A csúfolódástól a tettlegességig

Bár törvény tiltja Romániában is az iskolai bullyingot,

azaz a csúfolkodást, sértést, megalázást, megfélemlítést, sajnos már az alsó tagozaton is gyakoriak a kisdiákok között a beszólások, csúfolódások, és gyakran sem a tanintézet, sem a szülők nem vesznek tudomást az iskolai testi-lelki erőszakról, ugyanis a bosszútól tartva az áldozatok nem beszélnek róla.

Iskolai bántalmazásnak, megfélemlítésnek, angol nyelven bullyingnak nevezzük azt, ha valaki hosszabb időn át ismétlődően szándékosan bánt valakit/valakiket. A csapatból való kiközösítés, a bántalmazással való fenyegetés, a megalázás, a verés, a személyes javak megrongálása, a lejárató pletykák terjesztése mind zaklatásnak minősül, és sajnos gyakori az iskolában, sőt, enyhébb változatai már az óvodában is előfordulnak. Egy óvodás kislány édesanyja elmesélte, hogy csemetéjének egy másik kislány keseríti meg az oviban töltött napjait, csípi a kezét, az étkezdében rúgja a lábát az asztal alatt, alváskor húzza a haját, butának nevezi, valamint olyan megjegyzéseket tesz, hogy „Lehúzlak a vécén!”, vagy miután betegség miatt hiányzott: „Milyen jó, hogy nem jöttél oviba”. Sajnos szinte mindennaposak ezek a beszólások, csípkedések, és a kislány fél a másiktól. 

Egy nyolcadik osztályos lány édesanyja pokolnak nevezte az éveket, amelyeket gyereke az általános iskolában töltött, mint mondta, nagyon bíznak abban, hogy középiskolában javul majd a helyzet. Szerény, visszahúzódó lányát hatodik osztályban szemelte ki egy újonnan oda került, viselkedésproblémákkal küzdő fiú, aki naponta zaklatta, csúfolódott vele, megalázta, mondván, hogy duci, „ócskák” a ruhái, a tízóraiját rendszeresen elvette és a kukába dobta, órákon papírgalacsinokkal dobálta, a többiek meg nevettek rajta. 

Négy diákból egyet rendszeresen megaláznak

A „Mentsétek meg a gyerme-keket” szervezet által 2016-ban a romániai iskolákban végzett felmérésből kiderült, hogy négy diák közül egyet rendszeresen megaláznak társai, minden hatodikat pedig megvernek az iskolában. Tízből három diákot rendszeresen kiközösítenek a többiek, a megkérdezett gyerekek 73 százaléka pedig elismerte, hogy volt már szemtanúja zaklatásnak az iskolában. Az Egészségügyi Világszervezet jelentése szerint európai viszonylatban Románia 2016-ban harmadik helyen áll azon 42 ország sorában, amelyekben a jelenséget vizsgálták. A romániai 11 éves gyerekek 17 százaléka ismerte el, hogy zaklatta valamely társát az előző hónapban, a 13–15 évesek esetében ez az arány 23 százalék. A Tanügyminisztérium nyilvántartása szerint a 2014–2015-ös tanévben országszerte több mint 18 ezer olyan esetet jegyeztek, ami iskolai erőszaknak számít.

Az iskolai bántalmazás különböző vetületeiről Szövérfi Karolinát, a Marosvásárhelyi 1-es Számú Inkluzív Oktatási Központ gyógypedagógusát, nevelési tanácsadóját kérdeztük. 

– Sajnos mindennapos jelenségről van szó, ami gyakorlatilag minden iskolában előfordul. A mi iskolánkba járó gyerekek szociálisan hátrányos helyzetű közösségekből érkeznek, ahol nagy tere van a bullyingnak. Elsősorban különbséget kell tenni a bántás és a bántalmazás között. Bántásról van szó, ha a gyereknek, aki egyébként kiegyensúlyozott, általában jól viselkedik, éppen rosszabb napja van, és meglöki a társát, vagy beszól neki. Ennek hosszú távon semmi maradandó következménye nincsen a társra nézve. Ezzel szemben a bántalmazás sokkal komolyabb dolog, tervezést igényel a bántalmazó részéről, és hosszú távon súlyos következményei lehetnek. Tudni kell, hogy sokféle bántalmazás van: a tettlegességtől az áldozat dolgainak a megrongálásáig, valamint a szóbeli bántalmazásig, ide tartozik a folyamatos beszólás, csúfolódás, a kiközösítés. Minél kisebbek a gyerekek, annál egyszerűbben fogalmaznak, később aztán egyre alattomosabb módon bántják szavaikkal a társukat. A bántalmazó mindig először megismeri az áldozatát, nagyon jól tudja, hogy mi a gyenge pontja, mivel tudja legjobban bántani. Általában egy közösségben nem csoportosan bántalmaznak, hanem van egy bántalmazó és egy bántalmazott, a többiek a szemlélők, akik tétlenül végigkövetik az eseményeket, esetleg megmosolyogják, vagy félrefordulnak, és teszik magukat, hogy nem látják, mondván, a kettejük dolga, intézzék el ők. 

