2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Az ember bizakodik. Ez egy emberi hivatás. Bizakodik, hogy másnapra jobban lesz, holott az orvosok lemondtak róla, de ő mégis töretlenül bízik az emberi tudás csodájában, teremtőjében, saját erejében. És meggyógyul. Az eset a csodák kategóriába sorolható, de van mozgósító hatása. Sőt sokak szemében hitele is. Írnak róla költők és újdondászok.

Az ember bizakodik, bízik a saját erejében. Abban, hogy képes megcselekedni azt, amit célul tűzött ki maga elé. Vagy amit számára kitűztek felettes hatalmak: szülők, tanárok, főnökök, bandavezérek, köztiszteletben álló tisztelendők, vezetők. Ismerek például valakit, aki 42 évesen beiratkozott az orvosi egyetemre – nem nálunk, egy szerencsésebb pátriában –, miután már volt egy-két diplomája, sőt amazok erejénél és hatályánál fogva dolgozott is tanult szakmájában. Aztán hirtelen ráébredt – egy hajnalon, egy átmulatott/meggyötrő éjszaka után, hogy itt hever 42 évesen, és nem élvezi azt, amit csinál. Nem kell, nem szereti, nem elégíti ki. És egy hirtelen elhatározással belevág. Bizakodik, hogy újabb hét év tanulás után gyógyítani fog.

Az ember bízik az adott szóban. Bizalmat érez az iránt, akitől az adott szó származik. Felnéz rá. Bízik abban, hogy az adott szó még az el nem koptatott szentségek közé tartozik. El lehet indulni azzal a bizalmi tőkével, amit az adott/kapott szó kölcsönöz, adományoz. Rengeteg embert ismerek, ugyancsak példának okáért, akik bíznak abban, hogy a megválasztott polgármester, akire titkos körülmények biztosítéka mellett leadta szavazatát egy vasárnapon, beváltja, beválthatja ígéretét. Bizakodásához mindjárt a megválasztás és a beiktatás másnapján bizonyítékokat keres. Összefüggéseket fedez fel. Ez a pozitív magánemberi változata az összeesküvés-elméleteknek. Minden mindennel összefügg. Például a napokban azt láttam, hogy viszonylag nyugalmas polgári környezetünkben, mely a főbb kereskedelmi utaktól távol esik, ismeretlen közmunkások vagy utcaseprőséget bátran vállaló egyének jelentek meg, akik az őszi nagy- és várostakarításhoz használatos specifikus eszközökkel (gereblye, seprű, lapát, szeméthordó gépkocsi stb.) összesöpörték, elhordták a lehullott leveleket, holott még van a fákon jócskán. Bizakodnak abban, hogy a további levélhullás szépségét ezekkel az eszközökkel feledhetővé teszik, lesz munkájuk, és nem fogja tavasszal a hóolvadás után vastag organikus sár födni a járdákat és az úttestet. 

Pedig a kampány lecsengett, a mandátum még csak a kezdet kezdetén áll, amikor az ember ismerkedik a hivatal működésével, levizitel a városháza különböző osztályain, beköszön, érdeklődik, mindenkit biztosít bizalmáról, jó munkát kíván, de azért magában már a változásokat fontolgatja. Ilyenkor méri fel az akadályokat, az akadályozókat és szende mormotákat, de bízik magában, hogy képes lesz csapatával végrehajtani nagyobb megrázkódtatások nélkül a szükséges változtatásokat, amelyek elődje előtt nem voltak világosak, sürgetőek, úgy volt kényelmes, úgy illett bele a városháza és a városvezető kényelmi tartományába, komfortzónájába.

Mindjárt kéznél volt a szoboravatás, amelyre szüksége volt a városlakóknak. Legalábbis egy tekintélyes részének, azoknak, akik bíznak a szimbolikus cselekedetekben. Amelyek egyben jó cselekedetek is lehetnek. A polgármester avatóbeszéde egyszerű volt, bízott a megértésben. A közösségnek akarta/akarja adományozni. Nem csupán a hagyományőrzőknek. Hiszen egy új szobor, maga az újdonság. A változás egyik jele. A főtér szimbolikus visszaadományozása. Az a helyszín, ahol harminc évvel ezelőtt oly nyilvánvalóan adta tanújelét a változás, vagyis levették a fedőt a nemzetiségi ellentétek fazakáról, és a lefojtott gőz elemi erővel tört fel. A következmények felmérése nem csupán a történészek, reményfukarok és nosztalgiázók dolga (lesz), hanem az új városvezetésé, amely gondolkodhat, gondoskodhat a maga véges hatósugarú és -erejű eszközeivel, hogyan futtassa fel ezt a várost, amely az általános országfejlődésnek már vagy harminc éve nincs az élvonalában, de sokszor még a középmezőnyében sem. (A szoboravatás fanyalgóit pedig jobb kedvre hangolhatja.)

Az a helyszín, ahol a november 15-i szoboravatás történt, bizonyos értelemben mégis restitutio. Ugyanis a város főtere, egykori piactere, volt forum siculorumja néhány szobornak is helyet adott, amit a város polgárai piciny pénzük összeadásából emeltek, az általuk akkor és azóta is szimbolikusnak, nagynak tartott férfiaknak. Ezek a szobrok a történelem forgatagában (hasznos eufemizmus) eltűntek, átalakultak, más szobrok nyersanyagává váltak, amelyek szintén eltűntek a történelem viharában (ez az a típusú heves lég- és tömegmozgás, amelyet nem a meteorológusok jósolnak meg), míg más szobrok akár vissza is térhettek, ha nem is mindig az eredeti helyükre, de megközelítően azonos, hasonló szimbolikus térbe. Nálunk Jankó, az árva, vagy Rákóczi, ill. a magyarokat nem különösebben kedvelő Papiu (alias papsándorvidor).

Bizalom az ősi erényben – ez volt Ferenc József koronázási jelmondata az 1867-es koronázáskor. Ennek az aktusnak bronzképzete a Kultúrpalota nagytermének bejárata fölött újra látható néhány éve. Mert akadtak mindig emberek, akik bíztak abban, hogy a kényszerűségből elrejtett kincsek az idők jobbulásával újra láthatóvá lesznek, a világra kibuknak, mint az igazság.