A mesélés öröme

• 2026-05-13 15:00:00

• -

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (81.)

Bene Zoltán, a szegedi lokálpatrióta 

Szóljunk most a kortárs prózaíró nemzedék „egyik legtehetségesebb tagjáról” (Olasz Sándor véleménye, Tiszatáj, 2008/3), Bene Zoltánról. Bene Zoltán (Kecskemét, 1973. április 8. –) Tiszakécskén és Szegeden tanult; a Szegedi Tudományegyetemen szerzett média, művelődésszervező és könyvtár szakon diplomát, majd ugyanott andragógiából mesteri, filozófiából pedig doktori fokozatot. 2001 óta jelennek meg írásai. Több lap (pl. az Irodalmi jelen) szerkesztője, 2019 óta a Szeged várostörténeti és kulturális magazin főszerkesztője. 2012 óta a Madách Irodalmi Társaság elnöke. Bene Zoltán igazi szegedi lokálpatrióta lett; ezt ékesen bizonyítja, hogy két regényének cselekménye is a tizenhatodik századi Szegeden játszódik (Hollók gyomra, 2010, Farkascseresznye, 2013). 

„Szuverén, nagy és rendkívüli tehetség, született mesélő” – állapítja meg Domonkos László (Gúzsban tánc, 2022, 443.). Méltatói kiemelik humorát, a groteszk jelenségek iránti érzékenységét és a valóságismeretre támaszkodó mesélés örömét, amely áthatja elegáns, lendületes stílusát. 

A Farkascseresznye (Hungarovox Kiadó, 2013) rövid, de annál tömörebb regény, melyben valóság és fikció sűrűn egybeszövetik. Beszélnünk kell róla, mert tele van egyéni és közösségi „kóresetekkel”: az emberi lét és a testi-szellemi-lelki egészség sérülékenységének, illetve a gyógyításnak a témájával. Már a könyv címe jelzi, hogy az atropintartalmáról híres, Atropa belladonna néven törzskönyvezett bódító nadragulyának, e mérgező gyógynövénynek lesz valamilyen szerepe a regényben. 

A farkascseresznye erősen mérgező, a burgonyafélék családjába tartozó gyógynövény. Másfél méter magasra is megnő, évelő. Lilás harangvirágjairól és fényes fekete bogyóterméséről ismert. Mivel könnyen más növénnyel is összekeverhető, titokzatos és hírhedt gyógynövény. Görcsoldásra, érzéstelenítésre, altatásra és fájdalomcsillapításra használták, s használják ma is, de csak szigorú orvosi felügyelet mellett, tea, tinktúra, borogatás és fürdősó formájában. Pupillatágító hatása valójában egyik korai, enyhébb mérgezéses tünete e növénynek. Ismeretes, hogy a szembogár kitágítása, a „csábítóbb” női tekintet elérése érdekében a „szép asszony füvét” az ókortól fogva használták a „népi” szépészetben… Jókai Sárga rózsájában is találkozunk vele, mint a „nadrágujjas emberkével”, amikor a két udvarlója között hezitáló Klári, cigányasszony tanácsára nadragulyagyökérből készült főzetet itat (épp a kedvesebb) Decsi Sándorral! Sándor kómába esik, napokig nem tér magához, de életét meg tudja menteni az állatorvos. Amint felgyógyul, a becsületében sértett csikós elhagyja Klárit. A farkascseresznye orvosi nevének első tagja Atroposz nevéből származik. Atroposz a mitológiában az emberi sorsfonalakat kíméletlenül elvágó ollós párka, a Moirák egyike. Több más beszédes nevet is visel ez a különös növény: farkasbogyó, ördögfű, elaltatófű, maszlagos nadragulya, bolondítófű, álomhozófű, mérges cseresznye… 

Az Atropa belladonna talán azért válhatott rejtélyes halálos méreggé, mert a növény bármely részének rossz szándék alapján történő fogyasztása olyan sokféle és nem egyből bekövetkező halálhoz vezető tünetet okoz, hogy nem könnyű biztosan felismerni és kimutatni a halál kiváltó okát. 1831-ben egy német tudós, Georg Mein izolálta az atropint. 1831 előtt, tehát Bene Zoltán regényidejében is, a XVI. században a farkascseresznye komplikált tulajdonságaival csupáncsak a gyógynövények és egyúttal a mérgek alapos ismerői lehettek tisztában. Az olyanok, mint az eretneknek számító Theophrastus Philippus Aureolus Bombastus von Hohenheim, „doktori” nevén Paracelsus (1493–1541). A svájci orvost később éppen korát meghaladó tudása és bátor szelleme jogán nevezték el az ókori orvost, Aulus Cornelius Celsust túlhaladónak – Celsuson túlinak… Paracelsus jótékony elméleteinek hatása alatt él és munkálkodik a Farkascseresznye egyik kulcsszereplője, a ferencesrendi Valér atya. 

