Erdélyi
Tibor (89), Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus, népi
szobrász életét a magyar népművészetnek szentelte. A Magyar
Állami Népi Együttes munkájában a kezdetektől a nyugdíjazásáig
vett részt, s nagyon sok emléke kapcsolódik a „hőskorhoz”,
szavaival ezekből idézünk.
Ecseri lakodalmas Fotó: Korniss Péter
A
Magyar Állami Népi Együttes egy megismételhetetlen időben
született. Létrejöttére nem érdemként, hanem állapotként
tekintek, hiszen a világban egyedülálló módon – szovjet
mintára – csak a szocialista táborban alakultak népi együttesek.
Halkan jegyzem meg, megalapításunk a szovjetek kevés
„jócselekedetének” egyike volt. Indulása kész csodának
számított, az alapító Rábai Miklós szinte a semmiből épített
várat, s vitte világsikerre Együttesét.
Ehhez
az elismeréshez viszont hosszú út vezetett. Rábai 1948-ban a
békéscsabai Batsányi Együttessel megnyerte Gyulán az első
országos néptáncfesztivált, s neve egy csapásra ismertté vált
szakmai körökben. Eredménye azért is figyelemreméltó, mert
táncosai a gimnáziumi végzős osztályából kerültek ki. Vérbeli
pedagógus volt, de különcnek tartották, biológia óráit például
a természetben tartotta. A cserkészetben néptáncot tanított, s
tanítványaival együtt, biciklivel jártak táncokat gyűjteni a
környező falvakba. Egyébként már akkor megfogant benne az Ecseri
lakodalmas
gondolata, a darab később végigkísérte egész pályáját.
Rábait
az 1951-ben alakult Állami Népi Együttes koreográfusának és a
tánckar művészeti vezetőjének nevezték ki; az igazgató nem
tétlenkedett, s rögtön nekilátott a társulat felépítéséhez.
Nem volt könnyű dolga, a hazai táncegyüttesek legfeljebb a háború
előtt alapított Gyöngyösbokréta mozgalom színvonalán működtek.
A tehetséges táncosok felkutatására az Együttes asszisztensei
járták az országot, körútjaik eredményeként ügyes, de
teljesen különböző habitusú emberek kerültek egy „csapatba”.
Az alapító el nem évülő erénye, hogy e heterogén társaságot
össze tudta kovácsolni. Való igaz, hogy nem volt táncművész,
„őrült amatőrként”, őstehetségként tekintettünk rá:
intelligenciában, szakmai tudásban viszont mindenkit maga mögé
utasított. Például a rendkívül bonyolult kinetográfiát, a
táncírást pillanatok alatt elsajátította, ez irányú ismereteit
gyűjtései során kamatoztatta. Színpadképei emlékezetesek
maradtak, szeme, s arányérzéke kimagaslott kortársai közül.
Magánemberként nagyon kedvesnek, igazi tanárembernek ismertem meg.
Ugyanakkor „gyámoltalan” volt, nem tudott küzdeni a saját
igazáért, sok esetben mi próbáltuk őt megvédeni. Jellemző
hétköznapjaira, hogy elismert Kossuth-díjas művészként egy
társbérletbe tért haza, ahol még a fürdőszoba használatát is
beosztották neki. Amikor a Felső-Tisza-vidéki Uszkán megtartott
lakodalmunkra hívtuk meg, nem tartotta magát díszvendégnek,
seperte szorgosan az udvart, megetette az állatokat.
Az
Együttes igazi erejét három pillérének – a zenekarnak, az
énekkarnak és a tánckarnak – összehangolt munkája jelentette.
Az énekkar vezetésével Csenki Imrét bízták meg. A Kossuth-díjas
karnagy, zeneszerző pályáját Mezőtúron kezdte, s Debrecenben
folytatta. Kemény munkával olyan egységes kórushangzást
dolgozott ki, ami páratlan volt a maga nemében. A huszonnégy tagú
zenekar prímása Boros Lajos volt, nevét az egész ország ismerte.
Gulyás-Lajtha Széki
muzsikáját
talán ő tudta legjobban előadni, e darab különösen népszerű
volt külföldön, a közönség megérezte eredeti, archaikus
szépségét. Bravúrdarabja Liszt II.
Magyar rapszódiája
volt, amivel szintén mindenhol nagy sikert aratott.
Magam
1952-ben csatlakoztam az Együtteshez. Ennek előzménye az volt,
hogy az előző év augusztusában az Ipari Tanulók Központi
Együttesével a berlini Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s
Rábai a kelet-német fővárosban látott táncolni. Meghívott a
felvételire, ahol a másfélszáz jelentkező közül nekem is
bizalmat szavazott. Édesanyámnak boldogan újságoltam a hírt, aki
lakonikusan csak annyit mondott: „Fiam,
hát cirkuszos lettél?” Később,
amikor már látott színpadon táncolni, így dicsért meg: „Fiam,
én elnéznélek titeket reggelig, de azt sajnálom, hogy utána
nagyon páhogtok (hangosan
szuszogtok)!”
