A belülről valók árnyéka

Reményik Sándorról a KZST estjén

Hetvenöt évvel ezelőtt jelent meg a két világháború közötti Erdély egyik legjelentősebb folyóiratának, a Pásztortűznek az utolsó száma. Ezen évforduló kapcsán a folyóirat egyik vezéralakja, Reményik Sándor emléke és munkássága előtt tisztelgett legutóbbi estjével a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. A kedd esti összejövetelen teljes telt házas közönség vette birtokba a Bernády Ház földszinti termeit, a szervezők meghívottak közreműködésével a költő életének és művészetének a köztudatban kevésbé jelen levő vonásait ismertették meg a hallgatósággal. Az est kezdetén Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke bemutatta a meghívottakat: Balázs Imre József költőt, irodalomkritikust, kolozsvári egyetemi tanárt, aki Reményik mai megítéléséről beszélt, Nagy Béla kolozsvári mérnököt és helytörténészt, aki a költő édesapja által tervezett, illetve kivitelezett hatalmas építészeti örökségünkről tartott vetítéssel egybekötött előadást, valamint a költő és orvos dr. Nagy Attilát, aki ezúttal Reményik utolsó napjairól beszélt dr. Olosz Egon professzor lejegyzett, személyes emlékei alapján. 

Az előadók közül sorrendben elsőként Balázs Imre József tartotta meg értekezését, előadását egy érdekes esemény felidézésével kezdte: 1942. február 28-án Marosvásárhelyen Reményik-estet tartott a Kemény Zsigmond Társaság. – Az est érdekessége az volt, hogy a pódiumon kizárólag nők voltak, a belépő egy pengőbe került. A műsorról a Székely Szó cikkéből értesülünk. Az estet Kabdebó Erna nyitotta meg, Berde Mária szövegét Berde Amál olvasta fel, Vilcsek Ferencné szavalt, Sándor Judit emlékezett, Lázár Jolán ugyancsak szavalt, Szappanyos Gabriella a költőről adott elő, K. Vojtekovics Olga megzenésített Reményik-verseket énekelt, zongorán kísérte Erkel Sarolta. Azzal igazolták az erős női jelenlétet, hogy véleményük szerint Reményik költészete a nők lelkéhez közelebb tudott férkőzni. Éppen benne vagyok egy Reményik-kötet szerkesztésében, most pár gondolatot szeretnék elmondani arról, hogy mit jelenthet a költő és életműve ma az én generációm vagy a nálam sokkal fiatalabbak számára, illetve arról, hogy milyen ösvények vagy autósztrádák vezetnek ehhez az életműhöz. 

Az első dolog, amit megosztanék, az az, hogy Reményik vívódó költő volt: nagyon sok kétely gyötörte, sokszor elvonult hegyekbe, szanatóriumba, magányba, hogy feltöltődjön. Mégis úgy ismerjük, mint az erdélyi magyarság egyik legismertebb közéleti költőjét. Kortársak írják róla, hogy mennyire furcsa és különleges ez a kettősség – egy visszahúzódó, halk szavú személyiség lesz az, akit követnek az emberek, aki meg tudja fogalmazni azokat a sorokat, amelyek jelszószerűen is érvényesek lesznek egy olyan traumapillanatban, mint Trianon. Ő volt az egyik, akinek javaslata volt arra, hogy hogyan lehet erről beszélni. De ahogy telik az idő, bizonytalanná válik abban, hogy alkalmas-e ő erre a szerepre. Elbizonytalanodás gyötri. Vannak szakaszok az életműben, a következő állomás az Ahogy lehet Reményikje, az utolsó pedig az úgynevezett korszerűtlen versek Reményikje – ekkor írja meg azon elkeseredését, miszerint a ‘40-es évek politikai megoldásai sem jelentenek számára élhető világot. Reményik folyamatosan változik, mindig érzékeny arra, hogy mi történik a levegőben, mire keres választ a közösség. A váteszköltő és visszahúzódó költő dilemmája ez: úgy érezte, hogy akarata ellenére löki őt a történelem ebbe a pozícióba.

A második dilemmát az jelenti, hogy lehet-e egy költőnek egyáltalán magánélete? Az utóbbi évtizedek kutatásai sok tanulmányban összefoglalták, hogy életében két fontos nő volt: a Piroska- és Ilonka-versek költője írta ezeket a költeményeket. A dolog szépséghibája, hogy mindketten férjes asszonyok voltak, illetve azok lettek idővel. Úgynevezett plátói szerelmek maradtak nagyon erős szellemi kapoccsal: Piroska festőművész volt például. Lehet, hogy ezeken a verseken keresztül az életmű mélyére lehetne jutni, hiszen olyanokhoz írja, akiket nagyon közel érzett magához. Adott a publikus személyiség és egy rejtőzködő költő – ezen verseknek csak egy nagyon kis része jelent meg életében. 

A harmadik dolog, amiről beszélnék, az Reményiknek a modernséghez, illetve a hagyományhoz való viszonya. Mindkét irányban lehet érveket találni, én azt szeretném hangsúlyozni, hogy van egy olyan kapcsolódása a nyugatosok költészetéhez, amit nem szoktak eléggé kiemelni. Reményik nem létezne enélkül, hiszen költészete egy pillanatig sem szakít azokkal a versekkel, amiket a nyugatosok írtak egy-két évtizeddel korábban, csak egy tematikus vonulatot hozzátesz: a versek arról beszélnek, ami Erdélyben történik. Lehet azt mondani rá, hogy értékrendjében tradicionális, a vallásossága is hagyománytisztelő, de a beszédmódja elképzelhetetlen a modern magyar költészet nyelve nélkül. Ő volt az arca a Pásztortűz brandnek. A lapot ugyan nem ő szerkesztette, de a lökést megadta neki és mindvégig közölt benne. A Pásztortűz nagy adóssága az irodalomtörténetnek, a folyóirat kicsit úgy járt, mint Reményik. Azt mondták rá, hogy konzervatív lap volt a két világháború közötti erdélyi irodalomban. Ez így nem igaz. A sokszínűsége önmagáért beszélt, közölt benne József Attila és Gaál Gábor, szerkesztette Dsida, és rengeteg olyan kincs van benne, amelyek után érdemes alámerülni. Nemrég sikerült digitalizálni a lapszámokat, amelyek hamarosan elektronikusan is elérhetőek lesznek és a lap felzárkózhat méltó helyé-re az erdélyi magyar irodalomtörténetben.

Nagy Béla Reményik Károly építész, a költő apja címmel tartott előadást. – Amennyire Reményik Sándor jelentős költő, olyannyira jelentős édesapja is az építészet terén. Sándor már fiatal korában elhatározta, hogy költő, irodalmár lesz, de nagyra becsülte édesapját és annak mesterségét, Az építész fia című verse is erre utal. A Reményik név már a 19. században is ismert volt Kolozsváron, a nemesi ranggal bíró család a Felvidékről származik. Ősi fészkük Dobsinán volt, és az odatelepedett német népcsoporthoz, a bulénerekhez (sajátos német nyelvjárás számos magyar és tót jövevényszóval) tartoztak. A Kolozsvárra került első Reményik, Mátyás, a 18. század végén született. A családnak nagyon jól menő vaskereskedése volt, Reményik Károly pedig az első okleveles építészmérnökké vált Kolozsváron. Az egyetem elvégzése után Dobsináról hozott magának feleséget Bretz Mária személyében. A kolozsvári Toldalagi–Korda-palotában éltek. Templomok, iskolák, lakóházak, bérpaloták, középületek főződnek a nevéhez: Kolozsváron a neológ zsinagóga, a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Reményik-ház a Szentlélek utcában, a Donát úti Reményik „tornyos” villa, a Szamos-parti Széki-palota (Kolozsvár egyik legszebb neogótikus épülete), az Iparos Egylet Aggmenháza, a Ferenc József Tudományegyetem épülete (egyik legnagyobb vállalkozása), az Egyetemi Könyvtár (itt alkalmaztak először Kolozsváron vasbeton rendszert), valamint legnagyobb vállalkozása: az Országos Karolina Kórház (az egyetem orvoskari intézetei és az egyetemi klinikák: a sebészet, a belgyógyászat, a szülészet, az igazgatóság, a fertőzőosztály, a halottaskápolna, a krematórium, az ideg- és elmegyógyintézet épületei, valamint a tüdőpavilon). Ő építette továbbá a Postapalota, a vasútállomás, a Diána fürdő, az Erdélyi Bank, Pákei Lajos tervei alapján pedig a ligeti Korcsolyapavilon és Kioszk épületeit. További épületek gazdagítják életművét Besztercén, Désen, Szamosújváron. Közéleti tevékenysége is igen gazdag volt: számos városi, illetve szakmai szervezet tagja és vezetője, az Országos Magyar Párt megyei tagozatának elnöke, az evangélikus egyház kolozsvári gyülekezetének gondnoka. 78 éves korában halt meg, a Reményik-sírkertben temették el – mondta a részletekben gazdag, családfákkal bővített vetített képes értekezésében az előadó.

Nagy Attila Reményik halálának körülményeiről beszélt. – Pontosítani szeretném azt, hogy hogyan halt meg Reményik Sándor. Kapcsolt részként családtag vagyok az Olosz famíliában, ennek köszönhetem ezt az információt. Olosz Lajostól tudom mindezt, illetve Olosz Egonnal is készítettem egy nagyon érdekes, Reményikkel is kapcsolatos 90 perces interjút, de az sajnálatos és furcsa módon a Marosvásárhelyi Rádiónál eltűnt. Reményik és Olosz nagyon jó barátok voltak, érdemes elolvasni a kötetben is megjelent levelezésüket – kiderül belőle, hogy mit jelent egy igazi, önzetlen barátság. Reményik nagyon súlyos depressziós beteg volt, őt Trianon roppantotta össze. Súlyos rövidlátó is volt, erről szól A belülről valók árnyéka című, kevésbé ismert verse, amely a Szemészet című szaklapban jelent meg egy soproni orvos közlésében. Rendkívül súlyos depressziója miatt többször volt kezelésen, annak a Nyírő Gyula professzornak a kezén is átment, aki Adyt kezelte. Abban az időben divat volt az inzulinsokk terápia: az elmebetegnek vélt pácienseknek beadtak egy hatalmas adag inzulint, amellyel kiváltottak egy hipoglikémiás kómát, és ez kiütötte az agyukat. A beteg ezt követően derültebben ébredt. Reményiket egy ilyen kezelés után nem sikerült visszahozni. Mindezt Olosz Egon mesélte el, aki keresztfiaként és akkor húszas éveiben járó orvosi hallgatóként is ott volt végig mellette – a halálos ágyánál is. Nem volt orvosi műhiba, e végkifejlet sajnos benne volt a pakliban – tudtuk meg Nagy Attilától a színvonalas összművészeti összejövetelen, amelynek keretében Reményik-verseket olvasott fel Boros Csaba színművész, és dr. Láni Oszkár Reményik-versre 1936-ban komponált dalát abszolút ősbemutatóként adta elő Kercsó Anna zeneakadémiai hallgató és Bordos Nagy Kinga zongoraművész.