2022. október 5., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Privát hangulatok

Ebből a faluból könnyebben juthat el a kórházba, azért vásárolta meg a szerény házat a korszerűsített úton. A modernizálás kára a szűkített, csak fél farral promenádolható járda; hol vannak a régi ráérős beszélgetések a szakállszárítóban. 

Talált egy festett fakanapét odabent, kirángatta, épp a cseperedő diófa alá, s hozzá a maga legénykori fuvaroséveit idéző szagos lópokrócot, arról szemlézné a forgalmat, ha volna. Az a pár öreg, aki még itt-ott szuszog, elő sem csoszog, dehogy vágyna politizálós vasárnapi üldögélőre. 

Mint új gazda azzal vigasztalódott, hogy a diófa alól nem gázolhatják el, a veszélyes kanyar éppen az átelleni sáncba veti a gyorshajtót. Hatalmas  könyökmankóját oldalt támasztotta, a hasát leengedte, amennyire csak lehetett, a mosdótálas hokedlit pedig terített asztallá léptette elő. Illatozzék a házi elemózsia. 

Mindenem megvan, mutatta új életterét a mutáns jövevénynek, aki alkalmas lopnivaló után szaglászva kezdeményezett terepszemlét a tájban.

Megajándékozta egy ócska cseszton-sapkával, most úgy nézel ki, mint egy mutrics, közölte vele.

Arról minden lepereg, mint ifjú párról a koptatott búza. Sejtette ő, milyennek látja, aki ránéz: balról keskenynek, jobbról kövérnek a cifferblattját – s ha egyszerre nézi, akkor mindenfelől egy kicsit cakkenyes, mint a szász leányok zsebkeszkenyője.

Mit segítsek, Pátronulé, kérdi hűséggel. Most még semmit, de holnap  mindenféle kell. S ne mondjad nekem, Pátronulé, mondjál Kálmánt.


Itt majdnem minden van, dicsekedett a mutricsnak, ott né, pince is, kicsi és büdös, de a sarokban majdnem három teli hordó bor. 

Hát az hogy lehet? Álmélkodott a kopipészt.

Hát biza, hogy erősen régi, nem kellett senkinek. Azt mondták, dobassam ki. Nesze a kulcs, lépj oda, tudsz-e húzni?

Nem tudott. Sem slaggal, sem lopóval.

Ej, hát itt mindent nekem kell csinálni? Mérgelődött, de valahogy begyűrte magát az alacsony ajtón, homlokát hányadszorra is beleverve.

Sziszegve mutatta a csesztonnak,  miként juthat italhoz.

Valahogy kiszippantottak valami ötliternyit egy bidonba, a mutáns nyelve megeredt, de nem mert bratyizni az emberheggyel. Száznyolcvankilenc százötvenkettővel, és ez nem vérnyomás. Ennyi volt, amikor tartós renoválásra vonult a nagy karbantartóba.      

Ott egyre csak keresték a fogást rajta, pedig mindene fájt; mégsem tudta pontosan megjelölni, hol – hát hümmögéssel ápolták. Sírva könyörgött, az Isten szerelmére, adjanak legalább egy kálmántot, mert itt halok meg!…

Nagy ügy. Nem adtak, és enni sem, inni is alig; még mit. Úgy meg van rekedve, mosták a gyomrát, kapta a beöntést, közben éjjel-nappal rimánkodott – viszont rajta ragadt a Kálmán, melynek tárgyragját értelemszerűen leválasztotta róla a gyógyítóipari közösség sokat próbált intelligenciája.


S most micsinájjunk, Kálmán, nézett rá a mutrics. Most elmész a búsba, morgott rá, de előbb vidd a bidont be a házba.

Telefonált volna ide s oda, kimerült az aksi, nem is emlékszik, hol nyomta el az álom, csak a hajnali feketerigók ébresztőjére, s hogy a mutrics megint ott van. Hozzál a boltból, amit kapsz. Hát volt friss tepertyű, mert a boltos disznót vágott, küldött a kolbászból is, és lágy falusi kenyeret. Menj vissza, hozzál kálmántot is, utasította a mutricsot.

