2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Van egy régi mondás, miszerint a tegnap divatja a legidejétmúltabb dolog a világon. A tegnapelőtté már rendben van, az már retró, vagy vintage, vagy inspirációs forrás, a tegnapé, az éppen kifutott trend azonban rettenetesen elavult. Ez kétségtelenül igaz, és a kérdés ott motoszkál a fejben, hogy vajon ez az állítás érvényes-e az élet többi vetületére is? A tegnap, a nagyon közelmúlt eseményei sok esetben viharos gyorsasággal csúsznak át a köz emlékezetébe, és adják át helyüket az új történéseknek. Tavasz van, és az elmúlt év tapasztalatai alapján ilyenkor jött el a lazítás ideje. A tavaly már kezdték belengetni, hogy éppen csitulóban van a járvány, lehet már ide és oda menni, módjával kirándulgatni, hogy a gazdaság se pusztuljon bele, a vendéglátóipar is élje túl valahogy, és az átlagpolgár se lázadjon fel. Aztán a lazább nyár után következett az ismét felívelő esetszám és a visszatérő korlátozások ideje. A dramaturgia előre megtervezettnek tűnt. És mintha az idén is erre készültek volna. A tél közepén, végén már el-elmondogatták az illetékesek különböző híradókban, hogy sokkal fertőzőbb ugyan az omikron, de jóval enyhébb tüneteket okoz, és emiatt valószínűnek tartják, hogy további hullámokra már nem kerül sor. Több ország is lazított a korlátozásokon, nálunk is emlegették, hogy lassacskán véget ér a járvány, kezdték felkészíteni a hétköznap emberét a nyári szünetre. A járványhelyzetből való aprólékos kivezetési procedúra azonban egy csapásra kettészakadt, amikor szó szerint berobbant a szomszédban zajló, sajnálatos háború. Igaz, a hír döbbenetes volt, hihetetlen és elképesztő, hiszen ki gondolt volna arra, hogy a XXI. század Európájában egy valódi, profi hadseregek között vívott konvencionális háború tör ki, de akkor is – e konfliktus híre egy csapásra letörölte az asztalról azt a problémát, amelynek karmai között több mint két évig vergődtünk, amely annyi embernek tette tönkre a megélhetését, és amely oly sok áldozatot szedett. Hirtelen mintha nem is lett volna! A híradásokban még meg-megjegyzik, hogy hogyan áll az esetszám, az illetékes szervek kimutatásokat is közölnek, de annyi. A háború minden médiatartalmat átírt, itthon összecsapták a normális életre való fokozatos visszavezetés forgatókönyvét, eltöröltek minden korlátozást, és kezicsókolom. Volt Covid, nincs Covid.

Csakhogy az a baj, hogy Covid igenis van. A mém, miszerint az orosz elnöknek orvosi Nobel-díjat kéne adni, mert egy csapásra megszüntette a járványt, csak poénként igaz. Arról, hogy vigyázó szemeink északkeletnek fordultak, a vírust nem értesítette senki. Attól, hogy a híradásokban főként a ne adj’ isten új Szarajevóvá váló, körbezáródó Kijev szerepel, az esetszám még felívelőben van. A korlátozások feloldása nagyszerű élmény, de a győzelem érzése, miszerint legyőztük a betegséget, csak veszélyes illúzió, mert hamis biztonságérzetet ad. Természetesen nem kell pánikolni, a járvány előbb-utóbb a való világban is véget ér. De ne hagyjuk, hogy a háború okozta aggodalom teljes mértékben felülírja a vírussal szembeni óvatosságunkat. Figyeljünk a tegnapra és a mára is!