Fertőző járványok mindig előfordultak az emberiség története során. A középkorban a gyógyíthatatlannak tartott pestis és lepra, a nagyon ragályos fekete himlő, a víz útján terjedő kolera és tuberkulózis, az első világháborút követő spanyolnátha, a kétezres évektől a légúti panaszokat okozó SARS. Minden járvány az emberiség mesterséges mozgásának a terméke, a selyemúton keresztül terjedő pestisjárványoktól az utazás során hurcolt koronavírusig. Közben azonosították a kórokozókat, rengeteget fejlődött az orvostudomány. A védőoltásoknak köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Így sikerült felszámolni a világ számos országában a különböző gyermekkori vagy azt követő fertőző betegségeket. Ma már világszerte eltűnt az egykor magas halálozással járó fekete himlő, vagy Európában már nem fordul elő a gyermekbénulás, a hatékony oltásnak köszönhetően. Ráadásul olyan szintre jutott az emberiség, hogy megjelentek a külföldi utazásokkal kapcsolatos védőoltások is.
A fertőző betegségek és az emberiség egyidősek, küzdelmük emberemlékezet óta tart. Terjedésük úgy vált egyre gyorsabbá és szélesebb körűvé, ahogy az emberek egyre többet utaztak, kereskedtek és háborúztak egymással. A fertőző betegségek okának ismerete nélkül régen nehéz volt hatékony megelőző intézkedéseket életbe léptetni, így a járványok évekig, évtizedekig tomboltak, vagy akár több hullámban újra és újra vissza-tértek. A maihoz hasonló karanténintézkedéseket már a 14. században leírtak, de ilyen mértékű óvintézkedéseket csak ritkán, nagyobb járványok esetén léptettek életbe.
A fertőző betegségek közül hajdanán a legpusztítóbb, a pestis már az ókori Egyiptomban is jelen volt, Európában az első nagy járvány Kr. u. 540-ben tört ki. I. Jusztiniánusz bizánci császárról kapta a nevét (Jusztiniánusz-pestis), viszont a legnagyobb pandémiás hullámot 1347–1348-ban okozta. A selyemutakon érkezett Olaszországba, egy vektoron, a fertőzött patkányok szőrén megtelepedő bolhákon keresztül. Több hullámban Európa népessége egyharmadának a halálát okozta. 1894-ben Alexander Yersin fedezte fel a kórokozót, a Yersinia Pestis bacilust.
A közegészségügyi szabályok betartásával, a bolhacsípés elleni védekezéssel a betegség megelőzhető, sőt a megfelelő antibiotikumos kezeléssel a legtöbb beteg élete ma már megmenthető. Létezik védőoltás, ám az csak a bubópestis ellen véd 3-6 hónapig. A pestisjárványtól számítható a modern európai orvoslás kialakulása, valamint a komolyabb közegészségügyi intézkedések bevezetése a városokban.
A lepra ismert volt már az ókorban. Az eddigi legkorábbi megbetegedést a rézkorban élt emberek maradványain mutatták ki a csonttani tüneteket vizsgáló kutatók. A kora középkorra pusztító járvánnyá váló lepra európai elterjedésében nagy szerepet játszottak a keresztes hadjáratok: az egész kontinensen átvonuló csapatok fertőzöttek tömegeit hagyták maguk mögött. Régészek és antropológusok is vizsgálták a középkori lepratemetők csontanyagát, így a legújabb kutatásokban sikerült a lepra kórokozójának a genetikai szerkezetét feltárni. Bebizonyosodott, hogy a ma ismert formája nem különbözik a középkorban pusztító betegségtől. A tömeges megbetegedések megszűnése a 16. században a megbetegedettek sikeres izolációjának, a népesség baktériummal szembeni ellenállóbbá válásának és a lassan javuló higiéniai körülményeknek köszönhető. Továbbá 1873-ban Gerhard Armauer Hansen felfedezésének, aki azonosította a lepra kórokozóját, a Mycobacterium leprae-t. A betegség 1982 óta gyógyítható, és mára antibiotikumos gyógyszerkombinációval teljes gyógyulás érhető el. 2018-ban az Egészségügyi Világszervezet szakemberei arra következtettek, hogy a születéskor beadott BCG vakcina nemcsak a tuberkulózis előfordulását küszöböli ki, hanem csökkenti a lepra kockázatát is.
A fekete himlő (variola vera) az egyik leghalálosabbnak tartott betegség volt az emberiség történetében, az ókortól ismert. Megfigyelték, hogy vannak betegek, akiknél enyhébb a betegség a lefolyása, és ha melléjük fektették az egészséges egyéneket, ezáltal ők is keresztülestek a fertőzésen, és védettséget nyertek. Ugyanakkor több ezer éve Afrika és Ázsia népei már alkalmazták az ún. inokulációt, amikor fertőzött váladékot dörzsöltek nyílt sebekbe, vagy porított himlővart szívtak fel az orrukon át. Ezzel enyhébb lefolyású megbetegedést idéztek elő, elkerülve a súlyos, sokszor halálos kimenetelű fertőzést. Az ilyen betegek azonban terjesztették a kórokozót, és segítették az újabb és újabb járványok kialakulását. Európában az inokuláció bevezetésében kiemelkedő jelentőségű szerepe volt az angol írónőnek, Lady Mary Wortley Montagou-nak, aki maga is átesett a betegségen; 1715-ben az arcáról leváló pörköket porított formában egyik gyermeke felszívta az orrán keresztül, és az védettséget adott a gyermeknek. Edward Jenner angol orvos 1796-ban a himlős állat sebnedvével végezte az első immunizálást, vagyis ő hozta létre az első védőoltást. Új eljárását a tehenek latin nevéről (vacca) nevezte el vakcinációnak. Bár nem ő végezte el az első védőoltási eljárást, ő volt az első, aki leközölte eredményeit, és orvosként vizsgálta a kérdést. Javier de Balmis orvos 1803-ban elindult a történelem első filatróp nemzetközi egészségügyi expedíciójára, aminek keretében 26 árva fiút megfelelő időközönként kart a karba módszerrel oltottak be, így juttatva el az oltást a spanyol gyarmatokra. Bár valójában nem tudta, mi okozza a módszer sikerességét, hiszen a vírust ekkor még nem azonosították, az oltási eljárása működőképesnek bizonyult. 1967-ben világméretű oltási programot indítottak. Az oltóanyag élő, legyengített kórokozókat tartalmaz. A világon eddig egyedül a fekete himlőt sikerült felszámolni. Az Egészségügyi Világszervezet 1980-ban himlőmentesnek nyilvánította a Földet.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
