A harmadik mérföldkő

Emlékezés Weszely Tiborra (1936–2019)

(Folytatás január 9-i mellékletünkből – a szerk.)

„…mindenki saját maga adja meg életének értelmét.” (Werner Heisenberg)

Vannak emberek, akiket az első pillanattól a szívünkbe zárunk. Ilyen volt Weszely Tibor is. Állandó belső tűz hajtotta, folytonos vibrálásban élt. Ebben hasonlított Vekerdi Lászlóra, meg abban is, hogy mindketten ott teremtek, ahol a jó ügyet szolgáló közösségért kellett kiállni. Ilyenkor nem törődtek saját érdekükkel.  Közös útjaink emlékei sorakoznak. Minden alkalommal, amikor a Természet Világa folyóiratot kellett képviselni, s hívtuk, ő ott volt velünk. Ma sem homályosult el az a kép, amikor 2013 júniusában, Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban tartott Természet Világa-esten az előadását tartotta. Arról beszélt, hogy folyóiratunk miként fogja össze a Kárpát-medence magyarságát, természettudományos értelmiségét. Elmondta, hogy a lap diákpályázata forrásvidékeinek térképén ott sorakoznak az erdélyi magyar tannyelvű iskolák is. Megemlékezett egykori tanáráról, barátjáról, a nemrég elhunyt Kiss Elemér professzorról, akit a Bolyai-kutatásban elért eredményeiért választottak a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává. Weszely Tiborral együtt Kiss Elemér hűséges szerzője volt a Természet Világának, miként az est másik előadója, Oláh-Gál Róbert is, aki Bolyaiak a Természet Világában címmel tartott előadást. 

S ami még felejthetetlenné tette számomra ezt az erdélyi olvasóinkkal való találkozást, az a Márton Áron Gimnázium neves fizikatanárának, Nagy Antalnak a hozzászólása volt. Így beszélt: „A Természet Világa az a folyóirat, amely azt a lelkiséget, amit annak idején Trianon szét akart rombolni, megtartotta, és minket, a határokon kívül rekedteket is bekapcsolt az összmagyar szellemiség folyamába, anyanyelvünkön közvetítve a természettudományos kultúrát… Ebben a folyóiratban oly sokat olvashattunk a magyar tudomány nagyjairól, büszkeségeiről, és ennek ilyenkor mi is egy kis részének érezhettük magunkat, azzal a jóleső tudattal, hogy ehhez a nagy szellemi közösséghez tartozunk”. Már csak ezért a felénk áradó szeretetért is érdemes volt ilyen messzire utazni az ajándék lapszámainkkal roskadásig megrakott autóval. Éreztették velünk, hogy itt is otthon vagyunk. Nemcsak mi mentünk, ha hívtak, és sokszor hívtak a határainkon túlra, hanem barátaink is az első kérő szóra jöttek, ha segíteni kellett. Az ezredfordulón Herczeg Jánossal, az Élet és Tudomány főszerkesztőjével elhatároztuk, hogy a két tudományos ismeretterjesztő testvérlap neves szerzőivel országjárásba kezdünk. Közeledett 2002, Bolyai János születésének 200. évfordulója, ezért az Ezrednyitó tudományos estéknek nevezett rendezvénysorozatunk első előadásait neki szenteltük. Tökéletes helyszínnek ígérkezett a Pápai Református Kollégium, melynek igazgatója, Kálmán Attila tárt karokkal fogadta vendégeit, a főszerkesztőkkel előadónak érkező neves Bolyai-kutatókat, Kiss Elemért és Weszely Tibort. Remélem, nem csak a jó szervezésnek volt köszönhető, hogy 2001. február 27-e késő délutánján zsúfolásig megtelt a kollégium díszterme. Eljött Császár Ákos akadémikus, a Bolyai János Matematikai Társulat elnöke is, ő nyitotta meg az estet. Mi lapjainkról szóltunk röviden, majd három matematikus élményszámba menő előadása következett, ilyen sorrendben: Weszely Tibor: A marosvásárhelyi Református Kollégium és a Bolyaiak, Kálmán Attila: Hogyan teremtett a semmiből egy új, más világot Bolyai János?, Kiss Elemér: Újabb kincsek Bolyai János hagyatékából. 

A rendezvény minden résztvevője szép emléklapot vihetett magával, rajta Zsigmond Attila marosvásárhelyi festőművész Bolyai János arcképét megálmodó tusrajzával és a három előadó aláírásával. Előttem fekszik az emléklap egy megőrzött példánya. Szomorúan nézegetem a három jeles ember kézjegyeit: ma már egyikük sem él. 

