Hétköznapi történet
G álfi Piroska élete erős, százkarú gyökér. Különös szenvedéllyel kapaszkodik a régvolt és jövendő időkbe, közben teljes pompájában szívja magába a jelent. Távoli vidékeket húz magához, és amit egyszer megérintett, színnel és zenével átitatott otthona részévé teszi.
– Kacagós típus vagyok – jegyzi meg magáról a hetvenes évei végéhez közeledő asszony, miközben tágas udvaráról a barátságos belső terek felé vesszük az irányt. Mielőtt belépnénk, márványkő vonja magára a tekintetem. „Arany az ember, de visszahúzza a sár. Andor, 2004” – olvasom magamban a kőbe vésett szavakat. Vendéglátóm figyel, és azonnal magyaráz: néhai férje mondását őrzi a bejárat közelében, őszi virágok között sütkérező márvány. A családi fotókkal és festményekkel körbevett szobába múlt századból maradt, lágy dallamok vezetnek. A helyiség végében, az ablaktól pár lépésnyire terített asztal várakozik, a másik oldalon, az ajtó mellett nyitott könyvek. Piroska A bölcsek újabb ajándéka címűt mutatja elsőnek, abból szokott a hétköznapokhoz erőt meríteni.
– Balzacot és a moldovaiak világát megörökítő Panait Istratit is nagyon szeretem, meg aztán ott van Zola, ő is annyira olvastatja magát. Tudja, Ildikó, öregek vagyunk már, és örülünk a szépnek – mondja szinte mentegetőzve, kortársai nevében is, aztán Horthy Miklós felesége, Lila mama verssorait teszi elém.
– Vannak sugárzó emberek, és ő idős korában is az maradt – érkezik az újabb magyarázat. Pár percre az íróasztal mellé telepedünk. Piroska hihetetlen frissességgel fog bele egy történetbe, amelyhez még beszélgetésünk előtt vidám csattanót ígért.
– Valamikor nem voltunk szegények, de aztán az állam elvette a földjeinket. A mostani Hidegvölgy mellett volt 2 hektár 70 ár területünk, azóta sem kaptuk vissza. Gyerek voltam még, amikor édesanyám legyengült, megöregedett, de betegen, görnyedt háttal is gondoskodott arról, hogy mindig legyen kenyér az asztalon. Mivel kevés volt a nyugdíja, az állam kiutalt neki a rókatelepen 15 ár kertföldet, ahol zöldséget termelhetett. Egy ősszel sok sütőtökje lett, ezért elhatározta, hogy pénzzé teszi. De nem bírta sokáig cipelni az árut, így útban a piac fele megszólított egy fiatalembert. „Nem vinné el száz métert a tökeimet?” – kérdezte a férfitól, aki azt válaszolta, viszi szívesen, ha kap 25 lejt a fuvarért. „Na, akkor menjen csak tovább egyenesen előre, mert az egész tököm nem ér annyit” – vetett véget az alkunak anyám. Ilyen asszony volt ő, a nehézségben is megőrizte a humorát. Engem és a testvéremet becsületre, munkára nevelt. Megmutatta, hogy a semmiből is ki lehet teremteni a betevőt, soha nem nélkülöztünk, és nem is tartoztunk senkinek.
A következő pillanatban lányos lendülettel szökken a mesélő egy nagyot az időben. A másik szobában a mozdulatlan faliórába költöztetett arcképek századában járunk, Piroska apai nagyanyjánál, aki Rhédey Claudiánál volt egykor nevelőnő. A grófi család műkincsekkel ajándékozta meg távozásakor a fiatalasszonyt, és bár a festményeken kifogott az idő, néhány keret funkciót váltva most is vendéglátóm otthonában rejtőzik. Az idős asszony önfeledten merítkezik meg a múltban, édesapja felmenői, a nemeslevéllel és címerrel rendelkező Kenedichek történetében. Látogatásom első helyszínére visszatérve vaskos kötetet nyit fel előttem, nyugdíjas éveinek egyik legféltettebb kincsét.
– Harmincöt évet dolgoztam asszisztensnőként, és amikor az egészségügyben az első leépítés bekövetkezett, a nyugdíjazáshoz szükséges szolgálati idővel rendelkezőknek kellett először távozni. Én sem úsztam meg, nagy bánatomra a szakmám csúcsán nyugdíjaztak, amikor még pedagóusi munkát is végeztem, és tudományos dolgozatok megírásában is közreműködtem. Kezdenem kellett valamit a hirtelen rám szakadt szabadsággal. Tudtam, hogy apám részéről élnek még rokonok Magyarországon, így gondoltam egy merészet, és kimentem Budapestre a felmenők után kutatni. Apám jegyzetfüzetében több nevet és lakcímet is találtam, azokat próbáltam a magyar fővárosban a telefonkönyvből kikeresni. Találtak az adatok, és én mindenkinek levelet küldtem. Egyetlen válasz érkezett a határ széléről. A későbbiekben a többi rokonról is sikerült tájékozódnom. Megtudtam, hogy valamennyiük családjában súlyos egészségi problémák voltak, ezért nem reagáltak a leveleimre. Egy rendkívül művelt közgazdász hölggyel, Kenedich Ágnessel kezdtünk írogatni egymásnak, ő az Országos Levéltárba is rendszeresen bejárt, így elsősorban neki köszönhetem, hogy a családtörténet végül megszületett.
– Postai vagy elektronikus levelezést folytattak? – kíváncsiskodtam közbe.
– Hagyományos postait. Nincs szükségem internetre, úgy érzem, az nem rólam szól. Számítógépezés helyett írnom, olvasnom, kertészkednem kell.
A következő percekben újabb kéziratok kerültek elő, kijegyzetelt és saját gondolatok, vázlatos és részletes naplók német- és franciaországi, amerikai utakról.
– Jegyezze meg, ha utazni akar, az a legfontosabb, hogy ápolja a baráti kapcsolatokat – emelte fel tekintetét füzeteiből vendéglátóm, akit nyugdíjazása után a külföldre telepedett egykori munkatársak hívtak gyakran magukhoz hosszabb-rövidebb időre. Ezeken a kirándulásokon hátizsákosan gyalogolta végig a múzeumokat, és minden különösebb kiadás nélkül, a kulturális intézmények nyílt napi programjai szerint gyűjtötte be a soha el nem halványuló élményeket. Közben három évig németnyelv-tanfolyamra is járt, úton-útfélen, még a kertjében lévő málnabokor mellett is gyakorolt.
Látogatásom végén egy verskötetbe, Puskás Attila Kék madár című művébe lapozott bele.
– Beszélhettem volna nehézségekről, betegségről, de jót tennék én azzal bármelyikünknek is? – tette fel a kérdést, miközben szedelőzködtem. – Abba kell kapaszkodni, ami szép, ami kiszabadítja az embert a hétköznapi szürkeségből.
