Hétköznapi történet
A koromsötétségen a legtisztább fény képes átragyogni – azt hiszem, ez az egyik igazán fontos tanítás, amit az elmúlt évek alatt beszélgetőtársaimtól kaptam. Legutóbb, múlt héten, Andreeától – talán tőle a legteljesebben.
Tapogatózva indult az ismerkedés a 47 éves nővel a virtuális térben. A gyermekkoráról kérdeztem, ő pedig elmondta, hogy Jászvásáron született, marosvásárhelyi származású édesanyja ugyanis egyetemistaként ott talált közös útra az édesapjával, aki szintén felsőfokú tanulmányait végezte. Szülei 1988-ban váltak el egy hosszú, konfliktusokban bővelkedő per után, az anya és gyermekei így hazajöttek volna Marosvásárhelyre, de erre abban az időben nem volt lehetőség. Oláhszentgyörgyön kötöttek hát ki, egy év múlva, 1989 októberében azonban mégis eljutottak Vásárhelyre, a forradalom is itt érte őket, így már nem mentek vissza a korábbi életterükbe.
– Fizika–kémia szakon végeztem el a középiskolát, utána pedig bejutottam az orvosi egyetemre. Akkoriban kezdett homályosodni a látásom – mesélte Andreea. – Proliferatív retinopátiával (sz. m.: a retinopátiának, azaz a szemideghártya károsodásának előrehaladott stádiuma) diagnosztizáltak. Az állapotom aztán egyre súlyosbodott. Másodéven, amikor a hisztológia, azaz szövettan tantárgyat tanultuk, és a mikroszkópba belenézve semmit sem láttam, rádöbbentem, hogy nem tudom folytatni az egyetemet. Azelőtt neuroanatómiából sikerült levizsgáznom, de úgy, hogy már akkor sem igazán láttam, inkább csak sejtettem a dolgokat. Negyedik osztályos koromtól orvosnak készültem, a gyerekkori álmomról való lemondás így nagy törést jelentett.
– Hogyan tudtál felülemelkedni ezen az állapoton? – kérdeztem.
– Miután otthagytam az egyetemet, egy darabig otthon maradtam, de nagyon vágytam egy önálló életre, ahhoz pedig pénzre volt szükségem. Egy ismerősöm révén bekerültem egy irodába, ahol mintegy másfél évet dolgoztam. Egy ideig úgy gondoltam, hogy ez az én utam, de aztán lassan rájöttem, hogy ennél többet szeretnék, és keresni kezdtem a továbbtanulási lehetőségeket. Végül klinikai pszichológia és pszichoterápia szakon végeztem egyetemet, az alapképzés után le is mesteriztem. A képesítésemnek megfelelően pszichoterapeutaként dolgozom.
– Mennyire romlott a látásod az egyetemi évek alatt? – szóltam újra közbe.
– Amikor elkezdtem az első évet, már nagyon rosszul láttam, de még tudtam önállóan közlekedni az utcán. Voltak kisebb baleseteim, ütések és hasonlók, de vállaltam ezeknek a kockázatát. Időközben férjhez mentem, várandós lettem. Ebben az időszakban ment el teljesen a látásom. Emlékszem, hogy a februári szesszióban az első vizsgámra még úgy készültem fel, hogy egy nagyítós programmal olvastam a kurzusokat a számítógépen, az utolsó vizsgám előtti napokban azonban már nem voltam erre képes. Valami fényt még érzékeltem, de annál többet nem. Ettől kezdve sokáig a férjem olvasta fel nekem az egyetemi kurzusokat, a későbbiekben pedig egy olyan programot kezdtem használni, ami felolvassa a képernyő tartalmát. A vakok világszerte ezt használják. A látásom elvesztése mellett egy csomó más változás is bejött az életembe: egy új szakterület, új lakás, az anyai szerep.
– Ez utóbbit hogyan élted meg alig néhány hónappal a látásod elvesztése után?
– Májusban született meg a nagyobbik lányom, Karola, én pedig februártól szűntem meg vizuálisan érzékelni a külvilágot. Fel kellett találnom magam ebben a helyzetben, ahogy a későbbiekben is. Két évvel az első, most 16 éves gyermekem születése után adtam életet Abigél lányomnak, újabb két év múlva pedig a fiam, Medár is megérkezett. A férjem dolgozott, így napközben egyedül voltam a gyerekekkel. Féltettem őket, hogy nehogy bajuk essen, de a szeretet valahogy mindenen átsegített, mindenre megadta a megoldást. A családommal azóta is teljes életet élünk, sokat kirándulunk, baráti alkalmakra járunk, a gyerekeknek segítek a tanulásban, ha igénylik, és szimfonikus koncertekre is el-elmegyek velük.