Hogyan is lehetne válogatni a Weszely Tibor társaságában eltöltött sok-sok emlékezetes nap élményeiből? Amikor többedmagunkkal együtt láthattuk a felkelő napot a Maros megyei apró zsákfaluban, Cséjén, vagy a Nógrád megyei palóc falucskában, Cserhátszentivánon ültünk az esti tábortűz mellett, idézve múltat, tervezgetve jövőt. Hármasfaluból nehezen járható út vezetett Cséjébe, ahol Tiboréknak volt egy kis háza, hozzá nagyobbacska kert tartozott, benne friss vizű pici forrás. Tibor egy reggel itt nézett szembe a medvével, szerencsére volt egy kulcsszava, amit ha elkiáltott, a csaholó kutyák mind lekushadtak, ezt magam is megtapasztaltam. A varázsszó a medvére is hatott. Kedves emlék, amikor egy cséjei reggelen a veteményes ágyásából felesége, Ilka – akit ő kedveskedve Csurikának hívott – gömbölydeden hosszúkás friss lila hagymát hozott az ízlésesen megterített asztalra. S még mily sokszor átélhettük szíves vendéglátásukat az idők folyamán! Azt a finom lila hagymacsodát is örökre megkedveltem. Amikor legközelebb a közös barát, Kiss Elemér Budapestre jött, Tibor felhívott, hogy mit küldjön nekem, mire lenne szükségem. Szabadkoztam, ne fáradjon ezzel, de ő volt a kitartóbb. – Jó, ha örömet akarsz szerezni, akkor abból a finom cséjei hagymából kérek néhány fejet – engedtem az unszolásnak. Egész csomaggal küldött. Kiss Elemér vonattal érkezett, s mosolyogva mesélte, hogy az egész fülkét betöltötte a hagyma illata. Utastársai mind azt vizsgálgatták, hogy honnan jöhet. 

Nemegyszer kerestük fel Bólyát, Bolyai Farkas szülőfaluját, ahol 2002-ben a tiszteletére emlékházat avattak Csegzi Sándor marosvásárhelyi alpolgármester, Kiss Elemér és Weszely Tibor hathatós közreműködésével. Évek során többször is felkaptattunk a Domáld fölé emelkedő domboldalra, Bolyai János édesanyjának, Árkosi Benkő Zsuzsannának kopjafás síremlékéhez. Bejártunk együtt sok-sok nevezetes emlékhelyet. 

A Gyulán együtt töltött napok egyikén az Erkel Ferenc Emlékházban járva a kiállított dokumentumok között feltűnt Schuster Zsigmond négylépéses matt feladványa, melyet 1888 decemberében Erkel Ferencnek ajánlott. Erkel ugyanis korának mestererejű játékosa volt, évekig elnöke a Pesti Sakk-körnek. Amíg feleségeink a kézzel írt kották dallamait dúdolgatták, gyorsan leírtuk a feladványt, s szállásunkra visszatérve nekiálltunk megoldani. Volt nálam zsebsakk, nem bizonyult egyszerű feladatnak, de rájöttünk a kulcslépésre. Tibor szeretett sakkozni, és jól is tudott. Ugyanakkor fiatalon jó sportoló volt, nála a test és a szellem harmóniát alkotott. Így beszélt erről Kiss Sándornak a vele készített interjúban.1

„XI. osztályos koromban, 1954-ben, iskolánk négyszer százas stafétacsapata eljutott Bukarestbe, az országos döntőre. Ezeket a versenyeket a Republicii Stadionban rendezték. A mi versenyszámunk döntője pont azon a délutánon volt, amikor a magyarok világbajnoki focidöntőt játszottak Bernben. Mi a futópályán már felálltunk indulásra készen, és csak a startpisztoly durranását vártuk, amikor váratlanul megszólalt a stadion hangosbemondója. 

1 Beszélgetések Weszely Tiborral. In: Kiss Sándor: A Bolyaiak vonzásában. Weszely Tibor matematikus életpályája. Szatmárnémeti, 2011

Közölték, hogy a nyugatnémet csapatnak sikerült kiegyenlítenie, és az állás 2–2. A stadionban ekkor örömrivalgás tört ki, ami annál is inkább meglepett, mivel az akkori szigorú kommunista politikai felfogás miatt Nyugat-Németországot az egyik legellenségesebb imperialista államnak bélyegezték. Emiatt engem, valamint Kolumbán Levente, Dobai István és Brendus Ernő csapattársaimat is borzalmas düh fogott el. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy az első helyen végezve középiskolai bajnokok lettünk. Erre az első helyre mindig büszkébb voltam, mint a matematikai olimpiákon elért eredményeimre.” 

