A legreménytelenebb élethelyzetekből is van kiút

Harminc év a szenvedélybetegek és családjuk szolgálatában

A Református Mentőmisszió és a Bonus Pastor Alapítvány fennállásának 30. évfordulóját, a magyarózdi terápiás otthon pedig 18. születésnapját ünnepelte decemberben, amikor ünnepélyes keretek között visszatekintettek a szenvedélybetegekért és családjukért végzett három évtizedes szolgálatra. A Bonus Pastor Alapítvány célja, hogy segítséget nyújtson az alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségekben szenvedőknek, valamint hozzátartozóiknak. Munkatársai támogatócsoport révén segítik a szenvedélybetegeket és családjukat, rövid, illetve hosszú távú terápiát biztosítanak a függőségben szenvedőknek, utógondozást a felépülő egyéneknek, ugyanakkor folyamatosan prevenciós foglalkozásokat tartanak a tanintézetekben. Az elmúlt harminc évről, annak sikereiről és nehézségeiről Bartha Éva klinikai pszichológussal beszélgettünk, aki a kezdetektől erősíti az alapítvány segítőcsapatát.

– Hogyan született meg harminc évvel ezelőtt a Bonus Pastor Alapítvány, amely a mai napig hiánypótló munkát végez? 

– 1996-ban jegyezték be a Bonus Pastor Alapítványt, de valójában már korábban elkezdődött a tevékenysége, dr. Csiha Kálmán püspök úr megbízta Horváth Levente lelkipásztort, hogy végezzen szolgálatot a szenvedélybetegek körében, és így jött létre a Református Mentőmisszió. Egy volt munkatársunk, Antalfi Gizella már a kilencvenes évek elején ellátogatott Magyarországra, hogy betekintést nyerjen a Kék Kereszt szenvedélybetegeket felkaroló szolgálatának a működésébe, illetve Marosvásárhelyen már akkoriban létrejött egy támogatócsoport, a Mentőöv. Néhány személy, akinek volt valamilyen érintettsége, vagy szívügye volt a szenvedélybetegekkel való munka, elkezdett programokat szervezni. Én magam is önkéntesként vettem részt akkoriban a táborban, ahová szenvedélybetegeket és hozzátartozókat hívtunk meg.

Akkoriban nem létezett ilyen típusú szolgáltatás, ‘90 után viszonylag kevés ismerettel rendelkeztünk az addiktológia terén, amit tudtunk viszont, az, hogy igény van egy másfajta hozzáállásra, mint amit tapasztaltunk a kórházi ellátásban, az elvonókúrákon. Így kezdődtek el a programok, a kéthetes táborok, amelyeket ma már rövid távú terápiás programokként emlegetünk, és amelyekbe akkoriban nagyon sok önkéntes (egyetemisták, lelkipásztorok, szociális munkások) kapcsolódtak be, illetve sok érintett is eljött, ötven-hatvan-hetvenes létszámmal tartottuk az első programokat. 1996-ban pedig, az alapítvány bejegyzésével, úgymond hivatalossá vált ez a munka az állami közegben is. Az alapprogramokat akkoriban is meghirdettük a médiában, de főleg szájról szájra terjedt a hírük, felépültek néhányan az egyes falvakból, városokból, hazatértek, és elkezdtek támogató csoportokat kezdeményezni az adott településen. A függőkkel való munka alapja tulajdonképpen az, hogy aki felépül, akkor tud igazából megmaradni ezen az úton, ha elkezd másokon is segíteni, ha továbbadja azt, amit kapott. 

