A kolera India északkeleti partvidékén évszázadok, talán évezredek óta őshonosnak számított. Bár már a 18. századból vannak adatok járványokról, azok egy évszázadon át egyszer sem terjedtek túl India egyes vidékein. 1817-ben azonban a kór hirtelen és addig nem tapasztalt mértékben kilépett az addig megszokott keretekből. Európában az 1830-as évek első felében jelent meg, és sok áldozattal járt. Ma már közismert, hogy a kolera a nagy folyadékveszteség pótlásával sikeresen gyógyítható, ugyanakkor a vízhálózat gondos ellenőrzésével és tisztán tartásával megelőzhető. Létezik oltóanyag is, ami az elölt Vibrio cholerae baktériumot és annak mesterséges úton előállított toxinját tartalmazza. A baromfikolerát tanulmányozva 1879-ben Louis Pasteur kollégáival együtt dolgozta ki a megelőző szeroterápia elvét. Ugyancsak Pasteur nevéhez köthető az anthrax és a veszettség elleni oltóanyag kifejlesztése.
A diftéria rengeteg gyermek életét követelte, a 20. századig általában a megszületett gyerekek fele élte meg a felnőttkort, amíg számukra az oltást ki nem dolgozták. A betegségért felelős Corynebacterium diphtheriae baktérium felfedezése Ervin Klebs német mikrobiológus nevéhez fűződik. A diftéria halálos toxinjának, vagyis az élő szervezetben termelődő káros anyagának előállítása és elemzése Pierre Paul Emile Roux és Alexandre Yersin francia mikrobiológusoknak, a párizsi Pasteur Intézet munkatársainak köszönhető. A következő áttörés a betegség leküzdésében Emil Adolf von Behring német bakteriológus munkájával következett be, aki 1890-ben felfedezte a diftéria antitoxinját. Ezáltal megkezdődhetett a diftéria elleni védőoltás és a korábbinál hatékonyabb gyógyszer kidolgozása. A diftéria elleni oltóanyagot Gaston Ramon francia biológus tökéletesítette 1924-ben. A védőoltás úgynevezett toxoid vakcina, a toxin módosított változatát tartalmazza, ezért már nem képes megbetegíteni a szervezetet, viszont elég ahhoz, hogy specifikus immunválasz alakuljon ki ellene. Napjainkban a diftéria ellen többféle kombinált védőoltást is alkalmaznak, ilyen például a diftéria-tetanusz oltóanyag (DT vakcina), valamint a diftéria-tetanusz-pertussis vakcina (DPT).
A szamárköhögést (pertussis) sajnos a magas átoltottság ellenére sem sikerült legyőzni. A kezdetben alkalmazott teljes sejtes vakcina védettséget adott, de gyakran jelentkeztek nemkívánatos mellékhatások. A ma használt acelluláris oltóanyag típustól függően már csak 2-4 antigént tartalmaz. A mellékhatásprofil jelentősen javult, de rövid idő után kiderült, hogy az oltóanyaggal kialakított védelem rohamos tempóban csökken. Nem szünteti meg a hordozói állapotot, sem a kórokozó ürítését, miközben az immunmemória kialakulása sokkal kevésbé jellemző az így létrehozott védettségre.
