2020. augusztus 4., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bethlenszentmiklós Fehér megyében, Balázsfalvától 15 km-re, a Kis-Küküllő jobb partján fekszik.

Neve először 1309-ben villa Sancti Nicolai formában jelenik meg az oklevelekben, majd 1332-ben Nycolai, 1399-ben Zentmyklos, 1491-ben Zaz Zentmiklos alakban fordul elő. 1938-ban Sebe Ferenc egykori szentmiklósi lelkész így magyarázza egyházközségi monográfiájában a falu történetét: „A község eredeti neve Szászfalu, ezután Szászszentmiklós s csak később, midön a magyarok megszaporodtak, a Bethlen családról nevezték el Bethlenszentmiklósnak.”

1309-ben már plébánia temploma volt, Jakab plébánosa 40 dénárt fizetett a pápai tizedjegyék szerint. A templom építészeti sajátosságai szerint 14. századi lehet, a 17. sz.-ban megújították.

Az 1829-ben szervezett gyűjtés alkalmával indított gyűjtőkönyv szerint már 1589-ben voltak unitáriusok a községben: „240 esztendők alatt megrongálódott templomunk…” Az 1747-es püspöki vizitációs jegyzőkönyv szerint „a templom építésére senki sem emlékszik”. Az 1803-as püspöki vizitáció templomleírásából a minket érdeklő éneklő pulpitus leírását idézem: „Ezen korona alatt három graditsu kőből rakott Predikálló Szék, ez előtt vagyon a’ Templom piatzán fenyő deszkákból készült négy szegeletű Éneklő Pulpitus”. Simén Domokos a bethlenszentmiklósi eklézsiáról szóló írásában az ott szolgáló mesterekről így ír: „Fel kell figyelnünk Szentmiklóson arra, hogy a hívek a belső embereket mindig azzal a mértékkel mérték, hogy ha jobbak nem is, de olyanok legyenek mint a reformátusok. Ebből az ígényből fakadóan az 1798-ban kinevezett tanitót, Szentgyörgyi Józsefet nem fogadták el, mert egy hásártos, papjaival és ecclesiájával veszekedő, és nem hiszi az Ecclesia hogy az itt lévő Reformata Ecclesiának a megítélése nélkül itt tarthatná”. 1814-ben a papi és mesteri épületek leégtek, talán ezzel is magyarázható a szegényes levéltári anyag.

1840-ben új, kőből készült, festett mellvédű éneklőkarzatot készítettek, melynek költségeit a számadási jegyzőkönyvben feljegyezték. Több mint 10 évre rá, 1853-ban orgonaalapot hoztak létre, melyhez, Simén Domokos szavaival élve, 60 forintot „szakítottak a szűkös megélhetésből.” Három évnek kellett eltelnie, hogy a hangszerre szükséges pénz begyűljön, így is a megajánlott összeget 40 forinttal ki kellett pótolni a közpénztárból. Az esperesi vizitációs jegyzőkönyv szerint 1856-ban az egyházközség képviseletében Budai István és Mátyás István kétszer járt Berethalomban Wilhelm Maetz orgonakészítő mesternél. A hangszer felépítése előtt újrafödték a templomot: „Bor kiadás: A’ Templom fedőknek és az orgona készítő Maisternek adatott 42 veder”. Az 1856. dec. 10-én megírt esperesi vizitációs jegyzőkönyv megörökíti az orgonavásárt: „III. […] Továbbá ezen egyház buzgó hívei nagyobb részint adományokból egy hat változatú orgonát készíttetett, mely a templomunk keleti karát díszíti”. A pénzkiadásoknál pedig: „13. Az orgonacsináló Meisternek műszerre és orgona corpussa el szállításakor elhozatal és el vitelért 60 frt”.

Az orgonát a küküllődombói kántortanító, Kisgyörgy József vizsgálta meg és próbálta ki, 9 magyar forintot kapott szolgálatáért. Őt György Lajos bethlenszentmiklósi lelkész fuvarozta Szentmiklósra. Mivel napjainkra az orgona már eltűnt a karzatról, és leírása sem maradt fenn, ezért csak Wilhelm Maetz hasonló méretű, miklóstelki és hássági orgonáinak és regiszterdiszpozícióinak megfigyelésével tudunk következtetni a bethlenszentmiklósi orgona milyenségére.

