2021. szeptember 26., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csizmadia Béla sohasem kapaszkodott nagy tervekbe, vágyakba, egy légtornász könnyedségével és életművészhez illő humorral lendült át az előtte álló éveken, évtizedeken. A lehetőségek mégis – vagy éppen ezért – rendre megtalálták.

Az ötvenéves érettségi találkozó hozta haza múlt héten a Magyarországon élő, derűből, öniróniából soha ki nem fogyó férfit. Beszélgetésünk első perceiben elárulta, hogy bolyais diákként Románia második teniszezője volt a korcsoportjában. Aztán tovább pörögtek a „bocsánat…” kezdetű vicces megjegyzésekkel fűszerezett események.

– Nagy meglepetésemre érettségi után bejutottam a bukaresti „bukfencegyetemre”, azaz az akkori Testnevelési Főiskolára. Azért volt ez meglepő, mert sohasem voltam jó tanuló, a sikeres matekérettségit is a nevemnek köszönhetem, az előttem ülő, B kezdőbetűs családnevű osztálytársamtól ugyanis mindent le tudtam másolni, még a nevét is – sütötte el rezzenéstelen arccal az első poént, aztán, komolyabbra fordítva a szót, fiatalkori fotós karrierjéről mesélt. A legendás Marx József tanítványa volt, ő biztatta, bátorította az alkotásban, ezért is érzi méltatlannak, hogy nevéről gyakran megfeledkeznek Vásárhelyen. A fotózás szenvedélye a későbbiekben is elkísérte. 

– Főiskolás koromban, a fővárosi Petőfi Házban volt egy kiállításom, a megnyitón 150-en voltak jelen. Nem hasból mondom, utána Metropol-koncert következett, és mind a 150 hely betelt. Másodéves főiskolásként az Ifjúmunkás fotóriporter-újságírója és a központi lap, a Sportul Popular fotósa voltam. 220-an jártunk az évfolyamra, és én, a rossz tanuló, kilencediknek végeztem. 

A pályakezdés évében két bukaresti állás közül lehetett választani. Csizmadia Béla haza vágyott, Marosvásárhelyre, de mivel Maros megyei posztot nem hirdettek meg, elfogadta a fővárosit. Haragudtak is rá ezért a vidékről érkezett román hallgatók, akik odavoltak a nagyvárosi életért. Három évet töltött Bukarestben, mire lehetőség adódott cserélni egy Marosvásárhelyre kinevezett „fehér inges” kollégával. Már a minisztérium előtt voltak a hivatalos papírok aláírás végett, amikor beszélgetőtársam megjegyezte, hogy lenne itt még valami, mégpedig tíz fekvőtámasz, másként nem lesz csere. A kolléga értetlenkedésére egy „ártatlan” kérdéssel válaszolt: „te hogy büntetted a gyerekeket, ha magyarul beszéltek?” A „mutatvány” megtörtént, de a fiatal testnevelő tanár Vásárhelyre hazatérve nem találta a helyét.

– Itthon elfogyott a levegő. Délután volt egy-két edzésem, addig semmi dolgom. Éreztem, hogy ez az életmód 67 évesen jó lenne, de nem 27 évesen. 

Így, miközben teljesen önerőből felújította a szülői házat, egyre inkább foglalkoztatta a határon túli világ. Egy színésznővel kötött fiktív házasság juttatta el 1980-ban a magyar fővárosba. Az illető hölgy kizárólag erkölcsi kötelességből segített az erdélyi fiatalembernek, sem pénzt, sem drága ajándékokat nem fogadott el tőle, csak a „válóajándékként” kapott értékes karórát nem utasította vissza. 

– Amíg itthon déli 12 előtt ki sem keltem az ágyból, Budapesten hajnali fél 6-kor már a villamoson ültem. Egyszerre négy állásom volt, egyebek mellett az orvosi egyetemen tanítottam mint testnevelő tanár, teniszedzőként Davis-kupa-játékosokat neveltem ki, és nevelőtanárként is működtem – mesélt tovább a magát „bukfenctanárnak” nevező férfi. – Időnként szinte nyerítettem a nevetéstől, amikor eszembe jutott, mit mondanának az otthoni barátaim, ha látnának: „Csizi, te ezért disszidáltál?” De sohasem voltam olyan boldog, mint akkor. Pedig fizikailag annyira kimerített a munka, hogy amikor moziba mentünk a későbbi feleségemmel, már a harmadik kongatás előtt aludtam. A balatoni nyaralásainkon pedig napi egy órát töltöttem a tavon, a többit az ágyban, csak enni keltem fel.