A járványos gyermekbénulás endémiás fázisa az első ókori ábrázolásoktól a 19. századig tartott, az epidémiás fázis a 19. századtól a 20. század közepéig, amikor dr. Jonas Salk kifejlesztette a vakcinát. A poliovírus terjedésére adott társadalmi reakció hasonló volt, mint amit a most terjedő koronavírusnál tapasztalhatunk: tömeges pánik alakult ki, a fertőzötteket karanténolták, az utazást korlátozták, és a gyógyszergyártók szabályos versenybe kezdtek, hogy ki találja fel előbb a vakcinát. Végül a poliovírusra kétféle védőoltást is fejlesztettek, 1955-ben és 1962-ben. A klinikai tesztekben összesen több mint másfél millió gyerek, több tízezer orvos és nővér, valamint kétszázhúszezer önkéntes vett részt. A vakcina úgy készült, hogy ázsiai rézuszmajmok veseszövetében tenyésztettek ki poliovírust, amelyet azután formaldehiddel elöltek. A vakcina néhány gyártási tétele fertőzőképes vírussal szennyeződött, és pár hónappal később kétszázhatvan beteget regisztráltak a nem megfelelően elkészített oltóanyag-széria miatt. Ez újabb járványt eredményezett, melyben négyezren megfertőződtek és ezerhétszázan lebénultak. Több államban leállították az oltási programot, majd a gyártási eljárás pontos betartásával újrakezdték. Albert Sabin némi késéssel, 1957-re mindhárom bénulást okozó vírustípusból sikeresen létrehozott egy legyengített, de élő törzset. Az így kifejlesztett Sabin-csepp szájon át adható védekezés volt, ami a bélfalon tartósan megakadályozta a vírus szaporodását. Egyes körökben azonban komoly ellenérzést váltott ki, hogy Salk módszerével szemben végső soron a rettegett vírusból élő törzseket juttatott a szervezetbe. Végül a Sabin-cseppet 1960-tól engedélyezték az Egyesült Államokban, és 1962-ben szabadalmat is kapott. Az Egészségügyi Világszervezet regionális bizottsága 2002-ben hivatalosan elismerte Európa poliomentességét, és célul tűzte ki, hogy – a fekete himlő után – globális védőoltási program segítségével a járványos gyermekbénulás is teljesen eltűnjön a Földről.
A kanyaróvírus az egyik legfertőzőbb kór-okozók közé tartozik. Leggyakoribb szövődménye a középfül- és tüdőgyulladás. A vírus agyvelőgyulladást is okozhat, melynek következtében életre szóló idegrendszeri károsodás és értelmi fogyatékosság maradhat vissza. Az oltási program bevezetése előtt a gyakran előforduló országos kanyarójárványok miatt a betegségből gyógyultakban életre szóló védettség alakult ki. A természetes és a mesterséges védettség kialakulása így összességében kiterjedt nyájimmunitást biztosított a lakosságnak. Az oltóanyag gyengített vírust tartalmaz, ami az esetek 95%-ában elégséges védelmet ad. Az oltást követően lázgörcsök, thrombocitopenia jelentkezhet, az agyvelőgyulladás nagyon ritka, és vitatott, hogy valóban oltási kanyaró okozta-e az ismert eseteket. Mivel az oltóanyag fertőzőképes vírusokat tartalmaz, fennáll az oltási kanyaró veszélye. Különös tapasztalatokról számoltak be az allergológusok is, akik úgy tartják, hogy az oltásokra adott válasz nem mindig természetes immunreakció.
A kiütéses tífuszt (typhus exanthematicus) tábori láznak, 1914-től kezdve pedig lövészárokláznak nevezték. Mint minden járvány, a tífuszt terjesztő baktérium is kedveli a nagy tömegeket, a rossz higiénés viszonyokat. A hadsereg, a háború valóságos melegágyává vált a különböző járványos megbetegedéseknek. A tífusz a legrendszeresebben fellépő háborús járvány. A régi időben oly sok áldozatot kívánt, hogy gyakoriságával, a betegség hosszú tartamával és a nagy halálozási arányszámmal a hadviselést és annak kimenetelét is lényegesen befolyásolta. A tífusz elleni első oltóanyagot 1896-ban fejlesztette ki Almroth Edward Wright, Richard Pfeiffer és Wilhelm Kolle. A mellékhatások miatt azóta újabb változatokat alkalmaznak, a szájon át beadott, élő oltóanyagot tartalmazó Ty21a-t, valamint az injekció formájában beadott, ellenanyagot tartalmazó készítményt, a Vi kapszuláris poliszacharid vakcinát. Érdekességképpen fontos megemlíteni, hogy 1918-ban, a spanyolnátha megjelenésének évében több mint 4,5 millió katonát oltottak be tífusz ellen.
