B. E. régóta izgatta a fantáziámat. Hétköznapi rohanásaim közben nemegyszer akadt meg a szemem a tömbházunk körüli sétányok valamelyikén mobiltelefonjába felejtkezett asszonyon, akit rendszerint latin zene és valami különös szabadságérzés lengett körül. Évekkel ezelőtt – a közös állatszeretet kapcsán – gyakran beszélgetett édesanyámmal, neki köszönhetően tudott rólam, így nem volt nehéz megszólítani, és arra kérni, hogy mesélje el az életét.
Az elszállt idő visszacsalogatása két fotóval kezdődik. Gyönyörű, szőke nők bűvölnek a képernyőről, igazi filmsztárarcok.
– Mindkettő én vagyok 21 és 38 évesen – árulja el beszélgetőtársam, aztán a legnagyobb természetességgel szökken vissza a múltba hét és fél évtizedet.
– 1948 januárjában születtem. Öten voltunk testvérek, négy lány és egy fiú, én voltam az utolsó a sorban. Édesapám zenetanárként tartotta el a családot, édesanyám háziasszonyként tevékenykedett. Nagyon szép gyermekkorom volt, különösen a téli ünnepek emléke maradt meg bennem elevenen. Marosvásárhely főterén, a Rózsák terén laktunk. Akkoriban nemigen lehetett még autókat látni a városközpontban, csak fiákereket. Meg voltak számozva – egyes, kettes, hármas –, és sorban álltak, mint most a taxik. A szüleim ilyen ló húzta bérkocsikon mentek a piacra vásárolni. Ruháskosarakban hozták haza a libát, a magán péksütödékből pedig kicsi szekéren a megsütött tésztát. Egy tepsi tészta mindössze 25 bani volt akkoriban, egy tojás ára. Az emberek jeles alkalmakkor – esküvőre, keresztelőre – vendéglőbe mentek, de nem akármilyenbe. A Maros vendéglő portása a vállán rojtos sújtásos egyenruhát és fehér kesztyűt viselt, a pincérek szmokingban, csokornyakkendőben és szintén fehér kesztyűben szolgáltak ki, a hangulatért 30-40 tagú zenekar felelt. Mi, gyermekek, be-belógtunk a vendéglőbe, de a legjobban a Színház téren, a Luxor áruház helyén álló Lázár Ödön parkban szórakoztunk. Ott minden hintát ingyen használhattunk, és soha senki nem verekedett, valahogy olyan jók voltak a gyerekek akkoriban. Télen szánkózni, korcsolyázni is lehetett a parkban, és mézeskalács házikókban is bújócskázhattunk. Nyáron a Marosra jártunk vagy a Somostetőre. Jó élet volt itt akkoriban, az ötvenes években, az üzletekben szőttes zsákokban állt a búrmogyoró, a halva, az üvegcukor. Apám tanári fizetéséből úgy éltünk, mint hal a vízben. A szüleim zeneiskolába járattak zongoraórára, az egyik testvérem franciául tanult. Az udvarunkon lakott egy kiöregedett cirkuszista házaspár, akik a nagyobbik lánytestvéremet tanították tornászni.
Az iskolák elvégzése után B. E. – aki kisdiákként csillaggal kapta a legnagyobb jegyet – a vásárhelyi mezőgazdasági líceumban érettségizett, majd egy asszisztensképzőt is kijárt. Közben a hatvanas évek közepén férjhez ment, és ezzel egy újabb boldog időszak kezdődött az életében.