A híres erdélyi orgonakészítő, Samuel Maetz két fia, Wilhelm és Wilhelm Samuel édesapjuk halála után, 1826-ban átvették a berethalmi orgonajavító műhelyt, és sikeresen folytatták apjuk orgonakészítő munkásságát. Hermann Binder szerint Samuel Maetz orgonaszekrényének egyszerűsített mintáját vették át és használták munkáikhoz.

Visszatérve a bethlenszentmiklósi orgonához, 1858-ban orgonasípot kellett ragasztani, e célra enyvet vásároltak 30 dénárért. 1861-ben, a harangozó feladatkörének meghatározásakor szóba került az orgona is: „[…] az orgonát nyomja innep és Vasárnapokon az aki harangozó volt”. Három évre rá, 1864-ben „megigazították” a hangszert, a kifizetett pénzérték szerint kisebb javításról volt szó: „18. Orgona igazításért 6 frt”. Újabb javításra 1869-ben került sor, amikor a hangszert nemcsak megjavították, hanem a szószékkoronával együtt újrafestették: „7. Az orgona igazítása, festése és a korona festése 26 frt. 10 Dr”. 


A levéltári anyagokban több levelet is találtam, melyek a bethlenszentmiklósi kántorokról szólnak, így gazdagították az amúgy szegényes forrásanyagot: az egyiket a háromszéki esperesi levéltárban őrzik, Pap Mózes püspökhelyettes írta Kiss Mihály háromszéki esperesnek az árkosi származású Nagy Sándor kolozsvári gimnáziumi diák Bethlenszentmiklósra való kihelyezésével kapcsolatban: „Kolozsvári iskolánkban tanuló most 5-ik gymn. osztályba lépendő Árkosi Nagy Sándort – miután vele előlegesen még itt létében értekeztem volt – a mai naprol és jelen szám alatt kineveztem küküllőkörben B.Sz. Miklosi ecclésiánkban rendes iskola mesternek. Miután nevezett ifiu – tudomásom szerént most othon Árkoson van – kérem idezárt kinevezési okmányát kézbesíteni s egyuttal értésére adni, hogy szóban levő állomását, mentől előbb elfoglalni igyekezzék, ugy hogyha lehet, már a kepehordás előtt legyen állomásán, mert ebben neki lesz haszna” Egy másik iratból, melyet Dicsőszentmártonban őriznek, megtudjuk, hogy 1880-ban a szentmiklósi hívek egy része panaszlevelet szándékozott küldeni a püspöknek Kereky Károly mesterük ellen, aki „[…] sem énekelni, sem orgonálni nem tud”. A lelkész, Molnár István az esperesi hivatalhoz írt levélben megjegyezte, hogy a hívek inkább a mesteri házra készítendő ablakok miatt haragusznak, bár elismeri, hogy „Kereky Károly kántorunk igaz, hogy énekelni, mert nincs tehettségiben magas hangon énekel… a hallgatók pedig azt mondják, hogu így nem tudnak utána énekelni”. 