Bene Zoltán Farkascseresznyéjének regényideje Szeged 1552-es pusztulása utánra tehető. A török hódoltság (1541–1686) 1543-mal kezdődően szilárdul meg az akkor már és még virágzó, sőt iparosodni és polgárosodni látszó városban. 1552-ben a sok szegedi polgárral együtt Debrecenbe menekült bíró Tóth Mihály naivul, Habsburg Ferdinánd ígéreteivel „ellátva” visszatér, hogy visszafoglalja a töröktől a várost. Szörnyű vereséget szenved, a törökök vérfürdőt rendeznek Szegeden. Erről Tinódi Lantos Sebestyén is beszámol. Egy török forrás, Dselál zéde Musztafa így emlékezik: 

„A kardok a csatatéren, mint valami birkózók, földhöz vagdalták a gyaurokat, kiknek vérök patakokban folyt. A lándzsák és kópják, mintha orvosok lettek volna, felvagdalták a hitetlenek ereit, és az ellenség vére Nílussá áradt” (Török hódoltság, Szeged, sulinet.hu)

1552 után a megmaradt szegedieket szigorúan felügyelik, sarcolják, gyermekeiket évente adó fejében (devsirme) janicsárnak lopdossák össze, elhurcolják. A szinte romhalmazzá pusztított és csak a túlélésre berendezkedő Alsóváros marad meg viszonylag biztonságosnak, a ferences templom és a piac környéke. A bástyákkal és sánccal őrzött Palánkon túl a Tisza-part, a Közép- és Felsőváros sok veszéllyel leselkedik a keresztényekre. 

Veszélybe sodródik a regény egyes szám első személyű, a maga nevét el nem áruló elbeszélő hőse, a félárva kisfiú is. Először négyévesen kerülgeti nagy veszedelem, amikor elalszik a Palánk kerítése tövében, s csak egy jóakaró szomszéd menti meg a körülötte ólálkodó „rosszarcú janicsár” karmai elől. Aztán tizenhárom éves, amikor az alsóvárosi Tisza-ártéren, a sekély vízben túl közel merészkedik a vágóhídra hajtott szarvasmarhák csapatához, megrémül, és az egyik ugyancsak megriadt bivaly majdnem halálra tapossa. Az állatokat terelő kunok észreveszik a balesetet, az elájult s halottnak hitt gyermeket hazaszállítják. Nagyapja a ferences atyák gyógyerejére bízza egyetlen fiúunokáját. 

Az atyák hosszú hetekig gyógyítják a fiút. Több ízben mákfőzetet itatnak vele és egyéb „löttyöket”, hogy elviselhetőbb legyen számára a sok fájdalom. Sebei befertőződnek, többször műtik – persze, a kor kezdetleges körülményei között. Először csak lábujjait, majd egész jobb lábfejét boka alatt le kell vágniuk. A műtéteket Valér atya hajtja végre, aki „mégis értette és ügyesen végezte a dolgát, végtére is a végső gyógyulást követően a hegek nem vörösödtek el, nem öltötték vaskos giliszták alakját sem, hanem finom rajzolatokként futnak végig a bőrömön.” (Farkascseresznye, 2013, 13.) 

A keményebb fizikai munkára alkalmatlanná vált kamaszfiút a szerzetesek kolostorukba fogadják, oktatják és nevelik. Fatalpú bocskort faragnak neki, bőrszíjakkal a lábcsonkjára kötözik, hogy valahogy járni tudjon. Valér atya a novíciusnak induló sihedert beavatja a kolostor Édenkert-szerű kertjének minden titkába; lassacskán Paracelsus doktor tanításainak gazdag eszmevilágát is feltárja előtte. Paracelsus szerint az orvoslás négy pilléren nyugszik: a bölcseleten, az asztrológián, a természet anyagaival gyógyító fehér alkímián és az orvos tiszta, feddhetetlen jellemén: 

„Paracelsus nem aranyat kívánt előállítani sárból, hanem gyógyító növényekből és fémekből medicinákat készíteni […] az ő alkímiája tehát a mulandó emberi test és a halhatatlan, Istentől kapott lélek kölcsönhatása.” (Farkascseresznye, 2013, 15.) 

