A harangként szolgáló rézmozsár

Járókeret a 75.-hez – ez szerepel alcímként a borítón.* Ezzel mindjárt magához is ránt, magával sodor a szerző, Bölöni Domokos, hogy elkísérjük őt. Hová? Merre is? Hát: oda. Menjünk, haladjunk vele az öregedés mezsgyéin. És próbáljuk megérteni, felfogni mindazt, ami felfoghatatlan.

Sokat nem sajnálja vagy sajnáltatja önmagát, hanem beleszabadul a témáiba, hogy előbbre lépkedve az élet-erdő sűrűjében szóljon vissza nekünk, hogy néhány lépéssel odébb mire számíthatunk, s mire nem. Évtizedek óta nyilvánvaló, hogy írónk a kispróza mestere. Műfaji szempontból talán a karcolat „fekszik neki” leginkább, ezekben a kis remeklésekben érzi jól magát. Ilyen vonatkozásban Mikszáth Kálmán késői utóda. Egyenes ágon. Ugyanabban, de mégis más országban. És másik időben. Továbbfejleszti a jó palóc stílusát, és azokkal a felhangokkal gazdagítja, amelyek ma dívnak a Mezőség és a Székelyföld metszéspontján, a különböző erdélyi „kontinensek” határvidékén, ahová igencsak betette kombinált patáját a balkáni lóláb. Ez a vidék, valóban az, „szerette földünk”, de mégsem. Itt kell élnünk, ha a jobb helyek ellenében is, talán szerelemből az elkárhozásnak ezt a módját, ezt az át nem hidaló megoldást választottuk. Mielőtt még…

Egy pillanatra sem szabad kétségbeesnünk, hiszen látjuk, hogy Bölöni sem fél. Azt mondja, hogy különösebben nem fáj az öregedés, el lehet viselni, és általában kibírható. Felfogás kérdése. „Ha pap volnék – írja a kötet hátlapján található ’használati utasításban’ –, minden temetésen zokogva búcsúztatnám az elhunytat.” Hogy az író mire képes? Megfigyel. Elemez. Kiragad bizonyos részleteket. Felmutat. Nem hal bele. De mi sem. Ott van velünk, együtt lépdel minden élet- és halálhelyzetben. A szatirikus szemléletmóddal segít nekünk, hogy nehogy elzsibbadjunk, s ne fásuljunk bele az elviselhetetlenbe, hanem érdeklődve, látó szemmel, értő füllel, mindenre nyitott tudattal járjunk-keljünk a világban, és legyünk képesek arra, hogy életünk önnön mozijában ülve, ne a más művi nyomorúságán sírjunk-nevessünk, hanem a magunkéval ismerkedjünk. Mert ez a miénk. Tényleg?! És nem is olyan rossz. Ennyi. Annyi. Lehet, hogy kevésnek tűnik, de a mi talentumaink révén lesz dús, értelmes és jelentőséggel telített. De sosem teljes.

A kötetben szereplő írások egy részével már itt-ott találkozhattunk. A fő- és mellékalakokkal úgyszintén. Magam több „archetípust” is felismertem. Olyan személyek, alteregók, „haverok”, „ivócimborák” bukkannak fel, élnek, „szuszognak”, téblábolnak, gyötrődnek és kísérleteznek az üdvözüléssel a mennyek ígérete nélkül, akik már évtizedek óta jelen vannak a Bölöni-univerzumban. Nem kell félni tőlük. Nem vernek át. Nem hazudnak. Legfeljebb annyira kisstílűek, illetve olykor önmagukat naggyá álmodók, mint vagyunk olykor mi magunk. Egyik-másik karcolmányt, anekdotát, történetet a szerző előtte tesztelte: a világháló bugyraiba dobta, hadd lássák, s hadd rágódjanak rajtuk. És a digitalizált olvasók vették a lapot. Hadd vegyék most az analóg maradiak is a könyv által!

Szatíra, könnyed próza… Ugyan. Jóval súlyosabb itt minden, ha úgy vesszük. Térjünk csak vissza a cím-adó íráshoz pár szó erejéig. Talán mi magunk is próbáltunk mozsárral, meg egyéb alkalmatosságokkal kongatni. „Gyönyörűen harangoz – írja. – Egy kisebecsk’ Atlantisz fájdalma csöng ki belőle.” És hogy ne csak a könnyedség legyen tetten érhető, hanem a nosztalgia is, az égő vágy, amellyel tán hozzáírhat a szerző, s mi hozzáérthetünk-élhetünk ezt-azt az illanó jelenben, s a holnapi maradék-időben: „A barázdák szalonnáján megtörik az alkonyi nap rőt lángja. Hideg a fény. Hegyi emberek hajtanak el a Kurvaszöktető szikla alatt gumirádlis szekereikkel. Miért nem fordítja le már valaki hollandra Áprilyt?” Miért nem? Lehetséges. Valóban lefordítható. Azonban főleg nekünk szól. A miénk. Könnyen érthető. Könnyen élhető, megérthető és értelmezhető, a mi hangunkon szól, mint Bölöni rézmozsara. Olyan beszédmodorral, olyan rezonanciával, mely életünk komédiával vegyes szomorú-bús játékát vetíti itt elénk.

*Bölöni Domokos: Harangoz egy rézmozsár. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2021. 180 oldal. (Simó Márton írása a Hargita Népe 2021. október 15-i számában jelent meg.)

Simó Márton