A kéthetes terápiás programok után rádöbbentünk, hogy mennyire fontos az utógondozás, így azoknak, akik már felépültek, másfajta programokat biztosítottunk, ahol nem az volt a fő téma, hogy hogyan lépjenek ki a függőségből, hanem hogy mi történik az absztinens időszakban, melyek azok a családi, munkahelyi problémák, amelyek megoldásra várnak akkor, amikor valaki elkezd tisztán élni. Ugyanakkor elkezdődött a prevenciós munka is, 1998-ban került sor az első gyerektáborra. Egy egyetemista lány, aki velünk dolgozott, Bálint Zsófia javasolta, hogy jó lenne pályázni, mert kellene kezdeni valamit azokkal a gyerekekkel, akik a szenvedélybetegek családjában nőnek fel. Így kezdtünk el gyerektáborokat szervezni, először egyet, majd egyre nagyobb lett az igény irántuk, illetve, ahogy telt az idő, a gyerekek nőttek, több korosztályhoz tartoztak, így szét kellett választani az 1-4., 5-8. osztályosokat, valamint a tinédzsereket. Az elemi osztályosoknak a mai napig szervezünk tábort, a nagyobbakat a Philothea-táborba irányítjuk. 

2005-ben nyitottuk meg a terápiás otthont Magyarózdon, mivel érezhető volt a munkánk során, hogy mennyire fontos lenne egy bentlakó rendszerben zajló, hosszú távú személyiségfejlesztő program, hiszen a 12 napos rövid terápia egyeseknek elegendő, másoknak ellenben ez csak egy ugródeszka, és sokkal többre van szükségük. Az ózdi terápiás otthonban hat hónapos, illetve kilenc hónapos terápiás program érhető el, ami a Portage modellen alapszik. Ez tulajdonképpen egy személyiségfejlesztő, kompetenciaalapú modell, amelybe mi a keresztény értékeket is beleszőttük. Valójában egy terápiás közösség kialakítását jelenti, amely úgy működik, akárcsak egy miniatűr társadalom, aki beköltözik, az 24 órából 24-et együtt van a csoporttal, nagyon strukturált program van, napi három találkozó a lakókkal, a reggeli találkozón például megosztják egymással azokat a történeteket, amelyek a függőséghez vezettek, az esti találkozón pedig az érzéseké a főszerep. Olyan kompetenciákat fejlesztünk, mint a pontosság, az empátia, a problémamegoldó képesség, a konfliktuskezelés, amelyek szükségesek a mindennapi életben, de sajnos sok függő életében ezek hiányoznak. 

– Min múlik az, hogy valakinek elegendő a kéthetes terápia, vagy szüksége van a hat, vagy akár a kilenc hónaposra? 

– A függőségnek különböző fázisai vannak, ha valaki még a kezdeti fázisban van, nem jutott el a kritikus pontig, amikor már munkahelyi, egészségi problémák, anyagi gondok merülnek fel, akkor talán elegendő lehet a 12 napos, viszont hangsúlyozom, nem lehet általánosítani, hiszen minden ember más, és a függőség egy komplex, az élet sok területét érintő kérdéskör. Néhány éve négynapos programmal is próbálkoztunk, ez tulajdonképpen arra elegendő, hogy felmérjük, hogyan is áll az illető szerhasználati téren, és ennek alapján irányítsuk tovább, ha szükséges, támogatócsoportba, egyéni vagy családterápiára, illetve 12 napos vagy bentlakásos terápiás programra.

– Vannak tevékenységeitek, amelyek a családtagokat célozzák meg, hiszen a függőség köztudottan az egész családot érinti, nem csak az egyént…

– Már a kezdetektől holisztikusan közelítettük meg a kérdéskört, hiszen maga a függőség egy tünet. A 12 napos programokra jöhetnek a hozzátartozók is, tulajdonképpen mindenikre, kivéve a hosszú távú, bentlakásos programot. Támogatócsoportot külön szervezünk a függőknek és külön a hozzátartozóknak, Marosvásárhelyen például minden szerdán délután 4 órától van támogatócsoport a hozzátartozóknak, csütörtökön este 6 órától pedig a szenvedélybetegek számára. 