Csizmadia Béla Budapesten alapított családot, két fia közül a nagyobbik is ott született. Erdélyi származású fogorvos felesége Németországban látta a jövőt, és a nyolcvanas évek közepén ki is települt a közös gyerekükkel. Béla hosszas gondolkozás után úgy döntött, követi.

– A budapestiek annyira megszerettek, hogy amikor szóltam a távozási szándékomról az orvosi egyetem tanszékvezetőjének, kijelentette, hogy amíg ő abban a pozícióban van, nem bontja fel a munkaszerződésem, hogy bármikor visszatérhessek. Tíz évig tartották az állásomat, addig, amíg meg nem szűnt a testnevelés-oktatás az egyetemen – lágyult el beszélgetőtársam hangja. – Olyan barátaim voltak egyébként a magyar fővárosban, mint Illés Lajos, a zenész és Dörner György, a kor egyik legjobb színésze. Szerették bennem a sok hülyeséget.

Németországban egy lassúbb, csendesebb élet kezdődött, a feleség ugyanis vidéken nyitott rendelőt, ahol nem volt kereslet a teniszoktatás iránt.

– Dizájnnal és tervezéssel kezdtem el foglalkozni. Felépítettem a 360 négyzetméteres házunkat, amelyet úgy hagytak jóvá a németek, hogy építész szakember rá sem tette a ceruzáját a tervre. Aztán nekifogtam a bútortervezésnek. Én voltam az egyetlen, aki kétszer is megnyerte A jövő bútora nevű pályázatot.

A németországi mindennapoknak a válás vetett véget. A feleség kint maradt a két fiúgyermekkel, Béla visszatért Budapestre. Mivel az orvosi egyetemen akkorra már megszűnt a testnevelés-oktatás, a lakberendezés maradt a fő foglalatossága. Közben háromhetente hazautazott Marosvásárhelyre.

– Itthon volt édesanyám, a testvérem két gyerekkel, hogyne jöttem volna. A rokonok, barátok alig várták az érkezésem, mert tudták, hogy amit kérnek, azt elhozom nekik. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem: „Csizi, hoztál patkószeget?” Mondom: „nem hoztam, de kértél?” Az illető erre azt felelte, hogy nem kért, de gondolta, tudom, hogy szüksége van rá. Nevetségesen hangzik, de akkoriban ez valóban hiánycikk volt.

Béla jó ideje aforizmákat is ír. Ilyen a „nem az számít, hol vagy, hanem, hogy ki vagy” életbölcsesség is, amit saját történetével támaszt alá. 

– A távolból többet tudtam tenni a szülővárosomért, mintha otthon maradtam volna – jegyzi meg, majd a maga készítette ’56-os emlékműről mesél, amelyet – miután Budapesten nem kapott lehetőséget méltó helyen, turistaövezetben elhelyezni – a felvidéki Zsigárdon állítottak fel ünnepélyes keretek között. 

– Ha eszembe jut az a sok iskola és szervezet, amelynek képviselői megkoszorúzták az emlékművet, majd némán fejet hajtottak előtte, újra elér a bőgés – mondja kisfiús őszinteséggel az ősz hajú férfi, aki ragaszkodott hozzá, hogy alkotásán a neve helyett adományozóként a szülővárosa szerepeljen.

– Ha tíz év múlva valaki elolvasná a feliratot és rajta a nevemet, arra gondolna: ki a franc ez? De Marosvásárhely említésére mindenkinek gyorsabban kezd dobogni a szíve – ad magyarázatot a nemes gesztushoz. A későbbiekben Németországban élő szeretteiről, a nagyobbik fia gyermekeiről és a kisebbik friss házasságkötéséről mesél. Majd az évente tartott, tavaly a világjárvány miatt elmaradt érettségi találkozó kapcsán az öt olimpián részt vett Gál Csaba, ,,Csubesz” is szóba kerül, akivel egymás mellett ülték végig a középiskolás éveket.

– Ő most is a padtársam. Csak van, amikor két méter, máskor 3000 kilométer hosszú köztünk a pad – ragyog fel az egykori, mai Csizi arca. Végül a városról beszélgetünk, amit bölcsőjének nevez. 

– Vásárhely teljesen megváltozott, de ez nekem nem fáj. Négy napja vagyok itt, sokat sétálok. Minden padra leülök jó 30 percet, és emlékezem.

Csizmadia Béla szerint az itthon maradottak és a külföldre települtek is sérültek valamilyen szinten. Előbbiek azért, mert úgy gondolják, lemaradtak a nagy lehetőségről, utóbbiak, mert mindent maguk mögött hagytak. Párbeszédünk nem zárul le az elköszönéssel. Alig negyedóra múlva telefonon hív, csak hogy még megosszon velem egyet az aforizmáiból: – Két marosvásárhelyi között a legrövidebb út az őszinteség – mondja, és újra minden jót kíván.