Bartis Attila József Attila-díjas író, fotográfus Marosvásárhelyen született, eddig megjelent legsikeresebbnek tartott regénye A nyugalom. Az Irodalmi Karaván keretében az író rendhagyó irodalomórát tartott május 12-én Juhász Anna irodalmárral a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai számára is. Bartis Attilával a munkásságáról és az irodalomhoz való viszonyulásáról beszélgettem.
– Hogyan indult a pályafutása? Mesélne arról az élményéről, amikor először írt?
– Óvodáskoromban írtam egy elképesztően felháborodott 3-4 soros versikét a vadászok ellen. Az írott változata nincs meg, de arra emlékszem, hogy mérhetetlenül felmérgelődtem. Számomra az a tény, hogy vannak emberek, akik puskával lelőnek állatokat, a világ végét jelentette. Szerintem mindnyájunkban megvan a késztetés, hogy valamilyen irodalminak nevezhető formában kifejezzük az érzéseinket, érzelmeinket. A kérdés az, hogy kinek mikor következik be az életében egy minőségi fordulat, ahonnan kezdve már van értelme irodalomról beszélni… Tizenéves koromban még itthon, Marosvásárhelyen írtam verseket, novellatöredékeket, de az még nagyon „keresgélés” volt… Messze voltam még attól, hogy megtaláljam a saját hangomat. Az igazi fordulat sem egy pillanat volt. Az első regényemnek, a Sétának a megírása alatt következett be, amely hat évig tartott. 18 évesen kezdtem írni ezt a regényt, és 24 éves voltam, amikor befejeztem. Ez lenne az íróvá válásnak a pillanata.
– Diákként mit olvasott a legszívesebben?
– Dosztojevszkij meghatározó volt számomra. Magyar irodalomból alapvetően a nyugatos költészet, Kosztolányi Esti Kornél-novellái, Ady költészete tetszett, de tulajdonképpen „mindenevő” voltam. Nehezen tudtam megküzdeni a külső kényszerekkel. Hogyha házi feladat volt egy könyv elolvasása, akkor végszükség esetén megküzdöttem vele. Ebben nem vagyok egyedül, sőt az erős többséghez tartozom. Ez nem tud valódi olvasásélménnyé válni. Ha belelapoztam egy könyvbe, és magával ragadott, akkor volt rá példa, hogy napokig nem jöttem ki a szobából. Emlékszem Hamvas Béla Karnevál című regényének a megjelenésére. Tudni lehetett, hogy létezik évtizedek óta, de csak a 80-as évek végén adták ki. Két elég vastag kötet. Amikor sikerült megszereznem a könyvet, akkor szó szerint magamra zártam Budapesten az ajtót, és addig nem jöttem ki a házból, amíg végig nem olvastam a Karnevál mindkét kötetét. A Karneválnál hosszabb könyvek is vannak, melyekkel bezárkózhatna az ember. Ezt nem tudja megtenni, nem is föltétlenül kell, bár volt olyan ismerősöm, aki megtette. Sokszor az is elég, ha egy bekezdést elolvasunk. Ez nem csak versre vonatkozik, próza esetében is igaz. A Szirtiszek partvidéke vékonyka kis könyvet éveken keresztül olvastam, mert egy olyan típusú szöveg, amelyet nem a történet visz, hanem valami olyan hangulata van, amely pár elolvasott oldal által bevisz a világába, és olyan, mint egy álomban való lebegés. Néha kinyitottam, nem is tudtam, hogy éppen hol tartok. Olvastam belőle egy-két oldalt, és utána visszatettem. Ilyen könyvek is vannak. Például a szent könyvet, a Bibliát sem egy ültünkben olvassuk el elejétől a végéig. Időnként felütjük, keresünk benne valamit. Olyan is van, hogy állok a könyvespolc előtt, és keresgélek: ezt is leveszem, azt is leveszem. Nem az számít, hogy jó, vagy hogy Nobel-díjas-e, hanem az, hogy megtalálom-e abban a könyvben, amire épp szükségem van.
– Mi jelenti önnek a legnagyobb ihletforrást?
– A létezés. A puszta lét, ami együtt jár a mulandóság tudatával. Ez dönt el mindent, enélkül nem lenne művészet. Ihletforrás, hogy úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, a világ legnagyobb csodája véges. Emellett a végesség tényének megélése, és az, hogy ki milyen istenképpel vagy istenkép nélkül, túlvilágképpel vagy anélkül él. De ez már egy másik kérdés. Az itteni, a földi létnek, az énnek, az egónak a végessége megkérdőjelezhetetlen. Ezt pontosan tudjuk, és ennél nagyobb inspirációra szerintem senkinek nincsen szüksége. Azzal kell kezdeni valamit, ami itt számunkra adott. Rajtunk is múlik, hogy ez milyen.
– Mint tudjuk, fotósként is nagyon elismert. Milyen fotókat készít a legszívesebben?
– Teljesen változó. Túlzás lenne azt mondani, hogy az életemet fényképezem, mert az egy nagyon tudatos, valamilyen fajta dokumentarista vagy autodokumentarista fotográfiát jelentene. Egyszerűen csak a kezdetektől fogva szükségem volt a verbális kifejezésmód mellett egy vizuális kifejezésmódra is. Annak idején a művészeti iskolába jártam Vásárhelyen. Festészetet tanultam, de ez elhalt, elment az életemből. Ám bejött helyette a fényképezés, amely elképesztően nagy szabadságérzetet ad. Az írás magányos műfaj: egyedül ül az ember egy szobában. A fotográfia visz ki az életbe. A fényképezőgép valójában fal, távolságtartást is jelenthet, de mégis az adott pillanatról szól. Nincs még egy művészet, amely olyan mértékben lenne kiszolgáltatottja az úgynevezett külső objektív valóságnak, mint a fotográfia. Egészen másból dolgozom festőként, íróként, zeneszerzőként. Ott egy nagy régi tárházba tudok visszanyúlni munka közben, fotográfiánál az itt és a most van. Valószínűleg ezért is van rá nagy szükségem. Soha nem érdekelt az, hogy egyetlenegy dolgot fényképezzek egész életemben. Ezt a ketrecet magamnak én nem kívánom. Vannak olyan fotográfusok, akik ebből gyönyörű életművet hoztak létre, például ugyanazt a vázát fényképezték egész életükön keresztül. De én nem közéjük tartozom.
– Hogyan jellemezné Pilinszky János költészetét?
– Nagyon későn ismertem meg Pilinszkyt. A késő alatt azt értem, hogy 16 éves koromban, miközben az itteni vásárhelyi létemből már következhetett volna. A nyugatosok, a nagy klasszikusok olvasmányélményei megvoltak. Pilinszky valahogy kimaradt, még a nevét sem hallottam. 1985-ben találkoztam vele először, egy nagyon kedves, kultúrcsaládból származó barátom révén. Először a Négysorost és az Apokrifet kaptam a kezembe. Radikálisan különbözött mindattól, amit addig a költészetről tudtam. Olyan elementáris hatása volt, mint amikor az ácskapcsot beleverik a gerendába. Ez meg is maradt mind a mai napig. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy ő az a szerző, akit a leggyakrabban olvasok, de kétségtelenül közéjük tartozik.
– A közeljövőben várható újabb könyv megjelenése?
– A közeljövőben biztosan nem. Amin most dolgozom, az még időt igényel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