Az iskolai prevenciót 2010 körül kezdtük el, már korábban előfordult, hogy meghívtak egy-egy iskolába, ahol volt egy-egy szembetűnő eset, elkezdtek egyre láthatóbbá válni a szerfüggőség jelei az iskolások körében, és az osztályfőnökök kértek fel, hogy kezdjük el a megelőző munkát. Az Iskola másként program nagyon jó alkalom erre, illetve ilyenkor arra is van példa, hogy diákcsoportok látogatnak el az ózdi terápiás otthonba, tanárokkal vagy adott esetben szülőkkel együtt. Az utóbbi időben nagyon sok a felkérés az iskolai prevenciós tevékenységekre. Az elmúlt 30 évre visszatekintve, közel 26 ezer diák vett részt az iskolai prevenciós programjainkon, több mint tízezren az utógondozói tevékenységeken, a prevenciós táborokban pedig több mint 1600-an. Az idők során a bentlakásos terápián 638 függő vett részt, a terápiás üléseken több mint 14 ezren. 

Újdonságnak számít, és nagyon örülünk neki, hogy elindíthattunk egy akkreditált továbbképzést humán-, egészségügyi vagy szociális területen dolgozó szakemberek számára Tanácsadó az addikció terén címen. Eddig két évfolyam, 23 személy végezte el ezt, és reméljük, hogy idén is indul, hiszen már vannak jelentkezők. Erre a képzésre óriási szükség van, mivel egyre többeket érintenek a függőségek, így kellenek szakemberek ezen a téren, jelenleg pedig sajnos kevesen vannak, akik erre szakosodtak. Nagyon fontos az interdiszciplinaritás ezen a területen, a szakmai csapatmunka, -gondolkodás. 

– Mindenütt arról hallani, hogy egyre nagyobb teret nyer a fiatalok körében a szerhasználat. Mit tapasztalsz, változott-e a harminc év során az érintettek életkora, illetve a függőségek típusa?

– Harminc évvel ezelőtt főként az alkoholfüggő, negyven év körüli nemzedék vett részt a terápián, ahogy telt az idő, egyre csökkent az életkor. Ez egyrészt azt jelenti, hogy hamarabb elkezdik a szerhasználatot, hiszen a kábítószerek jóval hozzáférhetőbbek, de pozitívum, hogy sokan már fiatal korban segítséget kérnek.

Régebben az alkohol volt legtöbbször a függőség tárgya, ma már egyre nagyobb teret nyernek a tudatmódosító szerek, a marihuánahasználat nagyon gyakori, akárcsak a különböző dizájnerdrogok, amelyek nagyon rossz minőségűek, és rendkívül károsak a központi idegrendszerre. Mindemellett azt tapasztalom, hogy egyre nyitottabbak a fiatalok arra, hogy ezekről a dolgokról beszélgessünk, és ez egy pozitív dolog, hiszen a szerekhez rengeteg tévhit kapcsolódik, amelyeket fontos eloszlatni. Ugyanakkor gyakran fordul elő, hogy többféle függőség van jelen egy időben valakinek az életében, akár alkohol- és kábítószer-, vagy kábítószer- és játékfüggőség. 

– Hol van a határ, amikor már nemcsak a szórakozóhelyen, nemcsak hétvégén iszik vagy használ valaki tudatmódosító szereket, hanem függőségről beszélünk? 

– Ott húzódik a határ, amikor a megvonáskor fizikai vagy pszichikai elvonási tünetek jelentkeznek, izzadás, hányás, idegesség, frusztráció, depresszió, szorongás. Amikor bekövetkezik a kontrollvesztés, a szerhasználó azt mondja, tudja, hol a határ, ellenben amikor újra a pohárhoz vagy a szerhez nyúl, újra kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor kialakul valamilyen probléma a szerhasználat miatt, akár a családban, akár a munkahelyen, vagy egészségi gondok jelentkeznek. A többszöri leszokási kísérlet is a függőség egy tényezője. A függőség egy igen „becsapós” zavar, hiszen nagyon hosszú ideig tudja áltatni magát az egyén, hogy neki nincs problémája, és úgy csúszik át a szociális ivásból vagy a visszaéléses szerhasználatból a függőségbe, hogy észre sem veszi. Vannak esetek, amikor valaki idejében rádöbben, hogy gond van, de a hosszú távú terápiára általában azok jönnek, akik már a kritikus fázisba kerültek. 

