A legkommunistább kommunista,

Enver Hodzsa öröksége

Enver Hodzsa (1908–1985) a második világháború után négy évtizeden át a kommunista Albán Munkapárt főtitkára (az antifasiszta ellenállási mozgalom vezetőjeként 1943 márciusától), az ország teljhatalmú diktátora. Kezdetben, közel egy évtizeden át a miniszterelnöki és külügyminiszteri tisztségeket is betöltötte. Teljhatalmú uralkodására és hitetlenségére jellemző, hogy halála előtt nem sokkal a kormányfői székben őt követő elvbarátját is képes volt megöletni. Eleinte a sztálinizmus, majd a maoizmus feltétlen híve volt, de végül sem a szovjet, sem a kínai kommunizmust nem tartotta követendőnek, ezért elszigetelődött még a szocialista országoktól is, és infrastrukturálisan, életszínvonalban évtizedekre lemaradt Európától. A sztálinizmust tartotta az egyetlen igaz útnak, s minden reformtörekvést visszautasított, amiért behozhatatlan gazdasági-infrastrukturális hátrányba került még a szegényebb régiótársakkal, Bulgáriával és Romániával szemben is. Miután Hruscsov beismerte a múlt bűneit, és meghirdette a desztalinizációt, Hodzsa revizionista árulóként tekintett a Szovjetunióra és csatlós államaira, majd 1961-ben megszakított velük minden diplomáciai kapcsolatot. Egyre szorosabb együttműködést kezdett kiépíteni a szintén a sztálini modellt tovább éltető népi Kínával, de Mao Ce-tung halálát követően megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kínával is. Innen kezdve büszkén harsogta a tételt, mely szerint Albánia a kommunizmus útján a teljes önellátásra rendezkedett be. Az albánok tömegei információk híján kénytelen voltak elhinni, hogy mindez igaz. Ugye, ismerős jelenség?

A diktátor halálát követően az albán fővárosban műépítész lánya tervei a lapján létrehozták hatalmas, piramisszerű emlékmúzeumát, amelyet a rendszerváltozás után kulturális centrummá alakítottak át. A kommunista rendszer 1991 februárjában bukott meg, a százezres antikommunista tüntetésen Tiranában ledöntötték az egykori diktátor hatalmas szobrát. Később Hodzsa testét a Hősök temetőjéből exhumálták, és szerény körülmények között újratemették. Egykori rezidenciája, valamint a szomszédságában levő, valamikor a közemberek számára megközelíthetetlen pártnegyed közvetlen szomszédságában ma vendéglők, mulatók, éjjeli szórakozóhelyek sorakoznak. Bizonyára jelképesen „édes bosszúból”. 

Az albán diktátor amúgy képzett és művelt ember volt: Montpelier, Párizs és Brüsszel egyetemein tanult jogot. Rengeteget olvasott, húszezer kötetes gyűjteményt halmozott fel, kedvenc olvasmányai közé tartoztak Shakespeare művei is. Viszont paranoid tekintettel követte a környező világ eseményeit, és bármikor várható katonai csapásra, atomtámadásra vagy vegyi pusztításra igyekezett felkészíteni országát. A hetvenes évek legelején határozta el, hogy egy olyan bunkerrendszert épít ki, amely egy feltételezett külföldi támadás elleni többlépcsős nemzeti védvonalat képezhet. A 3 millió lakosú Albániában 1972–1984 között mintegy 168 ezer, különféle nagyságú betonbunkert építtetett, összesen nyolcféle típust. Mivel eredetileg 207 ezer bunkert terveztek, a tervet nem sikerült maradéktalanul teljesíteni. A legtöbb fedezék az egy-két ember számára menedéket nyújtó, egyszerű, klasszikus, gomba alakú típus, de készültek komolyabb óvóhelyek is. Az akár 15 centiméter vastagságú, zsilipezős rendszerű vasbeton és acélajtókkal ellátott óvóhelyeknek a rendeltetése az volt, hogy ideig-óráig a gáztámadás és a nukleáris csapás elsődleges következményeitől is megvédjék a bent tartózkodókat.

A múlt század hetvenes éveiben különleges bizottságok jelentek meg minden albán településen, felmérték a környéket, meghatározták a legvalószínűbb ellenséges támadási irányt, és kijelölték a településenkénti bunkerek helyét. A falu lakossága önkéntes alapon kommunista vasárnapokat tartott mindaddig, amíg a létesítmények el nem készültek. Ezt követően minden bunkerhez kijelöltek egy-egy családot, amely tagjainak hazafias kötelessége volt ennek karbantartása, a legszigorúbb hallgatási kötelezettség mellett. Az állambiztonság nagyon szigorúan felügyelt mindent, a legkisebb tévedés súlyos következményekkel, kényszermunkával vagy börtönnel járt.