– Az uram pincérként nagyon jól keresett – szövődik tovább a történet. – Akkoriban a vendéglátóipari egységek, sőt az élelmiszerüzletek is az ICSAP-hoz, azaz a Kereskedelmi és Közétkeztetési Vállalathoz tartoztak. A nyári hónapokban a férjem gyakran egy tengerparti vendéglőbe volt kihelyezve, én is vele tartottam, és segítettem neki a munkában. Mivel ő jól tudott németül, kimondottan a német vendégek kiszolgálását bízták rá, akik minden étkezésnél márkában adták nekünk a borravalót, de nemcsak azt. Volt, hogy 148 pár nejlonharisnyát, edényeket és még egy kicsi vasalót is kaptam tőlük ajándékba. Én nem értettem a nyelvüket, ezért bármit mondtak nekem, mindig csak azt válaszoltam, hogy „ja, ja”. Egyszer, amikor ugyanígy helyeseltem, azt mondja nekem a férjem: tudod, hogy ezek azt kérdezték, hogy édesanya vagy-e? Most kapsz tőlük egy csomó gyerekruhát. Így is lett, még játékokkal is megleptek. Mivel nekünk nem született gyerekünk, szétosztogattam a rokonok között az adományt. A férjem a rendszerváltás után is megmaradt a vendéglátóiparban, de közben nyitott egy butikot is a Kossuth utcában, oda is besegítettem, főleg az alkalmazottak felügyeletében.
– Az egészségügyi végzettséget nem kamatoztatta? – szólok közbe.
– Nem volt rá alkalom. A bőrgyárban dolgoztam, de aztán lett egy ciszta a petefészkemen, amit műteni kellett. Az altatásnál megsértettek egy idegszálat, azóta – 34 éve – mindig úgy érzem, hogy tenyérnagyságú felületeken ég a bőröm. A bukaresti Fundeni kórházban és Ausztriában is kezeltek, de nem javult az állapotom. Ezért korán betegnyugdíjaztak. A férjem fizetéséből azonban nagyszerűen meg tudtunk élni, mindenem megvolt, amit csak kívántam. Dobozokban állt nálunk otthon a banán, amit a nyolcvanas években sok gyermek nem is ismert. 1976-ban költöztünk a Kövesdombra, az első lakók között. Mi voltunk az elsők, akik készpénzzel ki tudtuk fizetni a lakás árát, és ugyanígy vettünk meg egy akkoriban ritkaságszámba menő 1500-as sárga Ladát, amivel aztán a férjem ismeretségeinek köszönhetően gyakrabban jártunk külföldre, mint az átlagemberek.
B. E. majdnem egy fél évszázadot élt le a párjával, akit 2013-ban agyvérzés vitt el. Bár mindig lakott náluk házi kedvenc – volt, hogy egyszerre több kutya vagy macska –, a hirtelen rászakadó magány ellen nem volt könnyű felvenni a harcot. Pár éve azonban megtalálta a depresszió elleni tökéletes ellenszert.
– Addig csak vonalas telefonom volt, de a testvérem lánya nekem adta a mobilját, amikor új készüléket vett magának. Így ismerkedtem meg az internettel, azon belül a Facebookkal. Egy idő múlva nekem is vettünk az unokahúgommal egy jobb telefont, és azóta egészen rabul ejtett ez a világ. Majdnem ötezer ismerősöm van már a közösségi oldalamon, körém gyűltek mind az emberek. Én vagyok a szószóló a csoportban, zenéket osztok meg, főleg latint, mert azt imádom, és beszédtémákat javasolok. Egy marokkói fiatalember is észrevett, és próbál szegény a fordítóprogram segítségével románul kommunikálni velem, fotókat is küld magáról. Azt hiszi, hogy ilyen vagyok – mutatja hahotázva beszélgetőtársam a huszonéves kori fényképet, ami a világhálós „arckönyvében” főképként jelenik meg.
– Annyit kacagok így magamban, hogy az nem igaz. A múltkor az ágyról is legurultam, úgy nevettem. Ha arra gondolok, hogy ez a legényember egy „dédinek” udvarolgat… – mondja, miközben egész lényéből árad az önfeledt derű.
– Mindenkinek ajánlom ezt a módszert szomorúság ellen – jegyzi meg, mielőtt elköszönnék. – Korábban keresztrejtvényekkel igyekeztem lefoglalni magam, de mindig hamar megfejtettem valamennyit, aztán csak ültem, és néztem magam elé. Ez a virtuális kaland azonban egészen kitölti a napomat. Amikor szép idő van, kiülök valamelyik padra, hallgatom a mobilon a zenéket, és figyelem, hogy milyen újdonságok történnek ebben az izgalmas térben, ahol újra igazán fiatal lehetek.