– Van egy adott típusú gyerek, aki bármely közösségbe kerül, nagyobb valószínűséggel válik bántalmazottá? Vagy elvileg bárkivel előfordulhat, hogy kiközösítik, megalázzák? 

– Hogy egy gyerek áldozattá válik, annak megvan a személyiségbeli háttere. Általában a bántalmazó, de a bántalmazott gyerek is valamikor olyan helyzetbe került, amivel nem tudott szembenézni, lehet itt szó agresszivitásról, vagy egy olyan élethelyzetről otthon, amit nem tud feldolgozni. Esetleg otthon nem figyelnek eléggé rá, el van hanyagolva, vagy nem érzi a szülei szeretetét. A bántalmazó valamilyen szinten bizonyítani próbál, felülkerekedik a helyzeten, és megtalálja a gyengébbet, aki szorongó, befele forduló, problémái vannak. De mindkét eset téves énképről árulkodik. 

– Kijelenthető, hogy mostanában gyakoribb a bántalmazás jelensége, vagy mindig is jelen volt a tanintézetekben, csak esetleg nem beszéltek róla?

– Nem új keletű a jelenség, úgy gondolom, mindig is jelen volt az iskolákban, csak mostanában többet beszélnek róla, mediatizáltabb. Nem szeretnék közhelyekbe bocsátkozni, de tény, hogy az életvitelünk is megváltozott, aminek hatására súlyosbodhatott a jelenség. A szülők ugyanis rohannak, stresszesebbek, és ezáltal a gyerekre kevesebb figyelem jut. 

– Már az óvodások körében előfordul a beszólás, kiközösítés. Mely életkorban a leggyakoribb a jelenség?

– Az óvodás-, kisiskoláskorban leginkább a bántás fordul elő, a bántalmazások főként serdülőkorú közösségekben gyakoriak.

– Szülőként melyek azok a jelek, amelyekből arra következtethetünk, hogy a gyerekünket bántalmazzák? 

– A bántalmazás általában nem nyilvánosan történik, még nem is az osztályteremben, hanem leginkább szünetben az udvaron, az étkezőben, vagy félreesőbb helyszíneken, ahol nincsen lehetőség arra, hogy bárki is a bántalmazott védelmére keljen, és ezáltal nagyobb a rá gyakorolt hatás. A szülő szemében gyanús lehet, ha a gyerek nem akar beszélni az osztálytársairól, extrém esetekben esetleg foltok jelennek meg a testén, vagy ha kezd másként viszonyulni az iskolához, a tanuláshoz, nem akar iskolába menni. Nagyon fontos, hogy folyamatosan beszéljünk a gyerekkel az iskolai eseményekről, a barátairól, a tevékenységeikről, mesélje el, hogy telt a napja, hogy érezte magát. Az a gond, hogy legtöbbször a családban nem jut erre idő, de fontos lenne, hogy legalább lefekvés előtt fél óra–óra minőségi időt töltsünk a gyerekkel úgy, hogy akkor teljes mértékben rá figyeljünk. A bántalmazott gyerekek nagyon sokszor magukba fordulnak, előfordul, hogy a bántalmazás része a fenyegetés is: hogyha szól valakinek, az következményekkel fog járni. Éppen ezért nagyon fontos, hogy olyan légkör alakuljon ki otthon, hogy a gyerek érezze, bármikor bizalommal elmondhatja a problémáit, és tudja, hogy támogatásra számíthat a szülőtől, nem pedig őt kezdi majd hibáztatni, hogy bizonyára ő tévedett valamit. Szerintem azért tudnak ezek a bántalmazások fennmaradni, mivel nincsen meg az a bizalmi kapcsolat a szülő–gyerek, tanár–gyerek, sőt a szülő–tanár között sem. Ennek hiánya pedig nagyban táplálja a bántalmazás jelenségét. 

