azonban nem egyszerű. Mint szűkszavúan jelzi, csupán addig járt iskolába, míg megtanult írni-olvasni, fejben számolni. 1950–1957 között gyerekfejjel már Brassó megyében cukorgyári munkás volt, mint mondja, számára a fizikai munka sosem jelentett nehézséget. A gyermekkori játékokról kérdezve az oroszok bejövetelét idézi fel. „A hepehupás utca kellős közepén játszottunk, mikor édesanyám beszólított: »Gyertek bé az udvarra, gyermekek, mert megjelenik vaj egy veszett lovas a szekerével, vagy a bivalycsorda, és eltapos!« Alig mondta ki, beléptünk a tágas udvarunkra, hirtelen kerekedett porfelhő kíséretében vágtattak el a kapunk előtt az orosz hadsereg csapatai lóháton. Ilyen volt az anyai megérzés, anélkül, hogy sejtettünk volna bármit, óva intett a veszélytől, és mint mindig, igaza lett. Az oroszok nem bántottak, nem erőszakoskodtak, igaz, kisasszonyok is voltak velük, ők parancsoltak nekik és felügyeltek a rendre. A szekérre rakott sok halott katona látványa miatt azonban a kivonulás felejthetetlen marad. Egyik halott úgy maradt megdermedve, félig térdre ereszkedve, puskával a kezében, mintha az ellenséget lőné még a másvilágról is. Megmagyarázhatatlan, miként dermedhetett meg épp abban a pozícióban, szállítás közben is olyan volt, mintha a halott társait őrizné.” Jaj...! Hátborzongató, rázkódik meg hirtelen a múlt kegyetlen valóságainak emlékét idézve.

Munka és szórakozás

Mint meséli, végigbohóckodta a munkásszállón eltöltött éveket, tehette, mert ő volt a legfiatalabb a hálóterem tizenkét női tagja között. „Még buletinünk sem volt, de engem és a húgomat mostohaapánk, aki maga is ott dolgozott, betett a botfalusi cukorgyárba. A háború miatt az ötvenes években alig volt férfi, aki dolgozzon a gyárban. A lányok, asszonyok mellett egy-két serdülő legényke ha volt, a két ember pedig: Gyula bácsi sánta volt, András bácsi sánta volt…, és nem is láttak jól” – mondja kuncogva, és mosolygó arcvonásaiban felfedezni vélem a tizenéves lányka minden apró huncutságát. „A gyár gazdasági területein is mi dolgoztunk, a nyolcórás munkaidő után folytattuk a kísérleti állomáson. Rengeteget dolgoztunk a gyárban, de jól ment, szívesen végeztük, amit ránk bíztak, mert nem szidtak, szépen beszéltek velünk a mérnökök, esténként pedig még táncoltunk is. Reggelente pedig én, a »csirke« ébresztettem a társaimat, nem kellett nekünk ébresztőóra, de a portás se kellett zörgessen az ajtókon. Ezért sokszor egy-egy tárgyat vágtak hozzám azok, akik még szerettek volna szundítani. A fizetés kicsi volt, én pedig azt is mind hazaadtam. Három év telt el, mire a szobatársaim kioktattak, hogy ne legyek bolond, ne adjam haza az egészet.” A marosvásárhelyi konzervgyárba ’57-ben alkalmazták, és még abban az évben a decemberi ünnepekre szervezett marosszentgyörgyi bálban megismerte jövendőbelijét, akivel 42 évet élt. „Mind azt búsulta az uram, hogy férjhez megyek, ha ő meghal. Na, ugye, meghalt, s mégse mentem férjhez. Nem mintha nem mehettem volna…, deee a kutyaaaa…!!!, hogy még egy embernek én tűrjek?! Akkor már inkább az én drága kicsi Picikém, a kiskutyám!…” – jön ki belőle felemelt hangon, határozott karlejtés és nevetés kíséretében egy szuszra az évtizedeken át visszafojtott lázadás.

„Olyan szép élet volt az…” 

– Gyermekkoromban sok kendert és mákot termesztettünk. Hát, biza akkor nem tudtuk, hogy az drog. Én annyi kendermagot és mákot ettem, hogy meg kellett volna haljak… drága jó Istenem!…, és nem volt semmi bajom, nem lettem drogfüggő, de igaz, beteg se voltam – jóízű nevetése magával ragad, miközben a vadkender-termesztők elleni gyakori razziákat, rendőrségi intézkedéseket idézzük fel. – A vadkender csak abban különbözött, hogy a magot elfújta a szél, és magányosan termett, nagyobbak lettek a levelei, mert volt helye terjeszkedni. Ki tudja, lehet, azért voltam olyan erős, bírtam a munkát, pedig sovány és étvágytalan voltam, de nem betegeskedtem. Még a torkom se fájt, s ha nagy ritkán mégis, nyaltam egy kis sót, vagy édesanyám adott egy csepp petróleumos cukrot, és annyi… Most, öregségemre előállt a trombózis a lábaimban, de az a sok emeléstől és lépcsőzéstől. 