Számos levelét őrzöm abból az időből, amikor még nem működött a világháló, amikor mindannyian talán jobban átgondolt üzeneteket küldtünk egymásnak. A Marosvásárhelyen, 1987. január 15-én írt levelében összefoglalta az elvégzendő feladatait. 

Kedves Gyuszi! 

Mint mindig, soraid ünnepnappá varázsolják azt a napot, amikor levél érkezik Tőled. Hát még a régi utolsó találkozásunk emlékével, a tatabányai képekkel! Mintha újból együtt lettünk volna. Köszönöm. Valahogy már úgy ragaszkodom hozzád, mintha testvérem volnál. Közlési fáradozásaidért csak hálás lehetek… 

Sain Marci könyvét megkaptam, szépen megírt matematikatörténeti munka, rengeteget dolgozhatott vele. Tetszik nekem a tárgyalásmódja is, ahogyan a matematika fejlődését igyekszik az egyetemes kultúra fejlődésáramlatába beágyazni. Tegnap írtam neki. Mint ember is roppant kedves és megnyerő. Hogy „hazabeszéljek”, egy dolgot hiányoltam csak könyvében, mely értékéből azonban semmit nem von le. A projektív geometria c. fejezetnél nem említi meg 1-2 sorban Vályi Gyulát, aki (szerintem) a mi eddigi legnagyobb projektív geométerünk. Itt részben én is hibásnak érzem magam, mert 1984 nyarán, Balatonakarattyán, mikor készülő könyvéről beszélgettünk és egy kis gépelt részt átadott elolvasás végett, nem hívtam fel erre külön a figyelmét. Igaz, hogy amit én átnéztem, az csak a differenciálgeometria rész volt. De mindenesetre monumentális munka. 

Magamról sok újat nem írhatok, ha ugyanis az nem számít esetleg hírnek, hogy talán az utolsó kis munkán töröm a fejem. Hogy a mostani viszonyaim között ebből még mi lesz, azt nem tudom. Az eddig megírt munkáimnak a címét a legvégén adtam meg, vagy sőt, még utánam a szerkesztő (!). Most már a cím megvan, de maga az anyag nincs. Pont úgy vagyok most ezzel, mint a szegény ember, aki a poros országúton tekeregve talál egy rozsdás patkót. Felveszi, majd vigyori és megelégedett arccal mondja magának: a patkó már megvan, most már csak még a ló kell. Na, de hogy említsem a patkót, mely esetemben a könyv címe lenne: Tündöklő láncszemek. Az értelmi tartalma ennek röviden a következő: Teleki Sámuel (1739–1822), a marosvásárhelyi Teleki-téka alapítója, többek között a tanulmányait Bázelben folytatta, majd Párizsban is járt. Bázelben ismerkedett meg a Bernoulliakkal (Dániel és Johann), valamint Párizsban Alexis Claude Clairant (1713–1765) és Charles Marie de La Condamine (1701–1774) nagy matematikussal, illetve természettudóssal. Itt a Teleki-tékában több eredeti Telekinek írt levél van az említett tudósoktól francia és latin nyelven. Ezek egy része szakmai-tudományos részeket is tartalmaz. Piszkozatban Teleki Sámuel néhány válasza is megvan. A természettudományok történetében nincs még egy olyan család, amely ennyi nagy tudóst adott volna az emberiségnek, mint a Bernoulliak. Lenyűgöző ezeket az 1767 körüli eredeti leveleket olvasni ilyen nagy emberektől. És ami ránk nézve is megtisztelő: Telekit tudós társuknak is tekintették, a szakmai gondolatcseréjük miatt. Alexis Clairant pl. (rendkívülien) már 18 éves korában a Francia Tudományos Akadémia tagja lett. Tehát egy született zseni. Teleki tanulmányútján a kísérő mentora (aki 5 évvel volt nála idősebb, akárcsak később Bolyai Farkas báró Kemény Simonnál) Kováts József volt, aki később a legelőkelőbb erdélyi kollégiumnak, a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak lett a matematikatanára. Az ő tanítványai voltak előbb Sipos Pál (1759–1816), az első magyar matematikus, akinek egy matematikai dolgozatát külföldi (berlini) Tudományos Akadémia aranyéremmel jutalmazta (1795-ben), valamint Bolyai Farkas. Minderről lenne írnivalóm, Siposról bővebben, Farkasról pedig csak az itt megtalált (és még eddig nem közölt) lipcsei pályázati dolgozatával kapcsolatban foglalkoznék. János kézirati anyagából esetleg, ha valami újat kapnék, akkor őt is érinteném. Sipos Pálról mint érdekességet csak annyit, hogy kétszer hívták meg a Marosvásárhelyi Kollégiumba matematikatanárnak, de a meghívást mindkét alkalommal visszautasította. Harmadszor is (1804 januárjában) első számú jelöltként ő került az élre, de az egyházi Főkonzisztórium (hogy az esetleges újbóli visszautasítás utáni huzavonát elkerülje) a második helyen jelölt Bolyai Farkas mellett döntött. Ha annak idején (1798-ban) Sipos elfogadja a meghívást, akkor a legvalószínűbb, hogy ma se Bolyai Farkasunk, és ezáltal Bolyai Jánosunk nincs!! 