– A harminc év alatt több száz személynek nyújtottatok támaszt. Milyen arányban sikerült nekik felépülni a függőségből?

– A legutóbbi statisztikáink szerint 50-60 százalékuknak. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen fázisban kér segítséget az illető, illetve, hogy milyen támogató háttere van, van-e, megvan-e még a családja, vagy ha nincs, akad-e olyan baráti vagy akár egyházi közösség, amelyre támaszkodhat. 

A protokoll szerint legalább két év absztinencia szükséges ahhoz, hogy valakit felépültnek nyilvánítsunk. Én a felépült vagy felépülőben lévő szenvedélybeteg kifejezést szeretem használni, hiszen az absztinencia szükséges ahhoz, hogy azokon a viselkedésmintákon változtasson, illetve az egyén rendezze azokat az emberi kapcsolatait, amelyek a szerhasználat mentén alakultak ki, vagy éppen ahhoz vezettek. Mindig hangsúlyozzuk, hogy az absztinencia egy eszköz a cél elérésében, a felépülésben, és nem az a cél. Ha csak absztinens valaki, de semmi más nem változik az életében, akkor attól még valószínűleg nem lesz boldog, szükség van arra, hogy a kapcsolatait, a munkaviszonyát rendezze, hogy tudjon megfelelni az elvárásoknak egy munkahelyen. 

– Ha már az állam a hagyományos elvonókúrákon túl nem biztosít terápiás lehetőséget a szenvedélybetegeknek, milyen mértékben finanszírozza a Bonus Pastornál elérhető, hiánypótló szolgáltatásokat? 

– Az állami támogatás mértéke alig 20%, az egyén és családja 58%-kal járul hozzá a költségekhez, és a hiányzó összegre keresünk szponzorokat, támogatókat. Viszont van, aki az 58%-ot is csak részben tudja fedezni, így az alapítványnak nagyobb összeggel kell hozzájárulnia a terápiás költségekhez, de eddig még senkit sem utasítottunk vissza az anyagiak miatt. Magyarországon például az egészségügyi és a szociális minisztériumok hatáskörébe tartozik a rehabilitáció költségeinek a fedezése, tehát ingyenes az ellátás, illetve úgynevezett félutas házak is vannak, támogatott lakhatás, azaz egy bizonyos ideig biztonságos környezetet biztosítanak azoknak a szenvedélybetegeknek, akik rehabilitáción vettek részt, mindaddig, amíg visszaállnak munkába, és stabilizálódnak a kapcsolataik. Mi cégek bevonásával, illetve más civil szervezetekkel együtt próbálunk segíteni ebben, de az állam nem biztosít ilyen típusú támogatást.

– A jövőre nézve milyen további tervei vannak az alapítványnak? 

– A közeljövőben van két Erasmus projektünk: az Átjárók, melynek célja a nemzetközi, határon túli/határ menti partnerség kialakítása szenvedélybetegek munkaerőpiaci és társadalmi reintegrációjának támogatása témában, az ezzel kapcsolatos módszertani fejlesztések elindítása, beépítése a szervezetek szakmai gyakorlatába, ezzel a célcsoporttal történő segítő munka lehetőségeinek tágítása. További cél konkrét, mindennapi segítő munkában is azonnal alkalmazható eredmények létrehozása, fejlesztése.

A másik, a Life for Youth – Élet a fiataloknak projekt célja, hogy elősegítse azon 18-30 év közötti fiatalok társadalmi integrációját, akiknél fennáll a kábítószer-függőség veszélye. A projekt célja egy közös tanterv létrehozása a függőségmegelőzés fizikai és pszichológiai aspektusai alapján. A kidolgozott tanterv hatékony segítséget nyújthat majd a drogprevenciót végző szervezeteknek és a fiatalokkal foglalkozó drogprevenciós szakembereknek.