– Jaj, hazudtam – csap a homlokára Gizi néni, mint aki hirtelen feleszmél. Egyszer voltam nagybeteg, és vagy hat hétig kórházban feküdtem, nagy fájdalmaim voltak, tizennyolc éves lehettem. A cukorgyári kantinban lépfenével fertőzött tejet kaptunk, és vagy negyvenöt személy kórházba került. Senki se halt meg közülünk, az orvosok nagyon utánajártak és kikezeltek.

– Mit tenne másképp, ha újrakezdhetné az életét? – kérdeztem, és arra számítottam, hogy valami rendkívülit jegyezhetek fel.

– Ha ezzel az ésszel újrakezdeném, először is rendesen járnék iskolába, majd elmennék egy gyárba dolgozni, mert olyan szép élet volt az… Sokat kellett dolgozni, de volt szabadság, nem szidtak, nem káromkodtak, megbecsülték a munkánkat. 

(Jaj, engem ne fényképezzen, nehogy ki-tegyenek az újságba – kapja fel a fejét, és csillogó szeme a kamerát követi, miközben észrevétlen próbálok fotót készíteni róla.)

Másodszor pedig… nem mennék férjhez soha, de azért csinálnék gyermeket, hármat is, mert az volt a vágyam, az uram azonban nem akarta. A fiam csecsemőkorában az éjszakákat végigsírta, így két gyermekkel: a lányommal és a fiammal maradtunk.

Négy személy – 64 év gondozás

– Három gyermeket el tudna tartani családfő, anyagi támasz nélkül? – kérdezteti velem a kétkedő kisördög.

– Én tudtam volna annyit dolgozni, hogy egyedül felneveljek akár három gyermeket is. Az építészeti líceum kantinjában is olyan boldogan tettem az iskolások asztalára az ételt. Sokan még ma is emlegetik, ha találkozom velük az utcán. A munkahelyem mellett anyósomat 16 évig rendeztem, a sógornőmet 18 évig, a sógoromat 19 évig, a férjemet 11 évig ápoltam, vagy szaladtam hozzá a kórházakba, lopóztam be látogatási időn kívül is, amikor csak tudtam.

Nehéz életem volt… Sokat kellett küzdjek a házaséletben is, és sokat kellett engedjek. Hogy ne legyen civakodás, mindig nekem kellett engedni, mert ugye, általában a nő kell engedjen. Nem szeretem a veszekedést, még a tévét is lekapcsolom, ha olyan műsor van, ahol veszekednek – mondja elmélázva, és arcvonásairól visszatükröződik nyolc évtized ki nem mondott viszontagsága. 

Mindenek ellenére boldognak mondja magát. Annak idején legnagyobb öröme a lánya születése volt, most pedig örül az unokák látogatásának, telefonhívásuknak, a dédunokáknak, és hogy nem kell többé korán kelni, legfőképpen pedig annak, hogy neki immár nem parancsol senki, nem függ senkitől. Ugyanakkor erős a honvágya, visszavágyik Szárazajtára, annak ellenére, hogy a vele egykorúak mind eltávoztak már. 

Karácsonyi és újévi készülődés

– Miként teltek gyermekkora karácsonyi ünnepei, milyen volt az idei adventi és újévi készülődés? – teszem fel a befejezésnek szánt kérdést.

– Mivel nagy családunk volt, bőséges karácsonyi asztalterítéssel ünnepeltünk, szent-estén a rokonság nálunk gyűlt össze. Disznót minden évben vágtunk, édesanyám pedig készült, sokat sütött-főzött. Mi, a gyermekek kimentünk az erdőbe, kivágtunk egy kis fenyőfát, otthon pedig feldíszítettük. Édesanyám pereceket és különböző formájú süteményeket sütött, azokat is felaggattuk a fára, házi szaloncukrot készített, azt is becsomagoltuk, krepp-papírból kosárkákat formáltunk, és abba tettük a diót és almát. Mivel én és Rózsika húgom voltunk a legnagyobbak, többnyire mi díszítettük fel a karácsonyfát, míg a kicsik aludtak. Szentestén pedig a templomba mentünk. Míg bírom, és a Jóisten megsegít, én is sokféle finomsággal készülök az ünnepekre. Főzni nagyon szeretek, hájas tésztát is szeretek sütni, igaz, sok munka van vele, de a gyermekek és az unokák kedvence. Mindig vannak vendégeim ünnepekkor, időnként még olyanok is felkeresnek, akikkel évek óta nem találkoztam. Az pedig olyan jólesik… „Az adventi várakozás része a templomba járás is, mert Gizi néni imádkozó asszony” – egészítette ki az ugyancsak marosszentgyörgyi Ilonka, míg beszélgetőtársamat a telefon csörgése szólította el pár percre.

„Nehéz életem volt… de azért nem panaszkodom, mert a Jóisten mindig velem volt” – fejezte be Gizi néni élettörténeteinek jelentősebb pillanatait egy borongós csütörtök délután kellemes társalgásának zárógondolataiként.