– Mesélj kicsit a munkádról is!
– Nagyon szeretem, és hivatásként élem meg a munkámat, ami nagyon sokoldalú, és mindig tartogat számomra új kihívásokat.
Pszichoterapeutaként egyébként 2014-ben kaptam az első páciensem. Közben elkezdtem a családterapeuta tréninget, hivatalosan ez a szakmám. Egy pszichiátriai járóbeteg-rendelőben dolgozom. Külföldön szereztem egy pszichodinamikus szakosodást is, ami nálunk még nincs elismerve, ezen a téren még tanulok.
Úgy éreztem, most érkeztünk el beszélgetésünk tulajdonképpeni apropójához, a szövéshez. Andreea hangjában apró, boldog fények gyúltak, miközben erről mesélt.
– Egyszer egy kedves ismerősöm, aki azóta barátnőm lett, nálunk járt, és a szövés hagyományáról beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem a szőnyegeket, és mindig is szerettem volna megtanulni szőni, de ez valahogy nem így alakult. Pedig gyerekkoromban körbe voltam véve kézimunkázó emberekkel. Édesanyám textilmérnök, így együtt varrtunk, hímeztünk, horgoltunk. Nem volt hát idegen számomra ez az egész, a szőnyegek világának azonban volt egy külön csillogása számomra. A beszélgetés alatt kiderült, hogy a vendégem ismeri a nyárádszentlászlói szövőház működtetőjét, Kelemen Verát, és szívesen összehoz vele. El is mentünk a szövőházba, és én azóta is örömmel járok oda.
– Mennyire volt nehéz elsajátítani ezt a mesterséget?
– Nem tűnt nehéznek. A tanulás, illetve a konkrét munka alatt a tapintásra hagyatkoztam. Annak az élményszerűsége, hogy saját kezűleg készíthetek el textilalkotásokat, már a legelején magával ragadott. A dolog csak akkor kezdett bonyolódni, amikor lettek elképzeléseim, igényeim arról, hogy mit szeretnék létrehozni. Szeretek kísérletezni, szőnyeget, tányéralátétet is szőttem már. Négynyüstös szövőszéken különösen szívesen dolgozom. Nagyon vékony anyagokkal még nem próbálkoztam. Az a jó nekem, ha minél aprólékosabban ki tudom tapogatni az alkotást, emiatt is inkább a szőnyegek felé húzok. Ennek ellenére adódott egy alkalom, amikor eldöntöttem, lehet, hogy megszövök egy székelyruha-anyagot. Ez a terv még alakulóban van. A szövőházban egyébként barátságokat és jó ismeretségeket is sikerült kialakítanom. Valahogy összeköt minket ez a munka.
– Az új emberi kapcsolatok mellett mit adott még neked a szövés?
– Ezt leginkább ellenpéldákkal tudom érzékeltetni. Rendszeresen főzök, és klasszikus gitáron is játszom, az étel íze meg a lejátszott dal azonban csak élményszinten él tovább, kézzelfogható eredmény nem marad utána, ahogy a megszőtt anyag után. Amikor elveszítettem a látásom, egy csomó kedvenc tevékenységről, a rajzolásról, biciklizésről, sziklamászásról le kellett mondanom. Ez a régi mesterség valahogy betöltött egy űrt az életemben, és ettől igazán szabadnak tudom érezni magam. Van, amikor a gyerekek is elkísérnek a kézművesegyüttlétekre, mindhármuknak vannak megszőtt munkáik. Táskát, asztali díszt, sőt szőnyeget is készítettek már.
Beszélgetésünk utolsó húsz percében, amikor a hangrögzítőt már kikapcsoltam, megfordultak a szerepek, Andreea kérdezett engem családról, munkáról. Különös, energiával feltöltő élmény volt válaszolni mindenre, ami érdekelte, és csak most tudatosult bennem igazán, hogy mi lehetett ennek az oka. Az az önzetlen figyelem, amivel a belső látással megáldott emberek képesek odafordulni a közelükben lévőhöz. Úgy is mondhatnám: a lélek fényszövete.
