A magyar színészképzés fellegváráról

Mesél az SZFE és az Ódry Színpad

A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, azaz az SZFE neve hallatán számtalan embernek a felkavart vizek jutnak az eszébe, és természetesen, mint olyan sok más területen, itt is előkerült a politikai hovatartozás kérdése. Pedig a művészet és az alkotás elég távol áll a politikától, vagyis inkább távol kellene állnia. 2020 februárjában elkezdődtek az Innovációs és Technológiai Minisztériummal az intézmény modellváltása kapcsán tartott értekezletek. A tervek szerint négy egyetem, az SZFE, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Magyar Táncművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egy közös alapítvány fenntartásába került volna. Azonban az áprilisi tájékoztatóban a korábbi elképzelés helyett a négy egyetem egy-egy önálló alapítvány fenntartásába kerülne. A megvalósításban a három másik egyetem haladékot kapott, az SZFE nem. Azt követően, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beterjesztette a törvényjavaslatot a Színház- és Filmművészeti Egyetemért Alapítványról, pár nap múlva egy interjú kapcsán tudatosult a vezetőségben, hogy szeptember elsejétől hatályba lép a modellváltás. Augusztus 18-án bejegyezték a Színház- és Filmművészetért Alapítványt, valamint a kuratórium tagjait, ami szeptembertől az SZFE tulajdonosi jogait gyakorolja. Az egyetem által javasoltak közül senki nem került be a testületbe. Augusztus 30-án Orbán Viktor fenntartóváltásra hivatkozva visszavonta a korábban kinevezett kancellárt és a kancellári rendszert. Másnap az SZFE vezetése és szenátusa bejelentette lemondását. Az új vezetőség ellen tiltakozó diákság szeptember 1-jén elfoglalta az egyetem Vas utcai központi épületét, ahol az Ódry Színpad is található. Kialakítottak egy 200-250 főből álló barikádot, és éjjel is volt egy 5-7 fős őrség. Október 13-án az egyetem vezetése bejelentette, hogy befejezettnek nyilvánítják a tanköztársaságot, annak infrastrukturális és pénzügyi feltételeit a továbbiakban nem biztosítják. Ennek első jele az volt, hogy Szarka Gábor kancellár utasítására este hat és reggel hét között kikapcsolták az internetet a Vas utcai épületben. Október 16-án Szarka Gábor őszi szünetre és fertőtlenítésre hivatkozva elrendelte az egyetem kiürítését, azonban a diákok folytatták a blokádot. Végül november 9-én feladták azt, miután a kormány bejelentette a koronavírus-járvány második hullámának kezelésére vonatkozó intézkedéseket. A második félévet az egyetem hallgatói már nem a Vas utcai épületben fogják kezdeni, ugyanis azt visszaadják a református egyháznak. Ezzel együtt megszűnt a 62 éves Ódry Színpad is. Az egyetem alapítványi tulajdonba kerülését ellenzők február 7-én virágokkal búcsúztatták a legendás színházi helyszínt. Mára már az Ódry Színpad táblája sincs a helyén.

De mit is képviselt az SZFE és az Ódry? Összeállításunkban erre keressük a választ Alföldi Róbert Jászai Mari-díjas színész-rendezővel, Fullajtár Andrea Jászai Mari-díjas színésznővel, az SZFE volt tanárával, Nagy Ervin Jászai Mari-díjas színművésszel és Ambrus Laurával, az Erdélyi Magyar Televízió műsorvezetőjével, az SZFE volt diákjával.

Nagy Bodó Szilárd  

Alföldi Róbert: A nemzeti kultúra nem kizárólagos, hanem mindenre nyitott és kíváncsi

A budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolán kezdtem a pályámat – akkoriban még főiskola volt, nem egyetem –, számomra az elindulást és egyben a bölcsőt jelentette. Nagyon jó tanáraim voltak. Azon dolgok nagy részét, ami tudok, ott tanultam meg… Az első sikereim, valamint az első visszaigazolásaim is az Ódry Színpadhoz köthetők.

Az egyetem és az Ódry Színpad elvesztésével szegényebbek lettünk, mint minden olyan helyzetben, amikor csak és kizárólag egyféle jó van, és az is ideológiai alapokra van helyezve. Így elveszítjük a kulturális és művészi fejlődés lehetőségét. Elveszítettünk egy normális, kulturális fejlődést. A nemzeti kultúra kíváncsi, és mindenre nyitott kell legyen.

Nem tudom, hogy vissza lehet-e építeni azt, amit az egyetem képviselt, egyik napról a másikra, mintha mi sem történt volna. Rombolni könnyű, építeni nehéz. Persze az egyetemre ráfért a felújítás, és azt gondolom, hogy abból a pénzből, amit most reklámokra költ az új kuratórium, remekül fel lehetett volna újítani mondjuk az osztálytermeket. Nagyon árulkodó, hogy ezt a pénzt, vagy legalább minimális részét, az egyetem előző vezetése hiába kérte, nem kapta meg. 