Azt hiszem, bőven írtam magamról, drága szabadidődet és türelmedet is alaposan megnyirbáltam e hosszú beszámolóval. 

Családodnak egészséget és boldogságot! 

Ragaszkodással ölel: Tibi 

A Tündöklő láncszemek című könyv nem jelent meg. A patkó tehát elveszett. De megvalósult az álom, mert amit a levelében Weszely Tibor eltervezett, azt mind megírta, s annál még többet is. 

Vegyük akkor sorba. 

Sipos Pál életét és szellemi tevékenységét a Természet Világa 1995. évi 5. számában mutatta be, majd a folyóirat 1998. évi Matematika különszámában részletező tanulmányban méltatta eredményeit. A Természet Világában közölt cikket 1993-ban Teleki Sámuel levelezéséről külföldi tudósokkal, majd búvárkodásának eredményeit könyvvé érlelte 2003-ban, Teleki Pál levelezése világhírű tudósokkal címmel.2

 Újabb példát adott arra, hogy a könyvek születését gyakran megelőzi egy folyóirat szellemi vonzása, ösztönzése. 

Az ezredfordulón átlépve közeledett 2002, Bolyai János születésének 200. évfordulója. Akkor már néhány éve a Vince Kiadó Természettudomány kötetsorozat életre hívásának feladatával és gondozásával bíztak meg. A kiadót nem volt nehéz rábeszélnem a nagy matematikusunk életútját és munkásságát bemutató könyv megjelentetésére. Már csak szerzőt kellett találni, s rávenni a sorozatba illő könyv megírására. Ez is könnyen ment, Weszely Tibor örömmel vállalta a szívéhez közelálló feladatot. 

Az évfordulóra készen állt a könyv, ünnepélyes bemutatójára nemcsak matematikusok és tudománytörténészek jöttek el szép számmal, hanem más szakmabeli értelmiségiek is. A Bolyai János. Az első 200 év kötet szaklektora Vekerdi László volt. Változók és konstansok a Bolyai-kutatásban című tanulmányában így ír erről a munkáról:3

 „…itt is évtizedes kutatások és releváns monográfiák előzik meg az összegzést. Csak ezzel a gazdag szakmai tudással a birtokában sikerülhetett Weszelynek alig kétszáz oldalon hiánytalanul bemutatni Bolyai János életét, matematikai munkásságát az Appendixtől a későn észlelt számelméleti kutatásokig, filozófiai és társadalmi nézeteit, a Bolyai-kultusz történetét s néhány szépirodalmi vonatkozást”. 

A könyv kedvező fogadtatásra talált szakmabeliek és a szélesebb olvasóközönség körében is. Példaként hadd idézzem az Élet és Tudomány akkori főszerkesztője, Herczeg János (szintén a Beke Manó-díj tulajdonosa) Weszely Tibornak írt nyílt levelét:4 

„Kedves Tibor! 

Az idei szabadságomon azzal ajándékoztam meg magam, hogy első szavától az utolsóig elolvastam könyvedet. Veszélyes vállalkozásnak bizonyult. 

