„Egy nukleáris baleset következett be a csernobili atomerőműben. Az egyik atomreaktor megsérült. Az esemény hatásait kezelik. Az összes érintett kapott segítséget. Egy kivizsgáló bizottság került felállításra” – negyven évvel ezelőtt, 1986. április 28-a estéjén a szovjet állami televízió Vremja című híradójában olvasták be a fenti, a cinizmus határain túlról érkező egyszerű közleményt. Akkor még nem tudtuk, hogy a világ egyik legnagyobb, ember által előidézett katasztrófájáról szólnak e lakonikus szikárságban fogant mondatok, amelyek mögött egy olyan, emberi mulasztásból fakadó, majd hozzá nem értés miatt elharapódzó és végül tervezési-kiképzési problémák okán kontrollálhatatlanná váló folyamat áll, amely a helyszíni és azonnali borzalmas körülmények között elhunyt közvetlen áldozatok mellett ezrek (tíz- vagy százezrek?) életét rövidítette meg jelentősen. Mindehhez pedig hozzáadódott a totalitárius rendszer hallgatása, majd eltussolási szándéka, amely folyamatot az időközben külföldön is egyre jelentősebb mértékben észlelt radioaktív szennyezés mellett csak az szakította meg, hogy százezer ember titokban való kimenekítésébe még a világ akkori, legnagyobb és leghatalmasabbb diktatúrájának is beletört a képzeletbeli bicskája.
Azon az estén itt, Erdélyben még nem tudtuk, hogy a szél már úton van felénk, hiszen a láthatatlan felhő átszeli az ideológiákat és a hivatalos közlemények gondosan kimért mondatait. És azért sem tudtuk, mert a rendszer jellegéből adódóan a hibátlanság látszata fontosabb volt a valóságnál: a szocialista diktatúra önképébe nem fért bele a kudarc, különösen nem egy ekkora. A Szovjetunió tökéletességének mítoszát mindenáron fenn kellett tartani, még akkor is, ha ennek az ára emberéletekben mérhető.
Emlékszem, az 1986-os tavasz és az azt követő nyár különösen meleg volt. A marosbogáti, hétvégi ház udvarán rengeteget napoztunk; a kert végében folydogáló Marosban folyamatosan fürödtünk; és ittuk a finom (radioaktív jóddal teli…) házi tejet. És ugyanígy tettek tízezrek, százezrek Közép- és Kelet-Európa-szerte. Nem harsogtak szirénák, nem jöttek figyelmeztetések, nem mondták a rádióban, hogy maradjunk odabent – az udvaron töltött órák utólag kaptak másodlagos jelentéstartalmat. És nem lehet tudni, soha nem is lehet majd tudni, hogy hányan fizettek mindezért évekkel később, kórházi ágyakon olyan diagnózisokat hallgatva, amelyek gyökerei visszanyúltak 1986 áprilisának végére. Elkezdődött a lassú és alattomos folyamat – évekkel később jelentkező megmagyarázhatatlan betegségek, korai halálesetek, daganatok sorozata a számunkra ismerősök és ismeretlenek hatalmas halmazában. Soha le nem tisztázott statisztikák és számok, amelyek mögött egykor arcok voltak. Hányan lettek betegek azért, mert azon a meleg tavaszon a szabadban sétáltak? Hány gyerek játszott a radioaktív porban? Hány család fizette meg az árát annak, hogy valahol, valakik hatalmasat hibáztak – és mások ezt a hibát a legkritikusabb időszakban elhallgatták?
Csernobil nem csupán egy atomreaktor felrobbanása volt. Csernobil egy rendszer bukásának előképe, hiszen olyan repedést ütött a hibátlanságtézis fenntarthatóságának mítoszán, amelyet többé nem lehetett eltakarni. A sugárzás nemcsak a környezetet fertőzte meg, hanem visszafordíthatatlanul erodálta a rendszerbe vetett hitet is. Mert a láthatatlan sugárzásnál ez esetben veszélyesebb volt a láthatatlan hazugság. És a tökéletesség látszatát fenntartani szándékozó, hatalmas rendszerek érezhetően sumákoló narratívái hallatán ideális esetben azonnal beugró kérdés 1986 áprilisa óta sem változott: vajon mi történt, hogy ismét csupán „az esemény hatásait kezelik”?