Nem tudjuk, hogy szükség van-e diákok toborzására, ugyanis nem lehet tudni, hogy mennyivel kevesebben jelentkeztek. Nem tudom, hogy milyen mértékben diákok szerzése a reklám célja. Úgy gondolom, hogy ez inkább az új vezetés kampánya saját maga hitelesítésére. 

A kultúra nem bankszektor, azt nem lehet pár év múlva egy tőkeinjekcióval helyrehozni. Ahhoz évtizedek kellenek. 

Én tragikusnak látom az egész helyzetet, mert nem találok benne semmi nagy ívű szemléletet, csupán ócska bosszúkat, irigységet és frusztrációt. A szakma is hibás, mert képtelenek voltunk belátni és felismerni a veszélyeket, ha időben lett volna összefogás, akkor ezt nem tudták volna megcsinálni ezek az emberek.

Fullajtár Andrea: Sok szempontból meghatározott az SZFE

1994–1998 között voltam az SZFE diákja, Zsámbéki Gábor osztályában. Ez egy nagyon meghatározó időszaka az életemnek, hiszen ott tanultam meg egyrészt a szakma alapjait, másrészt a munkaközpontú gondolkodást. A Zsámbéki-féle munkamódszernek az egyik legfontosabb pillére volt, hogy minél alaposabban dolgozzuk ki a jeleneteinket, továbbá az is lényeges volt, hogy miként állunk egy szerephez, és hogyan elemzünk. Számomra rendkívül fontos négy év volt, ahogy az osztálytársaim is, akikkel napi 10-12 órát dolgoztunk. Először 2010-ben tartottam egy kurzust az SZFE-n – Horváth Csaba felkérésére –, és nem sokkal később Zsámbéki Gábor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem mellette társosztályvezetőként osztályt indítani. Az első közös osztályunk 2018-ban végzett, ők már a pályán vannak. Nagyon tehetséges és jó színészek kerültek ki onnan, megemlíteném például Kovács Tamást, Vizi Dávidot, Ballér Biankát vagy például Mészöly Annát, aki a Miskolci Színház vezető színésze. Tehát elmondható, hogy nagyon jó csapat végzett ott. A második osztályunk most harmadéves, tehát az első után közvetlenül még egyet indítottunk. Számomra az SZFE, amióta ott dolgoztam tanárként, mindig egy lehetőség volt arra, hogy a fiatalokkal való munka közben saját magamat is megújítsam. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy kizárólag szakmai kérdések mentén zajlott az oktatás nálunk, szemben azzal a rengeteg rágalommal, amit kapott az SZFE, hogy ideológiákat adunk át. 

A felmondás egy nagyon fájdalmas pillanat volt, én azelőtt munkahelyen soha nem mondtam fel. Nagyon nehéz döntés volt, de azt nem mondhatom, hogy megbántam, mert sajnos egy olyan időszakban jött el ez a pillanat számomra, amikor már jó ideje érlelődött bennem ez a döntés, és rengeteg racionális indokom volt, amelyekért azt mondtam, hogy én ilyen körülmények között nem tudok felelősséget vállalni a fiatalokért, hiszen ehhez kellenek eszközök is. Ezeket pedig elvették a kezünkből, és így már nem lehet felelősen azt mondani, hogy igen, tudom vinni az osztály ügyeit. Érzelmileg nagyon nehéz lépés volt, mert kötődöm az osztályhoz, és azt gondolom, hogy számukra is fontos munkakapcsolat volt a miénk. Lehetőségeimhez mérten mindent el fogok követni, hogy az ő pályájukat segítsem a továbbiakban is.

A magyar közélet az ideologizált modellváltásnak és az ennek következtében megtörtént felmondásoknak köszönhetően elveszített egy 156 éve jól működő egyetemet, amelyen javítani lehetett volna, de szétverni semmiképpen. Újjáépíteni azt, ami most szét lett rombolva, sokkal több ideig fog tartani, mint a lerombolás. 

Ami a FreeSZFE Egyesületet illeti, alakulóban van a közgyűlése, egyre többen lesznek tagok. Ez egy olyan szerveződés próbál lenni, amely szabad teret enged azoknak a hallgatóknak és nem utolsósorban az oktatóknak, akik a mostani kuratórium vezetése alatt már nem tudnak együtt dolgozni. Remélhetőleg minél többen fognak csatlakozni, és széles hallgatói, valamint oktatói kört fog érinteni. 

Ambrus Laura: Egy dolog szakítani, és más dolog temetni

A színművészet világába frissen belecsöppent diák voltam, és szerettem volna minél mélyebbre ásni a szakmában. Bábszínészhallgató voltam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, és az egyik osztálytársam, aki Magyarországról jött hozzánk, egy félévre kiment Budapestre, az SZFE-re. Ez is fokozta a kíváncsiságomat, érdekelt, hogy milyen lehet a színészképzés a magyar fővárosban. Ott voltak a nagy nevek, és folyamatosan figyeltem az ottani történéseket, aztán felcsillant az Erasmus lehetősége. Általában ezzel az ösztöndíjjal mindenki messzi országokat céloz meg, azonban szerintem a színművészet területén fontos az anyanyelv, és így a szakmai maximumot számomra Budapest és az SZFE jelentette. 2010-ben mentem ki, először fél évre, majd nagyon hamar magával ragadott az ottani világ, főként szakmailag, így hát meghosszabbítottam az Erasmust, és egy évet töltöttem kint. Nagyon jó tanáraim voltak, az osztályközösség, úgy éreztem, rövid idő alatt befogadott, jó volt a hangulat, kimagasló munkafolyamatokban vehettem részt, és mindez motivált.

