Hétköznapi történet
Az ősz hajú, bőrdzsekis férfi leginkább egy idős rocksztárra emlékeztetett. Huszonévesekhez illő lendülettel ugrott fel a Budapestre induló autóbuszra, aztán láthatatlan billentyűkön zongorázta a levegőbe búcsúüzenetét. A busz mellett kapucnis kabátban alacsony, szemüveges asszony álldogált. A tekintetével válaszolt a férfi látványos gesztusaira, közben cigarettára gyújtott. Csak akkor intett párat, amikor a busz kigördült az állomásról. Az ősz hajú kényelmesen elhelyezkedett, aztán a következő pillanatban – mint aki mégsem találja a helyét – felpattant, és szemrevételezte a terepet. A leghátsó ülések egyikén ismerőst fedezett fel, egy piros arcú fiatalembert, aki – amint azt hamarosan mindenki megtudhatta – vendégmunkásként dolgozott Magyarországon, és „három éjjel, három nap” tartó mulatságból szólította vissza a kötelesség. Az idős férfi örömmel üdvözölte a hallhatóan jó kedvében lévő cimborát, és megkérdezte a mellette ülő, zenét hallgató útitársat, nem cserélne-e helyet vele.
– Gyere, barátom, most kibeszéljük a világ dolgait – dőlt hátra elégedetten, miután megtörtént a helycsere. A piros arcú fiatal valami jóféle pálinkát emlegetett, amit sajnált a buliban hagyni, inkább magába töltötte az indulás előtti utolsó pillanatban, aztán a barátnőjére terelte a szót. Nehéz volt itt hagyni, de mit csináljon, kell a pénz a lakásra, ahol majd elkezdhetik a közös életüket – magyarázta, egyre lassabban, nehézkesebben formálva a szavakat.
– Te kitől köszöntél el? – kérdezte aztán az ősz hajút.
– Én is a barátnőmtől. Már több mint egy éve együtt vagyunk, és még mindig olyan szuper minden, mint a legelején. Egy internetes társkeresőn ismerkedtünk meg, persze, én írtam rá először. Hamar kiderült, hogy egy hullámhosszon mozgunk, ő is szeret a természetben „császkálni”, kertészkedni, és nem veti meg a jó filmeket. Sokáig terveztük az első „élő” találkozást, aztán egyszer csak elegem lett a huzavonából, megvettem a buszjegyem, és már itt is voltam. Bejelentés nélkül érkeztem, és sikerült is jól meglepni a kicsikét. Két gyönyörű hetet töltöttünk együtt, és amikor hazaindultam, már tudtam, hogy ez az asszony az én igazi társam. Kedves, tiszta, hűséges – mi kell még? Fiatalkoromban sem vágytam ennél többre.
– Ő is meg szokott látogatni téged? – kérdezte akadozó nyelvvel a fiatalember.
– Legtöbbször én jövök hozzá, de már kétszer én voltam a vendéglátó. A gyerekeimnek még nem sikerült bemutatnom, a legközelebbi érkezésekor erre mindenképpen sort kerítünk. Kicsit tart tőle, de tudja, hogy ez nekem mennyire fontos – tette hozzá az idős férfi, aztán mellénye zsebéből elővette a telefonját. Két székkel mögötte, a másik sorban ültem, így jól láttam a készülék háttérképét: a kapucnis, szemüveges nővel közös, mosolygós szelfit. A családi képeket viszont nem állt módomban – és nem is lett volna illendő – végignézni. Csak a hozzájuk fűzött magyarázokat követhettem, pontosabban azt, hol, mikor készültek a férfi felnőtt gyermekeit megörökítő fotók.
– Annak idején egy nálam sokkal fiatalabb csajt vettem feleségül. A korkülönbség nem okozott gondot, több mint negyedszázadot működött a kapcsolat, aztán hirtelen elillant a varázs. Békében váltunk el, és rövidesen mindkettőnknek került valaki más. Nekem ez az internetes szerelem.
– Nem unalmas hónapokig csak a számítógépen keresztül beszélgetni? – szólalt meg újra a fiatalember, most már egészen mély hangon. – Én ha sokáig nem lehetek együtt a barátnőmmel, érzem, hogy megvadulok.
– Mi egymás társaságában sohasem unatkozunk, még akkor sem, ha sok száz kilométer távolság van köztünk – szögezte le az idős útitárs. – Esténként mindig elmeséljük, kinek hogy telt a napja, kipanaszkodjuk magunkat, néha tanácsot kérünk. Aztán, ha kifogytunk a szóból, zenéket teszünk egymásnak – ő nekem inkább klasszikust, én neki rockot, dzseszzenét –, vagy felolvasunk valamelyik kedvenc regényünkből. Néha keresztrejtvényezünk is a virtuálisban. A legjobb, persze, az, amikor teljes valónkban együtt vagyunk. Egyre gyakrabban álmodom arról, hogy sikerül annyira meghódítanom, hogy végleg kijöjjön hozzám Budapestre. Ennél többet nem is kérek az élettől.
– Arra nem gondoltál, hogy te költözz ide? – kérdezte álmatag hangon a fiatalember. Mielőtt útitársa válaszolt volna, Freddy Mercury hangja hasított bele az éjszakába. Az idős férfi sietve vette elő a telefonját.
– Mit csinálsz, kicsim? – szólt bele a készülékbe. – Nosztalgiázol? Nehogy sírj!
A piros arcú fiatalember közben hátizsákjából fülhallgatót húzott elő, mások számára is hallhatóra állította a zenét, és pár perc múlva már meg is feledkezett a mellette ülő férfiról. Az elkövetkezőkben félóránként csendült fel a Show must go one.
– Mindjárt a vámnál vagyunk. Ha átmentünk, hívlak – suttogta a sokadik hívás után a férfi, aztán hátradőlve, félig behunyt szemmel várta a villanykapcsolással kísért utasítást: „készítsék elő irataikat!”.