Közben a mi szelíd Dunánk – megunva a németek, osztrákok gátlástalan (vagy inkább nagyon is gát-lós) természetátalakítását – nyújtózkodott egy nagyot, és jött bizony fel a víz az én tahibeli kertem aljában is. Szomszédnőm épp a legérdekesebb részek olvasásakor kiabált át a kerítésen, hogy a polgármesteri hivatalban osztják a homokzsákot, menjek érte. Én azonban lementem a vízpartra, ami akkor már kertünk lejtőjét annak alsó harmadában keresztezte. A vízfelszíntől a várható maximális emelkedés távolságában elképzeltem egy hiperszférát, és úgy becsültem (euklideszi geometriával közelítve), hogy az még a házam alatt marad, így – bízva a geometriában – visszatértem könyvedhez. (Egy-egy fejezet közti meditálásként azért át-átmentem a szomszédnak homokzsákot tölteni.) 

Alighanem az ismeretterjesztés remekművét alkottad meg. Tökéletes arányérzékkel adtál mindenből sokat, de nem többet a kelleténél. A humánbarbárok is megkapnak mindent, amit tudniuk illene, és ha nem utáltatták meg velük nagyon a matematikát, akkor van esély, hogy kibontakoznak előttük a diszciplína körvonalai, és megérezhetik Bolyai János teljesítményének zsenialitását. Ha nem, akkor még mindig mérhetetlenül gazdagodnak, mind a drámai dokumentumokkal, mind az elég kusza tudománytörténeti viszonyok és kérdések éles és tárgyilagos megvilágításával. Ennek a kötetnek ott kellene lennie minden művelt magyar ember könyvtárában, és az iskolákban felvenném a kötelező olvasmányok listájára. Magam is gazdagodtam általa, pedig már tudtam egyet s mást ebben a témakörben.” 

A könyv története nem ért véget a 2002-es kiadással. Manfred Stern (1946–2018) német matematikus felfigyelt a Bolyai-kötetre, és lefordította német nyelvre. Stern kiválóan beszélte nyelvünket, ismerte kultúránkat, három évig a debreceni egyetemen volt aspiráns, magyar matematikus barátaihoz élete végéig szoros szálak fűzték. Így azután Weszely Tibor könyve a neves svájci kiadó, a Birkhäuser Verlag Vita Mathematica sorozatának 16. köteteként megjelenhetett 2013-ban. Bolyai János itt olyan matematikusok sorába került, mint Georg Cantor, Evariste Galois, Bernhard Riemann, Christian Goldbach, André Weil, Eukleidész… Életútja és korszakos eredménye ma már németül, Carl Friedrich Gauss nyelvén is olvasható. 

Minden bizonnyal munkásságának e záróköve is hozzásegítette Weszely Tibort ahhoz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 2013. évi közgyűlésén átvehette a neki ítélt Arany János-életműdíjat. Ezzel a díjjal a jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar kutatókat jutalmazzák. Díjának indoklása: „a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint több mint fél évszázados kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért”. 

Weszely Tibor cselekvő ember volt. A matematika múltját kutatta, de a jelenben élve a jövőbe tekintett. Példát mondok erre. A nyolcvanas évek elején fellángolt a vita egy Bolyai Jánosnak tartott arckép hitelessége körül. A tudománytörténészek egyetértettek abban, hogy nem őt ábrázolja a bélyegeken és cikkekben megjelent portré. Ugyanakkor azt is nehéz volt elfogadni, hogy legnagyobb matematikusunkról nem maradt fenn kép. Mit lehet tenni? A Bolyai-kutatás elismert tudósa, Benkő Samu olyan arckép elkészítését javasolta, mely tudományosan megalapozott, művészileg megformált, s emberileg megnyerő. Ekkor a közös gondolkozáshoz kapcsolódva Weszely Tibor konkrét javaslattal állt elő, melyet közzé is tett A Hét 1983. június 24-i számában. Írásában azt hangsúlyozta, hogy az arckép megformálásához forrásanyagot jelenthet a marosvásárhelyi Kultúrpalota homlokzatán, a Tükörterem ablakai felett látható Bolyai János-dombormű. Meg is indokolta állítását. A Kultúrpalota 1911–1913 között épült. Akkor még éltek Marosvásárhelyen olyan emberek, akik ismerték Bolyai Jánost, köztük fia, Bolyai Dénes is. A Kultúrpalota homlokzatán Marosvásárhely hat szellemi nagyságának művészi kivitelezésű domborműve sorakozik, Dósa Elek, Teleki Sámuel, Bolyai Farkas, Bolyai János, Mentovich Ferenc és Petelei István portréi. Bolyai Jánoson kívül mindegyikükről maradt fenn hiteles kép, tökéletes összhangban a domborműi megformálással. A Bolyai János külsejére vonatkozó történetírói leírások is mind illenek a domborműre. Tökéletes kiindulópont tehát nagy matematikusunk arcvonásainak művészi újraálmodásához. 