Valér testvér megismerteti tanítványával kertjük gyógynövényeit: a csipkebogyót (népi nevén a seggvakarcsot), az ánizst, a köményt, a zsályát, a gólyaorrot, a turbolyát, a kakukkfüvet, a bazsalikomot, a macskagyökeret. Megmutatja a veszedelmes növényeket: a kökörcsint, a kikericset, a gyöngyvirágot, a leándert, no és a farkasbogyót… Elárulja a nagy titkot: „csupán a mennyiség teszi”, hogy egy anyag gyógyír vagy méreg. Elmagyarázza, hogy Paracelsus szerint a betegségek a test és lélek közötti diszharmóniából adódnak, abból, hogy  „az ember nem él összhangban az Isten által bölcsen elrendelt természeti törvényekkel, nem követi lelkének szavát” (Farkascseresznye, 2013, 16.). 

A betegség eszerint „nem ellenségünk, hanem egyenesen tanítónk”, az embert önmaga igazi lényegének felismeréséhez vezetheti. A betegség tehát természetesen velejárója a földi életnek, mert aki tökéletes harmóniában lenne a lelkével, annak már nem is a földön volna a helye, „annak nincs szüksége a megtestesülésre” (Farkascseresznye, 2013, 16.). Az emberi élet nem más, mint lehetőség, hogy akár szenvedés árán, de rátaláljunk önmagunkra. Paracelsus „mester a betegséget ólomhoz hasonlítja, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan, fenséges fémhez.” (Farkascseresznye, 2013, 16.) 

A gyógyulás e gondolatmenet szerint maga a „lelki alkímia”. Az orvos pedig valójában csupán „külső orvos”: arra való, hogy életre hívja a betegben a „belső orvost”: a gyógyulni akarást és az ehhez szükséges erőfeszítésekre való készséget. Valér testvér a reneszánsz orvosi nézeteket Aquinói Szent Tamás és Anselmus tanain, azaz a skolasztika gondolatrendszerén átszűrve csepegteti bele a kamaszember tudatába. Ezt a szinte idillikus szellemi felépülést szakítják félbe a reményteljes tanítvány különös álomlátásai. Az atyák döbbenten vizsgálják, hogy neveltjük egyáltalán igazat beszél-e, és hogy a Boccaccio Dekameronjára emlékeztető különös álomtörténetek mit jelenthetnek számukra, a megtizedelt gyülekezetnek és a kolostornak, amely titokban, ám feszülten őrködik a török dúlta Szeged megmaradása fölött… A gvárdián atya sok nehéz töprengés után úgy dönt, hogy megválik a kiváló tanítványtól. Kiteszi a kolostorból a felgyógyult fiút, anyjához és nagyapjához küldi vissza azzal a tanáccsal, hogy ezután hallgassa el álmait.A sok testi megpróbáltatáson átesett, érzékeny és értelmes elbeszélőnk azonban erre képtelen. A ház körüli férfimunkát nem tudja átvenni, ezért önbizalma erősen megcsappan. Álmaival a török révfelügyelő kezére jut, aki újabb és újabb álmokat követel tőle. Mert ezek az álmok a valóságot mutatják, a múltat, a jelent és a jövőt, csak minden részletet élesebben, tisztábban és magasabb nézőpontból, összefüggőben, mint amennyire a mindennapi életben láthatnak az emberek. A valóság feltárása ugyanakkor iszonyúan nehéz és veszélyes munka, különösen akkor, ha a világ a hatalom oldaláról is kaotikusnak mutatkozik. Az álmai tollbamondására kényszerülő fiú lassanként megismeri Szeged sokféle arcát, és közben minden arcon felismeri a hűség vagy az árulás jeleit. Álomlátó tehetsége, illetve élet és halál kifürkészhetetlensége egyszerre tartja fogságban testét-lelkét. A magyarok csúfolják, a törökök megalázzák. Ha nem tud új álmot mondani, megkínozzák. Egy szemfüles haszonleső janicsár (Orhan Farkas, beszélő név, mely „rímel” a címre) megvesztegeti: a maga érdekei szerint rendel tőle álmokat. 