A
lelkes indulás után kialakult a napirend. Reggel nyolc-, illetve
kilenc órakor balett-tréningre gyűltünk össze. Az Operaházból
érkeztek tánctanárok az alapok, a balett elemek oktatására. Egy
kicsit megmosolyogtatónak tűnt, ahogy tizenhat évesen először
álltam a balett rúdnál, így a pozíciók megtanulása sem ment
könnyen. Később, a néptánc kultúra fejlődésével a balett is
fokozatosan háttérbe szorult, szerepét azonban nem szabad
lebecsülni, technikai alapot, s „deli” tartást adott.
Tapasztalható, hogy akik nem kaptak ilyen képzést, azok igencsak
görnyedten ropták. Azért a néptánc és a balett eltéréséire
is ki kell térnem, nagyjából olyan a különbség – mindkettő
értékeit tisztelve – mint egy Kodály népdalfeldolgozás
előadása és Sebestyén Márta interpretációja között. A
balettosok és táncosok egyébként markáns jelzőkkel illették
egymást: ők minket „repedtsarkúakként”, mi pedig őket
„balettpatkányokként ” emlegettük.
A
táncoktatásban Ripka Ilona asszisztens volt segítségünkre, s
mellette Sík Ferenc – a már említett Batsányi Együttes egykori
szólótáncosa, később elismert színházi rendező –
foglalkozott a húsz párral. Ha valaki kiesett, akkor egy külön
próbával dolgoztuk ki helyettesítését. Még a kezdet kezdetén
engem is bedobtak a mélyvízbe: egyórás gyakorlás után az Ecseri
lakodalmasban
kellett helytállnom.
Ha
már az Ecseri
lakodalmast
említjük, elmondható, hogy Rábai életművéből kiemelkedik az
alapítás évében, május 1-ején bemutatott darab. Később egy
egész műsor elnevezésévé vált, ami itthon és a világban is
hírnevet szerzett nekünk. Az összeállítást szisztematikusan
építette fel Rábai. Az első rész „húzódarabja” Kodály
Kállai
kettőse
volt, amit a kiváló zeneszerző a Magyar Állami Népi Együttesnek
írt, s koreográfiáját Rábai tervezte. Ezt követte az Este
a fonóban,
a második részt magyarországi cigánytáncokkal
kezdtük, s a címadó darabbal fejeztük be. Az első részben még
a Háry János daljáték Intermezzóját,
s egy háromugróst
táncoltunk el, a második részt egy pontozóval
és egy üveges
tánccal
egészítettük ki. A Kisbojtár,
három felvonásos mesejáték az ifjabb közönség számára
készült a Forradalom évében. Szatmári lévén, egyik kedves
műsorom az 1961-ben bemutatott Első
szerelem
című összeállítás volt, amelynek anyagát Rábai a
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tunyogmatolcson gyűjtötte. Az
elmondottak mellett, az úgynevezett „triós
műsorok”
kerültek repertoárra, ezekben az ének-zene-tánckar is szerepelt.
Erdélyi Tibor fotó: ifj.Erdélyi Tibor
Az
Együttes hamar népszerű lett itthon (Magyarország) és külföldön, a
sikereinket természetesen nemcsak barátaink figyelték árgus
szemmel. Számos „szakember” azzal vádolt minket, hogy a
világhírű Mojszejev együttest utánozzuk. Erre a cáfolatot maga
a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttesének névadója adta meg,
amikor az ötvenes években, a Fészek Klubban ezt nyilatkozta: „Az
a jó, ha elmegyünk egy múzeumba, s megnézzük a múltat, melynek
nyomán megalkothatjuk saját művünket.”
Azért hozzátette, hogy a szocialista táborban vannak olyan
együttesek, akik az ő munkásságát kopírozzák, de a magyarok
nem tartoznak e sorba. Ezt a fontos ellenérvet a bírálók
elengedték a fülük mellett, így a vád mind a mai napig
fel-felbukkan.