Az influenzavírus több hullámban sok millió ember halálát okozta az elmúlt évszázadok során, ami azzal is magyarázható, hogy eltérő antigenitású vírustörzsek jelentkeztek. Az azonos típusba tartozó, de eltérő antigénszerkezettel rendelkező influenzavírus-törzsek felelősek a súlyos, nagy világjárványokért. Az első pandémia, amelyről viszonylag pontos leírás áll rendelkezésünkre, az 1500-as években pusztított. Az 1700-as évekből három esetben, az 1800-as évekből két pontos leírás áll rendelkezésünkre influenza-világjárványokról. Az 1900-as években négy pandémiáról tudunk: 1918: „spanyolnátha”, 1957: „ázsiai influenza”, 1968: „hongkongi influenza”, illetve 1977: „orosz influenza”.
A spanyolnátha-világjárvány hirtelen megjelenése és a magas halálozási arány példa nélküli volt, az A típusú influenzavírus egyik altípusa (H1N1) okozta. A járvány kitörésekor még javában dúlt az első világháború, ahol az Egyesült Államok is hadviselő fél volt, és az Atlanti-óceánon átküldött hadtestekkel együtt a vírus gyorsan eljutott Európába. Sem az antant, sem a központi hatalmak nem engedhették meg, hogy az influenza által okozott veszteségeket feltárják ellenfeleik előtt, ami viszont kedvezett a kórnak, ugyanis a vírus a lövészárkokban, a katonai táborokban, a hosszú küzdelemben kimerült civil lakosság körében terjedt. 1918 novembere és 1919 februárja között addig soha nem tapasztalt világjárványt okozott, négy hónap alatt több mint 20 millió ember halálát okozta. Jóval többen haltak meg a járványban, mint az egész I. világháború alatt. A járvány egyik sajátosságának bizonyult, hogy veszélyesebb volt a 65 éven aluliakra, a halottak 99%-a ennél fiatalabb volt. Az 1930-as években jelent meg a védőoltás az influenza ellen, amit 1955-ben tettek elérhetővé. Mégis, 1976 februárjában járvány tört ki az Egyesült Államok egyik katonai bázisán, és mai áron számolva 500 millió dollárt költöttek egy gyors oltási programra, amit maga Gerald Ford akkori amerikai elnök rendelt el. 1997-ben sikerült elkülöníteni az influenzavírus genomjának töredékeit, 2005-ben rekonstruálták a vírust.
2009 júniusában az Egészségügyi Világszervezet bejelentette, hogy a H1N1 új törzse pandémiát okozott. Mivel az új vírus sertésekből eredt, sokáig sertésinfluenzának nevezték. A sertésinfluenza csaknem egy évig feszültségben tartotta a világot. Oltási kampányt indítottak a várható pandémia megelőzésére, de, mint kiderült, az influenzavírus viszonylag ártalmatlan törzse volt.
Az influenza elleni védőoltás elérhető, minden évben tartalmaz két A és egy B törzset. Ezeket az Egészségügyi Világszervezet határozza meg, az előző szezon megbetegedési adatait elemezve. Ebből azonban érthető az is, hogy nem fog 100%-os védettséget nyújtani. Az országban forgalomban lévő influenza elleni oltóanyagok kizárólag inaktivált vírust vagy annak csupán egy meghatározott részét tartalmazzák.