A kétségbeesett álomlátó kénytelen felkeresni egykori megmentőjét, a gvárdián atyát. A gvárdián atya pedig kevés szóval tulajdonképpen szörnyű feladatot bíz rá: méregkeverésre szólítja fel az ifjút, hogy Szeged megszabaduljon a becstelen, zűrzavart és mindenféle értelemben szennyet okozó hitehagyott janicsártól! Mert a megfogyatkozott város legnagyobb veszedelme abban áll, ha közösségi összetartozás-érzés és közös cél nélkül marad; olvassuk csak a ma is időszerű, számunkra is sokatmondó gondolatokat: 

„Ez a város Isten városa. Mindig az volt, s mindig az is marad. […] A hitehagyott romlott nőket hozott ide, de ez a kisebbik baj. Veszélyesebb, ha általad befolyásolni fogja az iszkeledzsi basit [révfelügyelőt], azon keresztül a kázit [bírót], a kázin keresztül végül magát a szandzsákbéget [közigazgatást]. Irányítása alá vonhatja a sókereskedelmet, befolyást nyerhet az úsztatott fákkal kalmárkodók között. Tudom, hogy nem hiszi szívvel-lélekkel az új hitét, de affelől sincs kétségem, teljesen elhagyta, százszor megtagadta a régit is. Csak magában hisz, csak a maga javát, hasznát keresi. Idővel a lekötelezettjeinek kezére játssza a város minden hasznát, s mi nem tudjuk majd fizetni az adót a királynak, holott ez az adó az egyetlen kapocs valódi urainkhoz, ez az adó bizonyítja, hogy hiszünk a felszabadulásban, és óhajtjuk, áhítjuk azt! A hitehagyott a zavarosban szeret halászni, számára jó a török uralom. […] A renegátnak kiváló ez a közeg: kihúzza a lábunk alól a talajt, s mire évek, évtizedek avagy évszázadok múltán a király hadat küld, hogy visszavegye jogos tulajdonát, a jogos tulajdon már nem akar a király alá tartozni. A hitehagyottnak, persze, nem ez a célja. Ő csupán boldogulni, csak hatalmat gyakorolni akar.” (Farkascseresznye, 2013, 101–102.)

A szerzetes atya és Paracelsus gondolatrendszere a regény társadalmi-gazdasági-politikai szűrőjén át örökérvényű igazsággá sűrűsödik. Ha a mennyiség függvénye, hogy mi hat méregként és mi gyógyszerként, akkor, állítja a gvárdián képes beszédében, erkölcsi értelemben a város kitartásának is lehet egy alsó küszöbértéke, amelytől lefele a kitartás minősége megszűnik, feloldódik, felszámolódik… A további gyors erkölcsi pusztulást meg kell állítani: ezért kell az álomlátó sihedernek mérget keverni… Izgalmas, elgondolkodtató, örökérvényű kérdésfelvetések. 

Bene Zoltán mindössze 125 oldalas regénye a bestseller krimik izgalmával vetekszik. Történetmondása nem modernkedik különösebben. Egyetlen „kirívó” esetben tobzódik a „korszellemet” (melyik kor-kór szellemét?) tükröző sikamlós kifejezések használatában. A regény magyar és török, keresztény és pogány témájú álomleírásai pompás, mesés és félelmetes mivoltukban az igazán jó irodalom biztonságával nyitnak ragyogó ablakot az elbeszélés teréből és idejéből az olvasóra. A valós és az álmodott elbeszélésrészek úgy simulnak egymáshoz a regényben, ahogyan a szerző fonja egybe a korabeli török, magyar és egyéb eredetű kifejezéseket hősei ábrázolásában. Eszerint van egy csodálatos, csak éppen sejthető világ, amelyet nem érthetünk meg, és van egy kiismerhető, irányítható, ilyenre-olyanra szabható világ, amelyet átlátni vélünk, amely azonban önmagában sivár és kiábrándító. E két világ összetartozását csak akkor fogadja el az elbeszélő főhős, amikor gyóntatóatyja által kapott, igazán nem „kegyes” „feladata” őt magát elszánttá és – először életében – magabiztossá teszi. A megpróbáltatások súlya alatt felnő, titkos megbízatása végrehajtása után többet már nem álmodik. Így is működik az isteni gondviselés. 

Hivalkodásmentesen posztmodern Bene Zoltán Farkascseresznye című regénye. Utószavában könyvét közösségi alkotásnak nevezi a szerző, hiszen feleségével és barátaival együtt gondolkodhatott mindazon, ami foglalkoztatta és írásra késztette. A Farkascseresznye hasznos könyvünk, mint gyógyuláshoz a pontos diagnózis.