Weszely Tibor javaslata nyomán készült Zsigmond Attila szénrajza, Széchenyi Kinga Bolyai-emlékérme a bicentenáriumi ünnepségre, legutóbb pedig az amerikai festőművész (volt marosvásárhelyi diák), Márkos Ferenc olajfestménye. A tudomány és a művészet összefonódása így hozta elő a múlt homályából Bolyai János örökre elveszettnek hitt arcvonásait. Ez a festmény díszítette első megjelenésként a Természet Világa 2013. februári számának címlapját, a folyóiratban Tibor összegző írásával a Bolyai-képek történetéről.5

Marosvásárhely akkori alpolgármesterének, Csegzi Sándornak és két neves Bolyai-kutatójának, Kiss Elemérnek és Weszely Tibornak köszönhetően a Bolyaiak szelleme egyre erősödve élt tovább a városban. Nem véletlen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Román Akadémia 2002. október 4-én Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában emlékezett közös ünnepi üléssel Bolyai János születésének 200. évfordulójára. Azon év nyarán „Bolyai-emlékszobát” avattak Bólyán, Bolyai Farkas szülőfalujában, a római katolikus templom melletti parókia egyik termében. Bolyai János születésnapján, december 15-én pedig ünnepélyes keretek között leleplezték a tiszteletére emelt köztéri szobrot, a Pszeudoszféra emlékművet, Horváth Sándor alkotását. Három ember, Csegzi Sándor, Kiss Elemér, Weszely Tibor egymást erősítő akarata így állított maradandó emlékeket a Bolyaiaknak. 

Weszely Tibor 2007-ben Marosvásárhely díszpolgára lett. 

2019. december 4-én a Magyar Tudományos Akadémián emlékelőadásokkal köszöntötték a 150 éves Természettudományi Közlönyt, mai nevén Természet Világát, melynek színvonalas megjelentetéséért Weszely Tiborral vállvetve évtizedekig együtt dolgoztunk. Sajnáltuk, hogy ő nem tudott eljönni, de természetesnek vettük, hogy Marosvásárhelytől Budapestig tartó vonatútra már nem vállalkozhat, különösen nem egy kórházi kezelés után. Lélekben ott volt velünk, ezt bizton állíthatom. 

Másnap délelőtt megszólalt otthon a telefonunk, s amikor meghallottam Kása Zoltánnak, a Sapientia Egyetem professzorának szomorú hangját, már éreztem, nagy a baj. – Rossz hírem van, ma reggel meghalt Weszely Tibi – mondta leverten. 

A sokat dolgozó, sok megpróbáltatáson, több infarktuson átesett szív akkor hajnalban örökre feladta, s utolsót dobbant. Azóta újra és újra megnéztem az Erdélyi Magyar Televízió híradójának róla szóló tudósítását 2018-ból, amikor a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét átvette. Most értettem meg, hogy ő akkor, ott a búcsúszavait mondta: „Az elmúlt években végzett munkámmal, úgy érzem, hogy nyugodtan halhatok meg, mert mindent megtettem azért, amit az én nemzetem, a magyarságom megkövetelt tőlem. Annyit tudtam dolgozni, amennyit a tehetségem és a körülményeim megengedtek.” 

Mintha Dsida Jenőt hallanánk: „Megtettem mindent, amit megtehettem…” „Nyugodjék békében végtelen térben és végtelen időben” – búcsúzott a neves Bolyai-kutató geométertől Kása Zoltán. Mi pedig itt maradtunk a hiányos, Weszely Tibor nélküli véges világunkban, közös emlékeinkbe kapaszkodva. 

Staar Gyula 

(Megjelent a Forrás 2020. novemberi számában)

1Beszélgetések Weszely Tiborral. In: Kiss Sándor: A Bolyaiak vonzásában. Weszely Tibor matematikus életpályája. Szatmárnémeti, 2011

2Appendix Kiadó Kft., Marosvásárhely, 2003

3Természet Világa, Bolyai-emlékszám, 2003. I. különszám

4Természet Világa, 2002. 11. sz.

5Weszely Tibor: Közelebb a Bolyai-képhez. Természet Világa, 2013. 2. sz.