 Érdekes tapasztalat volt a megérkezés az SZFE-re. Kérdés volt először is, hogy hol lesz a szállás, de rövid időn belül az SZFE kollégiumában helyezkedtem el. Az Erasmus-ösztöndíjamhoz viszonyítva elég borsos összeget kellett fizetnem a kollégiumi szállásért. A komfort nagyon meglepett, mert mondhatni elég rossz körülmények uralkodtak. Vigasztalt és ugyanakkor érdekes volt elgondolni, hogy ugyanazokban a szobákban, ugyanolyan körülmények között élték napjaikat az általam csodált nagyjai is a szakmának. 3-4-en voltunk egy szobában, régi bútorok és ósdi falvédők társaságában. Nincs mit szépíteni, nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Mégis jól éreztem magam. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy az egyetemen kívüli alkotóműhely volt a kollégium is. 

 Az Ódry Színpadon Alföldi Róberttel a Tavasz ébredését próbáltuk, illetve talán Huszti Péterrel a Szomorú vasárnapot állítottuk ott össze. Így hálás vagyok, mert van tapasztalatom az Ódry Színpaddal, azonban sajnos előadásunk abban az évben nem volt ott.

 Követtem a mostani történéseket, az osztálytársaim is őrt álltak, így általuk és más facebookos bejegyzéseken keresztül is láttam, mi folyik ott, és érintettnek éreztem magam. Láttam az új tanári névsort is, a sok kérdőjelet, úgy érzem és látom, hogy nem csak számomra ismeretlenek a tevékenységeik. Nem csak allűrből fontosak a nagy nevek. Ha valóban átalakítják a színészképzést az egyetemen, akkor feltehetően hígulni fog a szakma, valami más mozgatóereje lesz az egyetemnek, és a több évtizedes múltat nehéz lesz újjáépíteni. Ez pedig a magyar színházi létet is át fogja alakítani. Az viszont felmerült bennem, hogy majd talán többen fognak idejönni a színművészeti egyetemekre, akár Marosvásárhelyre, akár Kolozsvárra, mind tanárok, mind diákok. Itt még nem történt nagyon lényeges változás, bár azért voltak beavatkozások.

 Számomra már csak emlék az ott töltött év, de jó volt tudni, hogy létezik a Vas utcai koli, az Ódry, a Hevesi, a Padlás, a Várkonyi és a Nádasy terem. Olykor nézegetni azt, hogy éppen mi történik ott. Amikor eljöttem, felért egy szakítással, egyfajta gyászként éltem meg, de tudtam, hogy visszamehetek. Tehát szakítás volt, és nem halál. Ezután hiába megyek végig a Vas utcán, ha Budapesten járok, már nem fogom megtalálni azt, amit keresek, és a büfében sem ehetem meleg szendvicset. 

Nagy Ervin: A falakban is ott van a szellemiség

Tizenhat éves voltam, amikor feljöttem Budapestre. Akkor az SZFE számomra elérhetetlen álomnak tűnt. Tizenhét évesen, miután a Hevesi Sándor teremben megnéztem Fekete Tibort, úgy éreztem, olyan tehetségtelen vagyok, hogy engem ide biztos nem vesznek fel. Aztán mégis, rögtön az első próbálkozás után bekerültem, amit hatalmas szerencsének tekintek a mai napig. A mi generációnkkal kezdték el az egyhetes felvételi rendszert, soha nem fogom elfelejteni, hogy elzsibbadtam a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy felvettek. Olyan mesterektől tanulhattam, mint Horvay István, Máté Gábor, Sinkó László vagy Gálffi László, akik megszámlálhatatlan nagy nevet tettek a pályára. Egy sajátos művészi attitűdöt sajátítottam el, amiből a mai napig táplálkozom. Mindig támogattak abban, hogy harcoljak azért, amit igaznak hiszek, mert ez hatással lesz az alakításaimra is. Emberi és művészi tartást kaptam az oktatóimtól és az egyetemtől. Horvay megjárta a második világháború poklát is, mégsem ítélt soha semmilyen történelmi vagy politikai nézet alapján. Akik most visszafelé mutogatva ideológiai képzésről beszélnek, egész egyszerűen hazudnak. Sokunk nevében bátran állítom, hogy a tanáraink számára mindig kizárólag a szakmaiság és a tehetség számított.

*

Vidnyánszky Attila 2020 novemberében az InfoRádiónak adott interjújában azt mondta, hogy egy sokkal nyitottabb, színesebb és gazdagabb életet élő egyetemet vizionálnak.