A másfelé néző látás – Tandori Dezső halálára

Érdekes a különbség aközött, ahogy egy élő, illetve egy halott alkotót megítélnek. Amíg Tandori Dezső élt, nem éreztem azt a kiemelt szerepet, melyet rajongói vagy tán az egész irodalmi szcéna fenntartott volna neki – ott volt a helye Rakovszky Zsuzsa és Takács Zsuzsa, Oravecz Imre és Tolnai Ottó meg a többi kortárs nagy között. Emlékszem Radnóti Sándor Vas István kritikakötetéről szóló bírálatára, melyben azt mondja, „a szimatoló, résenálló” kritikus „korán észrevette annak a két költőnek az értékét, akik aztán az új magyar líra meghatározó személyiségeivé váltak: Petriét, Tandoriét.” De hát ez a tanulmány is 27 éves immár (Vas halálára íródott), és azóta sok minden történt, ezt a lázat azonban, melyben „zseninek” nevezik, és Weöreshöz hasonlítják, ilyen tömegében nem tapasztaltam. Én magam sem úgy viszonyultam hozzá: beszélgetésekben gyakran megvédtem a „grafománia” lenéző vádja ellen, hiszen éppen ebben éreztem őt Weöres rokonának, ebben a mohó, szomjas kíváncsiságban, melyben a magyar irodalom túlzó „minőségvágyát” elnyomja a kalandvágy, írásban viszont elég kevéssé törődtem vele.

Hogy félreérthető ne legyek, ezúttal Thomas Mannra hivatkozom, aki azt mondja valahol, hogy egy költő vagy író nem ülhet azzal az íróasztalhoz, hogy ő most megírja az évszázad regényét: ez a szándék az anyag megformálása közben válik láthatóvá. Gondolom, leginkább a Babits–Nemes Nagy-vonalon érkezhetett közénk ez az utasítás, melyet magam is sokáig hirdettem; ma már úgy gondolom, hogy az érték, mely sokkal inkább rugalmas, mint márványba vésett, végül mindent igazol, lassúságot és gyorsaságot, alaposságot és kapkodást egyaránt.

Nos, ha úgy tetszik, Tandori kapkodott, mert minden érdekelte. Nem áltatom magam azzal, hogy belátom ezt a mindent, sőt, azt sem, hogy mindent élveznék – a kíváncsiságot, a bátorságot ellenben mindenekfölött becsülöm. Klasszikusra hajló ízlésem jobban szereti a Körjáró balladát vagy az 1976722/c – Hódolat Weöres Sándornak című verset, mint számomra gyakran követhetetlen esszéit vagy prózáját, és fogalmam sincs, mikor lehetett ideje még arra a töméntelen fordításra is, melyek szintén azon a bizonyos Esterházy emlegette színvonalon húzódnak; biztos ellenben, hogy nagy volt, és ebben a keresésben volt talán a legnagyobb.

És nagy volt a mesterekhez való viszonyulásban. Nem, mint mi őt – ő mindig emlegette, a „szőnyegen tartotta” Nemes Nagyot, Ottlikot, Szép Ernőt, Jékelyt, egy pillanatra sem feledte őket, és ezt, hogy nem feledte, talán éppen azért tehette meg, mert minden pillanatban érdekelte minden: minden ott volt kivetítve benne, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szférikus felületen. És Ottlik révén aztán Evelyn Vaugh (neki, Tandorinak köszönhetően olvastam el az Utolsó látogatást, miután jól kicsodálkoztam magam, hogy Evelyn fiú is lehet, nemcsak lány), Nemes Nagyon keresztül Rilke, ki tudja, hogyan Musil, és megint csak mindenki, minden, mindenki.

Lóverseny, verebek, mackók, Nat Roid, D’Tirano, London, Doderer. Nem tudom, hogy bírta el a feje? Van, aki még másabban van bekapcsolva, mint a többiek. Irodalomszociológiai vizsgálat tárgya lehetne, mennyiben különbözött Weörestől amiatt, mert majdnem harminc évvel túlélte a puha diktatúrát, milyen lehetőségeket adhatott (volna) ez a magyar irodalmi életnek, hányan néztek ki az írói írásból vagy rohanásból, és látták, hogy ki mellett írnak. Persze azt sem tudhatom, hogy ő maga mennyire volt inspiráló jelenség.

Mindenesetre így távolról a figura is tetszett, az a csibészes mosoly, a kötött sapkák, a hátizsák, a farmer, a teniszcipő, az egyik itteni képen elkapott mélabúja. Tetszett, hogy el tudom képzelni a lóversenyen vagy a verebei között, el tudtam képzelni azt a másfelé néző látást, amelynek köszönhetően annyira más volt.

Az élet olykor különös döntéseket hoz. Soha nem ismertem meg, még csak nem is láttam, és talán amúgy sem lett volna örömös a pillanat. Weöresről egyszer azt mondta Nádas, valahogy olyan puha volt. Vajon milyen lehetett Tandori?