Alighanem szép hazánk a NATO egyetlen olyan tagállama, ahol a közel húszéves afgán kaland utáni kivonulást fényes katonai ceremóniával ünnepelték meg. Még júliusban, amikor a nyugati katonák nagy része már kivonult, de a nyilvánosságnak még fogalma sem volt róla, hogy a két évtized alatt temérdek pénzen felépített afgán kártyavár milyen gyorsasággal fog összeomlani. Mert ahogy a Nyugatnak az idegen tájakon folytatott modern kori háborúi esetén már hagyomány, a döntéshozók elhallgatták a nyilvánosság elől a valóságnak még azt a részét is, amit pontosan tudtak, ezért akkora szenzáció a fősodratú média számára az, ami most a közép-ázsiai országban zajlik.
Alighanem abban is egyedülállók vagyunk az észak-atlanti táborban, hogy eddig a kormánynak meg sem fordult a fejében, hogy az afganisztáni részvétel során a katonai kontingense számára segítséget nyújtott helybeliek kimentéséről – akikre nem vár fényes sors az ország régi-új urai részéről – gondoskodjék. Van itt hagyománya a szövetségesek cserbenhagyásának, elég csak a két világháború során bemutatott pálfordulásokat említeni. Az ünnepségen, ahol persze az összes fontos fennforgó ott díszelgett a tribünön, a küldetésben megsebesült 227 katonából felállított egység nyitotta a felvonulást. A 27 halottnak csak a nevét olvasták fel, az élők és leszármazottak fejében esetleg megfogalmazódott miértekre nem volt, nincs, és nem is lesz értelmes válasz.
A kaland anyagi ára sajtóhírek szerint mintegy hatszázmillió euró, ami főleg a küldetésben részt vevő mintegy 32 ezer ember eltartására ment el, de jutott belőle a helybeliek kiképzésére és felszerelésére is. Ez, részeként az egyszerű szemmel szinte felfoghatatlan összegű teljes katonai ráfordításnak, a nyugati hadviselést és felszerelést ismerő, kiváló emberanyag lesz bármely elborult agyú helybeli hadúrnak. Legyen az pastu tálib vagy az ott honos további féltucatnyi etnikum bármelyikéből való, amelyek az utóbbi századokban az egymást követő nyugati hatalmi játszmák előtt sem kedvelték kimondottan egymást, de főleg ennek a friss húszéves kalandnak köszönhetően most van mindenkinél jobban gyűlölt közös ellenségük is.
Jó kérdés, hogy ezt a kalandra elherdált pénzt milyen, sokkal értelmesebb célra lehetett volna elkölteni. Például pár hét múlva itthon becsengetnek, azokba a vidéki iskolákba is, amelyek jelentős részében nem az okostábla és a szélessávú internetkapcsolat a luxus, hanem a folyóvíz és az illemhely. A tankönyvről már nem is beszélve, pedig az lenne a legfontosabb, hogy valamikor a jövőben kineveljük a világot az ehhez hasonló kalandokhoz elengedhetetlen sötétségből.