A mutrics csak most értette meg, amit a kórháziak sem. Jó félliternyi olcsó brandyval kedveskedett a boltos. Hát kiderült, hogy ő közvetítette vételkor a házat, csak hát nem ismerik egymást, mert a jeles férfiú momentán per amorem dei egy év és hat hónapon át továbbképzőn ült. S na, most barátkozni jött.

Nem kell telefonozni, ez a Cseterig, úgy hívják, nem kicsit kancsi, de elintézi a régi bort. Úgy összevissza barátkoztak, hogy a boltos azt is elmesélte, milicista volt, de mikor. Mindig beárulták, mint nemrég megint. Fentről jött, a havasról. Ott minden harmadik ember cseterig.

Lopták a fát, s még mindig, de csak a gallyát ismerik el, mert azért többnyire csak bírság jár.


Foganatilag kijöttek a lepárlósok a kisebbik tartálykocsival, mondták, kell belé cukor, ennyi kiló, s holnapután már hozzák is a spirtet. Csak avval nem volt megbékélve Kálmán, hogy miért mondják urizálva konyaknak a borpárlatot.

Meg még az itáloknál is ott a törköly, a bormaradékból készült grappa, és azt is, mint a konyakot, akkor isszák, mikor vége a borkóstolónak, mert a grappa vazodilatációt okoz, ami nem rák, hanem mász.

A mutáns készséggel segédkezett, főleg a hörpintésben, kóstolták a nektárt. Boldogsággal kiderült: nem is kerül sokba, sőt még pláne ha némi cukrot s csokit pergelsz hozzá, szendén színleli a konyakot. Némineműleg, magyarázta a csesztonnak. Mármint. Örömlány a szépségkirálynőt.

Kellő ésszel domnu Kálmán a boltosnál helyezte el a kálmántot, onnan faszolt naponta félliternyit a csesztonos, és úgy éltek, mint Robinsonék a kék lagúnában.


Amikor kissé sokára ismét megállt a mentőkocsi a kapu előtt, már teljesen pusztának tűnt az udvar, megroggyant a ház, a kopott festésű kanapénak eltüzelődött a háta, száradt guanó mutatta, fiókjaiból rég kirepültek a galambfiókák. 

A kedves lópokróc is szőrén-szálán eltűnt.        

Hova lett a száznyolcvankilenc a százötvenkettővel – összetöppedt, elfonnyadott a gazda, mint a trágyalében pácolt gyalogpuska; egykori délceg kilóit szétcincálták a kórházi folyosón silbakoló csalibillegős mérlegek.  

A mutáns mutrics lenyomatát az őszi pára vitte tova. Egyedül a cseterig állt elő, adjak neked kálmántot?, kérdezte, s választ sem várva töltött a gazdának. Az csak nézte kedvesen, simogatta az alumíniumcsuprot fáradt tekintetével.

Nem győztünk várni, vallotta be a cseterig. Egyszer bementem a kórházhoz is, azt mondták, transzfert kaptál a  morgára.

Hát én biza eladogattam a grappádat. Tenyerébe nyomott fél bognyi bankót.

Nem grappa, hanem csak gyenge párlat, nyögte a hazatérő.   

Csodálkozva állapította meg, hogy a telek végében árválkodó fabudiba úgy fér be, hogy esetleg még két másik is vele, ha muszáj. 

Ráül, de mint annyiszor, kerüli az ihlet.

Régi újságköteg hevert a deszkán, kiemelt egyet, távol tartva olvasni kezdte.  Ha a monomótapák királya prüsszent, a hozzá közel állók oly lármával kiáltják azt: kedves egészségére, hogy a kiáltás az utczára, onnan minden házába behallik a székvárosnak, s az egész polisz üdvözli a felséges prüsszentőt.


A megsárgult lapok közül félelmet gerjesztő, furcsa kénes por szállt fel, s keringett titokzatosan – egész teste megremegett, ezer tű szúrt orrcimpáiba, úgy érezte, valaki durván megragadja mellén az inget, mintha a lelkét akarná kirázni.

Aztán elernyedve hátralöki…

És szinte sípoló felszabadult sóhajtás, majd diadalmasan csattanó hápcsi hagyja el az ajkait – a budiról egy törött cserép kímélőleg az ölébe hull…

S egy öblös vénisteni hang azt  mormolja odafönn:

– Egészségedre, Kálmán!