Albánia a bunkerek földje. A főváros központjában, valamint a városszéli hegyek aljában megtekinthető két bunkermúzeum, a BunkArt 1 és 2, melyek az albán kommunizmus világát, a bunkermánia történetét mutatják be. A BunkArt 1 egészen egyedi, a turista számára a megszokott látványosságoktól (templomok, múzeumok, képtá-rak, emlékhelyek stb.) teljesen elüt. Sokkolóan érdekes, izgalmas, nyomasztó. Meglátogatása kihagyhatatlan. A hatalmas területű föld alatti labirintusos múzeum ötszintes, 106 szobás, 2685 négyzetméteres atombiztos óvóhely, amely a vegyi és radioaktív szennyezést észlelő és ilyenkor bezáródó sajátos szellőzőberendezéssel rendelkezik. 1972–1978 között épült, az ötletet a kommunista vezető korábbi észak-korai látogatása adta. A külső falak egy méter vastagságúak, tetőként pedig akár száz méteres földréteg szolgál. Bemenetelkor összesen nyolc betonajtón kell áthaladni. Termek tucatjai láthatók, amelyekben a pártelit bújt volna el az Albániát sújtó beképzelt nyugati atomtámadás elől. A diktátor és a miniszterelnök lakosztálya egyaránt előszobából, nappaliból, hálószobából és fürdőszobából áll, meglehetősen puritán bútorzattal, az Albániában elterjedt kerozinos tusolóval, biztonsági oxigéndobozzal. Hogy mégiscsak hierarchikus különbséget tegyenek köztük, a pártelnök rezidenciája kissé hosszabbra építtetett, a falak burkolata pedig nem fából volt, hanem annál jóval drágább rostfal burkolatot alkalmaztak. Az auditórium, a 250 fős parlamentnek és a 15 fős minisztériumnak otthont nyújtó gyűlésterem mérete lenyűgöző. A bunker használatára nem került sor, a diktátor csak a felavatásakor járt benne, továbbá két katonai gyakorlat alkalmával.

A hegybe vájt bunkerlabirintus meglátogatása után érdemes felmenni a hegy tetejére a kabinos felvonóval. Fentről megcsodálható a város, éttermek és kávézók várnak a turistára. De sajátos élményben is része lehet annak, aki a természetjárást választja. Jelzett út nem vezet el ugyan a felvonótól, csak később lehet rábukkanni némi turista-jelre, annál könnyebb azonban bunkerekbe „botlani”. Kéttucatnyira jómagam is rátaláltam. A legkülönbözőbb helyeken, változatos természeti, sőt épített környezetben.

A BunkArt 2 a főváros szívében, a Szkander bég tér szomszédságában, a belügyminisztérium tövében fekvő tér alatt található bunkerrendszer, amelynek az építését Hodzsa halála után fejezték be. 2016 novemberétől látogatható az atombiztosra tervezett óvóhely, amelynek 2,5 méter vastag falai vannak és 1000 négyzetméter területű. A kommunizmus idején a fontos rendőr vezetőket szándékozták itt elhelyezni, ha esetleg kitörne az atomháború.

Az államvédelmi hatóság, a Sigurimi a sztálini módszereket lemásolva terrorizálta az albán társadalmat, ezreket vetettek börtönbe, küldtek munkatáborba koholt politikai vádak alapján. Hodzsa diktatúrája alatt mintegy ötezer személyt végeztek ki politikai okokból, de a munkatáborokban meghaltak és eltűntek száma ennél jóval nagyobb. A doktrínán, a személyi kultuszon túl az egyházak üldözése bizonyult a legmélyebbnek. Miután mecsetek, templomok tömegét bontották le vagy alakították át kommunista intézménnyé, 1967-ben Enver Hodzsa bejelenthette népének, hogy Albánia a Föld első és egyetlen hivatalosan is ateista országa.

Tirana központjában található az albán titkosszolgálat épülete, a Shtëpia me Gjethe (Levelek Háza, House of Leaves). A ház, amelyet borostyánnal borított falai után neveztek el, annak az intézményesített paranoiának volt a jelképe, amely áthatotta az egész rendszert. Mintegy 200 ezer beépített besúgó volt a 3 milliós Albániában, és minden 7-8. családot érintett valamely családtag bebörtönzése. Az épület eredeti rendeltetése szülészeti magán-klinika volt, Ahmet Zogu miniszterelnök (később államelnök, majd király) háziorvosa működtette a múlt század harmincas éveiben. A mostani kiállítás kínzásról, lehallgatásról és az ezekhez szükséges eszközökről (pl. poloskák, kézifúrók, rádiók, diktafonok, videokamerák, fényképezőgépek stb.) szól. Közöttük Romániában gyártott Rinia rádiótranzisztorok. A puritán berendezésű vallatószoba, a laboratórium, a sötétkamra, a plakátok és propagandaanyagok, a telefonos és postai ellenőrzés, a szállodai vendégek megfigyelése, egy potenciális lehallgatásra váró szocreál szobaberendezés – számunkra is jól ismert fogalmak. A látogató számára mindez igencsak didaktikus, hiszen azt is bemutatják, milyen tárgyakba kerülhetett aprócska lehallgatókészülék, hogyan helyezték el oda. Többek között megtudhatjuk, hogy a nagykövetségeken takarító személyzet seprűnyelét is „bepoloskázták”. A belső elnyomás és a tragikomikus kémelhárítás albán gépezete intenzitásban, paranoiában, túlzásban messze felülmúlta más országok állambiztonsági módszereit és tevékenységét.

Sok minden megváltozott az elmúlt bő három évtizedben, de a múlt nem törölhető ki az emlékezetből, annak hatásai ma is kísértenek. Elég, ha arra gondolok, hogy Lenin-szobrot már láttam néhány helyen, Tiraszpolban vagy Komratban, de Tirana egykori pártnegyede valamikori bejáratánál az álcázó élő növény mögül Vlagyimir Iljiccsel szemben Joszif Visszarionovics szikár tekintete emlékeztet a sztálini időkre. Történelmi hitelesség? Nosztalgia? Nem számít.