Az 1883-as püspöki vizitációs jegyzőkönyv a tanítói jövedelemmel kapcsolataban megjegyzi: „1 fél véka szem orgonálásért járattatik a’ 50 kr.-42 frt”, A következő évben megjavították az orgonát 8 forint 12 krajcárért. Máté Lajos lelkész 1891-ben, az Unitárius Közlöny hasábjain egy, a korábbi évben elvégzett orgonajavításról számol be: „Bethlenszentmiklósi unitárius szent ekklézsiánknak minden egyes jóravaló tagja csak a mult évben járult mintegy 200 frt. önkéntes adománnyal templomunk, tornyunk és orgonánk renoválásához”. A számadási jegyzőkönyv szerint 5 szál deszkát vásároltak, maga a javítás 49 forint 90 krajcárba került, a munkát végző mester neve ismeretlen. A 20. század elejéig az orgona jól működött. 1917. dec. 14-én Kovács István egykori lelkész az orgonasíp-rekvirálással kapcsolatos orgonaösszeírás kérdéseire válaszolva ezt írta: „6 regiszter, feliratuk hiányzik, építési dátum: 1854”. Azt is írja, hogy az orgona működőképes.Egy 1938. okt. 29-én keltezett, jeligés, Kolozsvárra küldött egyházközségi monográfia szerint a homlokzati sípokat elrekvirálták: „a világháború idejében 1916 (!)-ban a hadvezetőség elviteti a kissebbik harangot s az orgonának onsípjait, mely utóbbiak még ma sincsenek pótolva”. Innen kezdve az orgonával kapcsolatos hírek zavarosak, nehezen követhető a hangszer sorsa. 1927-ben írták: „Orgonánk nincs, kántort a jelen körülmények között nem bírunk tartani.”. Ugyanezt bizonyítja az 1927. jan. 15-én tartott közgyűlés jegyzőkönyve: „[…] az egyházközség szegény, jövedelmi forrásai oly kevesek, hogy ma holnap a mindennapi kiadásokat sem tudja fedezni, iskolát akarunk építeni, orgonánk nincs, kántort jelen körülmények között nem kapunk…” Azt is tudjuk, hogy 1926-ban hírből hallottak egy eladó orgonáról Bajomban, odautaztak, azonban a helyszínen kiderült, hogy csak egy rossz zongoráról volt szó. 1928-ban az Egyházi Főhatóság köriratot bocsátott ki az orgonák, harangok háború utáni helyzetének felmérésére. Kozma Béla bethlenszentmiklósi lelkész a következőket írta: „Tisztelettel jelentem a 604-928 számu köriratra, hogy orgonánk nincs. Jelen szegényes helyzetünkben most nem áll modunkban egy új orgona beszerzése, de arra törekszünk, hogy minél előbb megteremtsük új orgonánk alapjait”. Pedig már 1919-ben létrehoztak orgonaalapot, értéke akkor 7616 korona volt, ezt az alapot folyamatosan növelték, pl. az 1926. jún. 10-i püspöki vizitáció alkalmával többen adományoztak az alap javára. A harmincas években az egyházközség hívei nagy erőfeszítéseket tettek az új orgona vásárlásához szükséges pénz előteremtésére. 1932-ben a dalárda kukoricát gyűjtött és értékesített az alap javára. Mindezek ellenére 1932 őszére lemondtak az orgonavásárlásról: az okt. 10-én tartott püspöki vizitáció alkalmával egy templomi harmónium beszerzésének szükségességéről beszéltek. 1937-ben az egyházközség árajánlatot kért a temesvári Wegenstein cégtől, és bár az ajánlat már a következő évben megérkezett, harmóniumvásárlásról csak 1943-ban számolnak be az iratok: „Első ilyen intézkedésünk és felelősség vállalásunk az 1943. év folyamán az volt, hogy harmóniumot vásároltunk templomunk részére, hát ha vonzóbb lesz az istentisztelet, melegebb a szeretet. E célra kellő fedezet nem volt. Kölcsön vettünk át a Közalapból bízva abban, hogy a hívek jóvoltából a kölcsönt rövidesen visszafizetjük”. Halmágy Pál lelkész, aki 1941-ben érkezett az egyházközségbe, és egy évig az énekvezéri teendőket is végezte, másképp emlékezett erre „1942-ben harmoniumot vásároltunk”.

Az orgona sorsáról nem tudunk többet. Simén Domokos azt írta: „Az idővel elhasználódott orgonát szétszedték és darabjai elkallódtak”. Megemlíti továbbá, hogy az egyházközség 1981-ben elektromos orgonát vásárolt, melyet az orgonaszekrény helyére, a karzatban helyeztek el. Veress Ferenc László jelenlegi bethlenszentmiklósi lelkész elmondása szerint a helyiek közül senki sem emlékszik, mikor került le az orgona a karzatról, tény, hogy az 1988-ban kiadott, orgonákról szóló kérdőíven Bethlenszentmiklós orgona nélkül szerepel. Talán még van remény, hogy valahonnan előkerül az orgona valamely darabja, sípja…