– Mi a tapasztalatod: a pedagógusok mennyire veszik komolyan, ha a szülő próbálja jelezni, hogy gond van? 

– Legtöbbször észreveszi a pedagógus is. Viszont azt látom, hogy eszköztelenek az osztályfőnökök, a tanítók. Maga az iskola önmagában egy stresszfaktor, teljesítményorientáltság jellemzi, a pedagógusnak óriási mennyiségű tananyagot kell leadnia, amivel a gyerekek esetleg nem tudnak lépést tartani, és nem jut idő odafigyelni rájuk. Azok az osztályok, ahol fel sem merül a bántalmazás jelensége, összetartóbbak, tehát fontos, hogy jó legyen a kommunikáció a pedagógus és az osztály között, legyen sok közös élmény, hiszen ez jó hatással van mind külön-külön a gyerekekre, mind pedig az osztályközösségre. Ennek a jelenségnek a kezelése közös felelősségvállalást feltételez, amiben a szülő, a pedagógus, az iskola, az iskolapszichológus, de még az igazgató is szerepet kell vállaljon. 

– Említetted, hogy a pedagógusok sok esetben eszköztelenek. Mit tehetne ideális esetben a pedagógus az áldozat védelmében?

– Elsősorban kommunikálni kellene a szülőkkel. Gyakori, hogy ha a szülő tudomást szerez arról, hogy bántalmazzák a gyerekét, felháborodik – ami természetes –, felmegy az iskolába, és esetleg megfenyegeti a bántalmazó gyereket is. Viszont ez nem a megfelelő hozzáállás. A gyerekeket kellene ellátni egy olyan eszköztárral, amelynek a birtokában meg tudják védeni magukat. Fontos lenne, hogy ismerjék önmagukat, az erősségeiket, gyengeségeiket, azt, hogy miként tudnak kiállni önmagukért. És nem arra gondolok, hogy azt kellene tanácsolni neki, hogy rúgja bokán ő is azt, aki bántja. Hallottam már olyant, hogy beíratták a bántalmazott gyereket karatéra, hogy tudja megvédeni magát. Viszont az agresszivitás mindig agresszivitást szül, ezért nagyon fontos, hogy pedagógusként és szülőként se tápláljuk tovább az agresszivitást újabb erőszakos tettekre való biztatással.

Hosszú távú jelenségről beszélünk, ami egyik napról a másikra nem szűnik meg. A pedagógus szembesítheti a bántalmazót az áldozattal, ellenben az olyan, akár egy fájdalomcsillapító, pillanatnyi megoldás, ami ott és akkor hat, de hosszú távon, ahhoz hogy megszűnjön maga a jelenség, tervezetten kell fellépni, például önismereti, csoportkohéziós játékokat is bevethet a pedagógus. 

– Mit tehet a szülő, hiszen nem nézheti tétlenül, hogy a gyereke szenved?

– Nagyon fontos alaposan körbejárni, megvizsgálni a teljes helyzetet, nemcsak a bántalmazó gyerekre ráfogni, hogy azért teszi, mert otthon ezt látja, hanem elgondolkodni, hogy a saját gyereke miért került az áldozat szerepébe, vajon figyelt-e eléggé rá, meghallgatta-e, szorong-e valami miatt. Extrémebb esetekben iskolaváltásra is sor kerülhet, viszont ha nem foglalkozunk a gyerekkel, azzal, hogy mi van a háttérben, nagy a valószínűsége, hogy a következő közösségben is áldozati szerepbe kerül. Törekedni kell arra, hogy folyamatosan erősítsük, dicsérjük a gyereket, nem elég, ha egy-két alkalommal leülünk és elmagyarázzuk neki, hogy nem az ő hibája, illetve a bántalmazó fél semmivel sem jobb, erősebb nála. 

Viszont általában a gyerekek érzelmi világa a szülő érzelmi világát tükrözi, ahol a szülő gyengének érzi magát, ott a gyerek is annak fogja. Éppen ezért sokszor a szülő nem is látja, mi a gond a gyerekkel. Az is gyakori, hogy ha jelzik is feléjük, a bántalmazó gyerek szülei nem ismerik fel, vagy szégyellik elismerni, hogy gond van a gyerekükkel, ennek a jelenségnek a kezelésében pedig nagy szükség van nyitásra a szülő részéről, beszélni kell róla.