Ne
feledjük, az ötvenes évek elején tartunk, s a politika kéretlenül
is átszőtte mindennapjainkat. Az össznépi összefogást hirdető
Hazafias Népfront – népszerűsítése érdekében – használt,
s kihasznált minket. Álmomban ne jöjjön elő egy-két megalázó
akciója. Fővárosi társasházak göcsörtös, kockaköves
udvaraiban adtunk elő „jókedvű” táncokat. A hatás nem maradt
el, megtapsoltak, sokan viszont Szabad Nép újságba csomagolt
egyforintosokat dobáltak le nekünk, mint az énekes kódisoknak,
kintornásnak volt szokás. Még kétségbeejtőbb volt, amikor
kötelezően mentünk békekölcsönt jegyeztetni. Nyugdíjas
öregasszonyok szinte zokogva mutatták nyugdíjcédulájukat, hogy
miért akarunk még ebből is elvenni, mikor hónap végén még
zsíros kenyérre sem telik. A műsorválasztásban is megjelent a
„talpnyalás”, Petrovics Emil zenéjére Rábai készítette el a
Hajnalodik
című feledhető táncjátékot, amiben nekem a kegyetlen
csendőrőrmester szerepe jutott. A darab természetesen a
„felszabadulásnak” titulált happyenddel végződött.
Viszont
privilegizáltak is voltunk: kinyílt előttünk a világ, ötvenöt
országban fordultunk meg az Együttessel. Sokan féltékenyen
figyelték külföldi kiruccanásainkat, de a hiedelmekkel
ellentétben az utakból nem lehetett meggazdagodni: a rendeletben
szabályozott harminchárom forintnyi napidíjat kaptuk meg
valutában. Emlékezetes volt a perui körutazás, s mivel ígértek
ellátást, az illetményünket jelentősen csökkentették, a
napidíjunk viszont egy levélfeladáshoz is kevés volt. A Hotel
Bolivárban mesébe illő teríték mellett ültünk ugyan, csak
ennivalót kaptunk szűkösen. Igen szofisztikált elven működött
egyébként a díjazásunk: a fizetésünk azért volt alacsony, mert
utazhattunk, s napidíjat kaptunk, s többször felvetődött, hogy
hosszabb távollétkor ne kapjunk itthon fizetést se. Az általános
fizetésemelések alkalmával ugyancsak rosszul jártunk: mikor a
színházak dolgozóit honorálták, akkor mi intézménynek
számítottunk, amikor az intézményeknél volt bérfejlesztés,
akkor minket a színházi kategóriába soroltak.
Az
utazások sorát az 1952-es kínai turné alapozta meg, a kiküldöttek
több mint egy hétig utaztak vonaton, a táncosok peronon
gyakoroltak, edzettek, mire nagy nehezen célhoz értek. (Ekkor
kerültem a Társulathoz, így itthonról figyeltem a híradásokat).
A pekingi stadionban százezer néző tapsolta meg a produkciót,
társaink a diktátorral, Mao Ce-tunggal is találkoztak, s ajándékot
adtak át Kína első emberének. Pazar vendéglátásban volt
részük, volt olyan táncosnő, aki tíz kilóval nehezebben tért
haza. A csehszlovák útra viszont rémálomként emlékszünk, a
helyi, vidéki bányász buszsofőrünk jutalomból kapta meg a
lehetőséget, hogy minket fuvarozzon. Prágában még életében nem
járt, így mi próbáltuk irányítani. Akkoriban még a busz
tetejére rakták a csomagokat, s mikor behajtott egy vasúti
aluljáróba, a híd leborotválta a csomagtartót: gatyák, bugyik
repkedtek a huzatban. Guberálókként próbáltuk megtalálni
holmijainkat.
1955-ben
nyugatra is eljutottunk. A politikusok kicsit úgy kezeltek
bennünket, mint a kínaiak a „pinpong diplomáciát”, oda
küldtek bennünket, ahol feszült volt a hangulat hazánkkal
szemben: a néptánccal telt „tulipános ládával” a siker
prognosztizálható volt. A párizsi premiert a Maurice Chevalier
tulajdonában lévő, Empire Színházban rendezték, s olyan
fergeteges sikert arattunk, hogy a következő estre csak a
jegyüzérektől lehetett jegyet szerezni. Hat héten keresztül,
huszonegy alkalommal minden este teltház előtt léptünk fel.
Természetesen az Ecseri
lakodalmassal
szerepeltünk, de a cigánytáncot kivettük a műsorból, mivel az
átlag francia a magyarokat gyakran a cigányokkal azonosítja. A
feltűnő kezdetet még három franciaországi látogatás követte,
bejártuk az egész országot, többek között Marseille, Nizza,
Monte Carlo és Monaco közönsége előtt léptünk színpadra.
Mindenütt sikerünk volt, az egybegyűltek vastapssal és kedvenc
tetszésnyilvánításukkal, dobogással honorálták előadásunkat.
Emlékeim
lajstromba vétele napokat venne igénybe. A magyar néptáncművészet
hőskorszakának lehettem résztvevője, tanúja, kincses szigeten
éltem egy feledhető korban. Mint ahogy az emlékezésemet kezdtem,
megismételhetetlen időszakot éltünk, fiatalon, lelkesen. Mikor
most a jubileumot üljük egyre felértékelődnek azok az évek,
ahogy utódaink is nosztalgiával emlékezhetnek majdan napjaink
sikereire, örömeire.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
