2022. október 5., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Üzenet öt tételben

Szerdán este Marosvásárhelyen az Aranka György író, művelődésszervező szobránál tartott ünnepi koszorúzással tisztelegtek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának küldöttei és a város művelődési intézményeinek, egyesületeinek képviselői a színházi alkotók előtt. A rendezvényen Tompa Andrea író, színikritikus, a Színház folyóirat volt főszerkesztője, a Színház Alapítvány kuratóriumi elnöke öt tételben megfogalmazott üzenetét tolmácsolták a társulat színészei. Az ünnepség a színház épületében folytatódott, ahol Tandori Dezsőre emlékezett a társulat Madárzsoké című performanszával. 


Tompa Andrea

Öt tételben kortársakról, közösségről, kockázatról és határokról

Első. Talán nehéz elképzelnünk, de valaha minden dráma kortárs volt. Sőt kezdetben a drámák zöme teljesen ismeretlen szerzők műveként került színpadra. A nézők nem a már ismert nevekre ültek be, hanem azt kérdezték: ki lehet ez a Katona József? Földes Mária? Székely Csaba? Mi mondandójuk lehet a világról? És vállalva az óriási kockázatot, jegyet váltottak az ismeretlen nevekre és művekre. A kezdeti ismeretlenek először akár el is buktak, mint Katona, vagy épp nő létükre sikeressé váltak, mint Földes, hogy aztán később tűnjenek el örökre, vagy végül – és ez már jelen idő – romániai magyar íróként Budapesten is sokfelé játszott szerzővé váljanak, mint Székely Csaba. Ezek a szövegek, kortársak és klasszikusak, rendet vágnak abban a kaotikus és nehezen megismerhető világban, amelyben élünk és amit valóságnak hívunk. Elrendezik a valóság elviselhetetlen rendetlenségét, amelyben ezer hang és széthulló valóságelem tép minket darabjainkra. Hiszen ezért akarunk művészettel, irodalommal, színházzal találkozni, hogy jobban érthessük, összerakhassuk világunkat és magunkat benne. Hogy ne ebben a töredezett, kiismerhetetlen zűrzavarban éljünk. Az elrendezés azonban nem hamis ígéreteket és fényes jövőt jelent, hanem azt, hogy a művekkel találkozva megértjük, elfogadjuk, magunkévá tesszük, hogy ez a világ bonyolult, s ahhoz, hogy eligazodjunk benne, érző és gondolkodó és cselekvő lényekké kell válnunk. 

Második. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája bemutatójának napjára emlékezve azért is alapították eleink, hogy írókat ösztönözzenek újabb drámai, színpadi alkotások létrehozására. 139 év telt el e bemutató óta. A drámák is, a színház is nagyon megváltozott azóta. Ma már nem elsősorban íróasztaloknál születnek a drámák. Ezekhez a művekhez mindannyian kellünk, a közösség valamennyi tagja: a színház intézménye, a kortárs darabokban hívő, makacs alkotók, a művelt dramaturgok, a kockázatvállaló színészek és főleg a közösség. Az a közönség és közösség, amely képes kíváncsian befogadni, de együtt alkotni is. 

Harmadik. A színház talán az utolsó hely, ahol emberek élőben találkoznak és közösséget alkotnak. A színház, ha sarkítani akarok, az a hely, ahol az emberek még elviselik egymást. Annak ellenére is akár, hogy mélyen különböző véleményeket alkotnak a színpadon látottakról. Ezek szerint valami rendkívüli varázslat működhet itt, hogyha képesek vagyunk tényleg együtt lenni, egy levegőt beszívni, egy irányba figyelni. A színház mutatja meg, hogy emberek vagyunk, azzal az elképesztő képességgel megáldva, hogy elviseljük egymást. Hiszen mi vagyunk az egyetlen faj, amely képes erre. Még ha gyakran éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk is. 

Negyedik. A színház a közösségé, amely fenntartja és amelyért létezik, csak vele és általa lélegzik. A töredezett, széthulló, ezer irányba tépett társadalomé. A kortárs dráma legjobb alkotásai éppen ezeket a töredezettségeket, ezt a széthullást kísérli meg gyógyítani.

Ötödik. A magyar drámának sehol nincsenek szélei, különösen nem egy többnyelvű városban és társadalomban. A magyar drámával nem áll semmi szemben. A magyar dráma mellett lehet állni, de vele szemben nem. Némiképp a kezét fogva, támogatva, lépteit segítve, kíváncsi drukkerként, kritikus szemlélőként, alkotótársként. Hiszen magunkért és magunkról csináljuk. 

Fotó: Karácsonyi Zsigmond (archív)