2021. június 20., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pár évvel ezelőtt egy ismerősömmel beszélgettünk egy kedélyes kocsmai sörözgetés közben, és a klasszikus zenére terelődött a szó. Hogy kissé alulértékeltté vált világszerte, hogy már kevesebben szeretik, hogy ez milyen szomorú satöbbi, amikor ismerősöm bedobta a bombát: ő nem is érti, miért van egy filharmóniára szükség, csak cincognak ott fent a színpadon jó zsíros fizetésért, inkább mennének esküvői zenésznek vagy fát vágni az erdőbe, úgy nagyobb hasznát látná belőlük a társadalom. Majdnem visszaköptem a sört. A máskor rögtön kipattanó, őseimtől örökölt gyilkos szarkazmusom és megsemmisítő iróniám mintha sohasem létezett volna, csak bámultam bambán, merev tekintettel, guvadt szemekkel. Ismerősömtől, akit olvasott, aránylag művelt, történelemben például jeleskedő embernek ismertem, sohasem feltételeztem volna ilyesmit. Sőt, igazából senkitől. Akkor szembesültem úgy igazán először azzal, hogy mit gondol különböző kultúrkörökről az az ember, aki nem bennük nőtt fel. Számomra, aki mindkét részről régi, értelmiségi családba született, és orvosok, egyetemi professzorok, rektorok, klasszikus zenészek, lelkipásztorok, gondos, féltő és kiváló nevelést kapott egykori földbirtokosok között nőtt fel, már csak ezen kérdés feltevése is elképzelhetetlen volt. 

Döbbenetem illanásával próbáltam ugyan érvelni, megpróbáltam elmagyarázni, hogy mennyire überbrutál nehéz szakma klasszikus zenésznek lenni, hogy amit ő csak cincogásnak hall, ahhoz mennyi munka, iskola, egyetem és nem kevés tehetség szükségeltetik, hogy ezek az emberek a gyerekkorukat áldozzák fel a későbbi sikerekért (vagy kudarcokért) – tudom, mert a művészetiben én is zongora szakon voltam, és nem esett jól a nyár közepén Bachot gyakorolni, miközben a többiek az ablak alatt fociztak a grundon –, hogy a kultúra nélkül semmik vagyunk és semmit sem jelentünk, mert egy ókori népről sem azt tartjuk fontosnak, hogy hány véka búzát és hány cserzett bölénybőrt adott el a szomszédos törzs piacterein, hanem hogy mit épített, írt és alkotott, hogy a kultúra képezi a civilizáció alapját, és nem fordítva, nagyon nem. Hogy regények, filmek, zene, színház (próbáltam közérthető, emiatt enyhén populista maradni) nélkül olyan életünk lenne, mint az isten háta mögötti kisvárosban, ahol csak dolgoznak, kocsmáznak, esznek, ürítenek és szaporodnak az emberek, ez pedig miben különbözik egy hangyakolóniától? Hatékony ugyan, de kollektív emlékezetre nem méltó. Érveltem rendesen, vitázni tudok, veszekedni nem szeretek, miközben ismerősöm arcát fürkésztem. Végighallgatott ugyan, bólogatott, hümmögött, néha helyeselt is, de láttam, ez csak gyenge színjáték, egyrészt, hogy zárjuk le a témát, mert már unja, másrészt, hogy mégse tartsam legalja suttyó parasztnak. Akkor értettem meg: tényleg vannak ilyen emberek, igen, hallottam róluk, de elképzelni sem tudtam, hogy egyik ismerősöm, aki olvasott ember, jó beszélgetőpartner, is így gondolkodjon. Kibújt a szög a zsákból, ahogy a közhely tartja. 

A váradi színház-összevonásos cirkusszal kapcsolatban egyből ő jutott eszembe. Hogy vajon mi történik, ha egy ilyen gondolkodású ember hatalmat kap? Na, ez történik, ami épp történni készül. Nem ragozom tovább, fentebb a Tanár Úr igen jól összefoglalta a lényeget. A funkcionális analfabéták mellett a kulturális analfabéták országa (is) lettünk, pedig azt hittem, az a világ lejárt akkor, amikor a dédnagyapám kúriájában a szovjet katona kitépte az olajfestményt a keretből, és viaszosvászon abrosznak használta uzsonnakor, miközben a több ezer kötetes könyvtárból rakott tűz mellett melegedett. Nincsen sok különbség.

A Nagyváradi Állami Filharmónia