2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Nem, nem járt a kezemben Nemes Gyula csendőrsorsokról írott könyve. Én csupán A Maros megyei magyarság történetéből V. kötetébe beküldött tanulmányát olvastam ugyanebben a témában. Már akkor is megdöbbentett az a naivság és a történészi józanság hiánya, amely a tanulmányból sugárzik.

Valóban a csendőrségről, a magyar királyi csendőrségről, magáról a fegyveres rendfenntartó testületről kevesen írtak komoly, magukra és a tudósi jó hírükre, megbízhatóságukra kényes szakemberek. Valljuk be férfiasan, nem hálás téma.

Természetesen ezt is kutatni kell, de a megfelelő kritikai éllel, szemlélettel. Taktikusan. Körültekintően. Még akkor is, ha felmenőink között voltak derék, férfias és a nemzet egészségét vigyázó csend-őrök és áldozataik is. A folklór, a magyar paraszti kollektív emlékezet nem rajong a zsandárokért. A Rózsa Sándoroknak és Sobri Jóskáknak van nyert ügyük. 

Nincsenek csendőrt dicsőítő és sirató népi alkotások. Legalábbis én nem ismerek ilyet, és nem hiszem, hogy Bartók Béla vagy Kodály Zoltán, Jagamas János vagy Almási István gyűjtött ilyeneket, vagy ha igen, minden további megjegyzés nélkül publikálta volna.

El kell könyvelnünk, hogy a magyar parasztság soraiban a csendőr negatív, nem szeretett, opresszív, elnyomó alak.

Mert ők falun teljesítettek szolgálatot. A falu világában őrizték a rendet, a fennálló hatalom rendjét kényszerítették rá föld nélküli volt zsellérre, béresre, napszámosra, cselédre, cigányra, zsidóra, komcsira, szocdemre, baloldaliakra, mulatós legényre, kikapós menyecskére, tolvajra, bicskázó, verekedő, duhajkodó falurosszára. A csendőr a faluban mindenkinél nagyobb úr volt. Ritkán együttérző, segítő.

Általában olyan parasztfiúk álltak csendőrnek, akiknek volt némi kis családi gazdaságuk, templomba járók, csizmát viselők a bocskorosok között, testi erejükkel valami nagyobbat akartak kezdeni. Amit a magyar világban tettek 1918 előtt (választások megrendezése, szuronydiktatúra, szavazásra terelés, az ellenzéki vidék lezárása, karanténba helyezése stb.), azt kapta vissza a két háború között itthon maradt rokonságuk. Gyanakvást, magyarellenességet, feljelentést, meghurcolást. Mert a román csendőr sem volt jobb, magasabb erkölcsiségű, mint a magyar. Nem is lehetett, mert az intézmény az elnyomásra rendeztetett be, természetéből, struktúrájából fakadt az oda belépett, a kötelékében szolgálók elvakult hűsége, a minden körülmények közötti parancsteljesítése, a vak engedelmessége.

Minden faluban fel tudnak sorolni az emlékező öregek, ha még vannak, olyan eseteket is, amikor természeti katasztrófa vagy tűzeset idején a csendőr emberéletet mentett.

Nemes Gyula menteni igyekszik – tanulmányában már megtette – a csendőrség dicstelen szerepét 1940 és ’44 között. Ha beleolvasott volna a nagy számban megjelent emlékiratokba, amelyben a túlélők mesélik el például a marosvásárhelyi, kolozsvári, dési, nagyváradi, szászrégeni vagy szatmári gettóba zárást, deportálást, egészen más csendőrarcképek bontakoznak ki. A durvaságról, puskatussal terelt emberekről, vagonba kényszerítésről, arról az aktív közreműködésről, amivel percek alatt összeterelték az azonnali és jövendő áldozatokat.

A háború után kimondták rájuk a kollektív bűnösséget. Mint csend-őrökre. Ugyanis a volt csendőr aktív államszolgaként nem a türelméről és a kisebbségek iránti megértésről volt híres. Éles különbséget tett magyar és magyar között. Aktívan fegyverével, testi erejével, azzal a gépezettel, amely a háta mögött állt, amelyet működtetett, és amely őt működtette, megfizette, jóléttel láncolta magához. 

Alig van példa arra, hogy mentette volna az üldözötteket. Vagy futni hagyta volna azokat, akik az életükért remegtek. Nem hallani gyermekmentőkről 1944 vérzivatarában. Alig hallani olyanokról, akik – felismerve a közelgő megszállást, rendszerváltást – átálltak. Más sorsot választottak.

Ha még vannak nosztalgikus rokonok, vannak, akik visszasírják a kakastollas derék legényeket, szép szál deli magyar (román) vitézeket, azok mit sem értettek meg a történelemből, az azóta eltelt kétemberöltőnyi időből. Ez a könyv sem segít a tájékozódásban. Csupán arra figyelmeztet, hogy a csendőrség nem valami távoli egyenruhaviselők társasága, a csendőrök nem regények lapjain lépkedő fényes csizmájú úrparasztok, egykor pofozó, rugdaló, úrvédő fegyveresek, de olyan emberek, akik lehettek volna szomszédaink, falusfeleink, őrsre bekísérőink, marhavagonokba feldobáló erőspisták, ha egy korban élünk velük az egy osztatlan erdélyi ég alatt.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató