Hétköznapi történet
Vannak napok, órák, amelyek igazán sosem telnek el, legfeljebb láthatatlanná válnak a rájuk rakódó időportól. Amikor aztán a lélek megrázza magát, minden, ami valaha fontos volt, felsejlik, előviláglik az évgyűrűk alól. A régmúlt maivá válásához persze csend kell, és valami különös, mindent elfogadó béke. Olyan, amilyennel Tukács István rendelkezik.
A marosszentgyörgyi új idősotthon lakóját kevesebb mint egy hét választja el a századik születésnapjától. Halkan, szelíden formálja a hangokat, amikor felköszöntjük; minden szava egy lélegzetvétel.
– Gencsen születtem, Nagykárolyhoz közel, Szatmár megyében. Jó gyermekkorom volt, mindig kint játszottunk a testvéremmel a nagy udvaron – hívja elő kérésemre a legrégebbi emlékeket. A következő pillanatban ritmust vált a történet, az idős férfi távolba néző tekintettel merül el évszázada legfeketébb éjszakájában.
– Harmincéves voltam, amikor hatalomra kerültek a kommunisták. Az egyik este ugyanúgy tértünk nyugovóra, mint korábban bármikor. Éjféltájban vagy még később dörömböltek az ablakon. Nem tudtuk, mi történik, de az érkezők hamar felvilágosítottak: „Pártunk és kormányunk utasítására az összes vagyonukat államosították.” Még mindig nem értettem, mit jelent ez az egész, és mondtam az illetőnek, hogy majd reggel beszélünk. „Maguk már hajnali 3 órakor úton lesznek” – jött a válasz. A nagyobbik lányunk hároméves volt akkoriban, a kisebbik kettő, mindketten sírtak, ordítottak a fáradtságtól.
Lehetetlen volt érzelmileg távol maradni, amikor az egykori földbirtokos szinte gyermeki sóvárgással vette száma elkobzott éle-tének tartozékait.
– Volt nekünk lovunk, tehenünk, ökrünk, juhunk. Minden ott maradt. Két órát kaptunk a készülődésre, és csak a magunkon lévő ruhát vihettük ki a házból. A falu végéig gyalogoltattak, ott aztán beborítottak egy árokba, hogy a járókelők ne lássák, mi történik. Onnan teherautóval vittek Zilahra a többi kulákkal együtt, majd Kolozsvárra kerültünk. A hatóság mindenről kikérdezett, pontosan meg kellett mondani, mennyi földünk, állatunk volt. Azt hittük, végül Oroszországba visznek. Akkoriban adtak ki egy könyvet, az Új barázdát szánt az eke címűt, ott is meg volt írva, hogy ez vár ránk. A hatalmon levők azonban úgy döntöttek, hogy a családosok és az idősek Dévára vagy Marosvásárhelyre kerülnek, nekünk az utóbbi helyszín jutott.
– Hova szállásolták el Pista bácsiékat? – szóltam közbe.
– Házakhoz próbáltak elhelyezni, de a legtöbb helyről a lakók kiebrudaltak, hiába magyaráztuk, hogy ez nem a mi akaratunk. Megjelent aztán Soós József, az akkori vásárhelyi polgármester, és bátorított, hogy érezzük jól magunkat, ha már így alakult a sorsunk. Nem sok idő múlva elkezdtek minket szortírozni. A polgármester azt mondta nekem: „ide hallgasson, olyan helyet találtam maguknak, hogy amíg élnek, megköszönik”. Így is volt. A város szélén állt egy malom, a közelében pedig volt egy disznópajta, húsz állattal. Két zsivány vigyázott a jószágra, akiknek az italosüveg mindig ott volt az asztalukon. Mi az ő helyükre kerültünk, a disznók gondozását a 70 éves édesapám vállalta. Volt egy kevés pénzünk, és a városgazda javaslatára vettünk magunknak csirkét, tyúkot, még két malacot is. Öt-hat évig éltünk ott, a gyermekek is onnan jártak iskolába. Volt aztán egy gyűlés, ahol a főmolnár azzal állt elő, hogy elment a raktárosa, és kellene neki egy megbízható ember. A polgármester engem ajánlott, azt mondta: „igaz, hogy kulák, de nagyon érti a szakmát”. A raktárosi munkáért fizetést is kaptam. Az egyik disznót eladtuk, a másikat levágtuk, így ennünk is volt mit.
A következő pillanatban egy régebbi emlékrekesz tárta fel tartalmát, a két és fél éves katonai szolgálatot, illetve a háborús időt.
– Megjártam Oroszországot, aztán Budapestre kerültem a páncéloshadtest-parancsnokság egyik segédhivatalába. A parancsnok nagyon megkedvelt, és mindennap magával vitt a főpostára, ahol egy szekrényben vártak a központba szállítandó levelek. De hamar vége lett a jó világnak, leszereltem. Otthon aztán a testvéremmel igyekeztünk helyrehozni a gazdaságot.
Az idős férfi a mesemondók nyugalmával idézte fel a későbbiekben a román seregek gencsi érkezését, a házuk udvarán kialakított tiszti étkezde nyüzsgését, ahol kolozsvári káposzta volt az első vacsora. Ágyúzás, eltalált bunker, kémkedéssel való gyanúsítás – egyre szédületesebben rajzolódtak elém a múlt filmkockái, míg végül visszakanyarodtunk a kommunista világ szürkeségébe.
– Minden munkahelyen igyekeztem megállni a helyem, de aztán jöttek az új káderek, innen is, onnan is kikoptam. Végül egy vasöntödébe jelentkeztem, ahonnan a megerőltető fizikai munka miatt mindenki menekülni próbált. Onnan mentem 50 évesen nyugdíjba.
– A rendszerváltás után visszakapták az elvett birtokot? – szólaltam meg újra.
– A földekből egy keveset – válaszolta beszélgetőtársam. Lassan tértünk vissza a jelenbe.
– Az egyik lányom kint él Németországban, havonta hazajön, hogy meglátogasson. A másik a közelben lakik, ő is rendszeresen jár hozzám. Két unokám is van, és egy dédunokám, ő Amerikában él.
Beszélgetésünk végén Tukács István szülőfaluja templomának felújítását is elújságolta, aztán megköszönte az együttlétet.
– Tudja meg a világ, hogy volt rossz is, volt jó is – mondta mintegy összegzésképpen a lelkében elraktározott száz évre, végül még egyszer felidézte gyermek- és ifjúkora búzatermő vidékeit.