A koronavírust 1964-ben June Almeida skót tudós ismerte fel. Az eleinte influenzavírusnak gondolt minta elektronmikroszkóp alatt jellegzetes képet mutatott, egy napkoronára emlékeztette őt, ezért kollégáival koronavírusnak nevezték el, és később hivatalosan is ezt a nevet kapta a víruscsalád. A koronavírusok lipidburokkal rendelkező, egyszálú RNS-vírusok. Az embert hét ismert fajuk tudja megfertőzni. Négy különböző humán-koronavírus folyamatosan jelen van az emberekben: HCoV-229E, HCoV-OC43, HCoV-NL63, HCoV-HKU1. Ezek világszerte főleg gyerekeket és időseket fertőznek meg, és megfázásos tüneteket, légzőszervi megbetegedéseket okoznak. A további három koronavírus közül a SARS-CoV okozta a 2003 áprilisában kitört járványt. A kínai Kuangtung tartományból kiinduló betegség légúti panaszokkal, súlyosabb esetben tüdőgyulladással járt. A járvány során több mint 8 ezren betegedtek meg, a halálozási arányszám valamivel 10% alatt volt.
A MERS-CoV-t 2012-ben fedezték fel, Szaúd-Arábiában bukkant fel először, ahol 2014 júniusáig 282 ember halálát okozta. Azóta felbukkant a Közel-Kelet és Észak-Afrika több országában, valamint Európában és az Egyesült Államokban is.
A SARS-CoV-2 2019 végén jelent meg a kínai Vuhanban, zoonózisos fertőző vírus: az eredetileg állatokat megfertőző vírus homológ rekombináció útján vált képessé, hogy az emberre is átterjedjen. Két sejtfelszíni fehérje, az angiotenzin konvertáz 2 enzim (ACE2) és a transzmembrán szerin proteáz 2 (TMPRSS2) együttes jelenléte esetén képes bejutni a sejtbe. Meg kell említeni a sejtbe való bejutást segítő, más vírusok esetében már bizonyított folyamatot, amit ellenanyagfüggő fertőződésfokozódásnak (antibody dependent enhancement, ADE) hívnak. Ennek során a virionok felületére nem neutralizáló jellegű IgG-ellenanyagok kötődnek, amelyek az immunrendszer sejtjeinek felszínén lévő Fc-receptorokhoz kötődve megkönnyítik és fokozzák a vírus sejtbe jutását. Ami a vírusfertőzést követő immunológiai folyamatokat illeti, a SARS-CoV-2 által fertőzött sejt citoplazmájában kiszabadul a vírusból az RNS-genom, ami teret enged a vírus replikációjának. A sejtből aktív transzport révén kikerülő virális antigénpeptideket antigén-prezentáló sejtek (APC) prezentálják a T-limfocitáknak. Mindez aktiválja a sejtes és humorális immunválaszokat is. A fertőzést követően a legtöbb beteg tünetmentes marad, vagy enyhe tünetek lépnek fel. A fertőzöttek 10-20%-ánál azonban, döntően időseknél és a társbetegségekben is szenvedőknél, súlyos állapot, gyorsan kifejlődő légzési elégtelenség vagy bakteriális felülfertőződés következtében szeptikus sokk alakul ki, amely magas halálozással jár. De hát mindez már egy időszerű külön történet, amely az adott keretnél részletesebb áttekintést igényel.
A történelem során sok járványos betegséget sikerült legyőzni. A tudomány fejlődésének köszönhetően sikerült eradikálni a fekete himlőt, és háttérbe szorítani sok olyan patogén-tényezőt, ami emberek millióinak életét követelte. A több mint kétszáz éve alkalmazott vakcina a fertőző betegségek népességi szintű és egyéni megelőzésének a leghatékonyabb módszere. A védőoltás a lehető legeredményesebb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük. Hogy mihamarabb maszk nélkül védetten és biztonságban élhessünk. Még akkor is, ha a következtetések levonása során egyre inkább körvonalazódik előttünk egy változásra szoruló világrendre való berendezkedés szükségszerűsége, hasznossága.
Dr. Ábrám Zoltán, dr. Ivácson Beáta
