90 éve született Székely János

Székely János 1929. március 7-én született Tordán, az elemi iskolát is ott végezte. 1940-ben szüleivel Marosvásárhelyre költözött, a Református Kollégiumban tanult, majd 1943-tól a Katonai Reáliskolában volt huszárhadapród. 1944-ben a századát a közeledő front elől Nyugat-Európába vezényelték. Közben fogságba esett, onnan 1946-ban tért haza. 1948-ban leérettségizett. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen 1952-ben végezte el a filozófia szakot. 1952 és 1956 között a majdani Kriterion kolozsvári szerkesztőségében lektorként dolgozott. 1956-tól 1989-es nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat versrovatát szerkesztette.

Az erdélyi magyar irodalom háború utáni első nemzedékéhez tartozik. Pályakezdése egybeesett az új intézményi struktúrák kiépülésével, megszilárdulásával. Az időszak uralkodó népies-realista irányzatától megkülönböztette esztétizáló magatartása, a verseiben közvetlen műveltségélmény, nyugatos formakultúra és kultusz. Ezért művei nem jelentek meg 70.000 példányban, mint az időszak uralkodó népies-realista irányzatú alkotóié, hogy minden falusi iskolába és művelődési otthon könyvtárába eljuthassanak.

Írói arculatát döntően meghatározta filozófiai műveltsége, sajátos bölcselete. Indulásától kezdve nem hódolt be a mindenkori hatalomnak, hanem ragaszkodott az egyetemes emberi értékekhez. Nem befolyásolták a kor irodalompolitikai törekvései, életművét a polgári humanista értékrend és a szenvedélyes igazságkeresés alakította. 

Első drámáját még Kolozsváron írta, a többit mind Marosvásárhelyen. Mindegyik drámája, bár valójában történelmi témát dolgoz fel, a jelenkor erkölcsfilozófiai kérdéseire keresi a választ.

Személyiségtípusából adódóan drámáinak egyetlen színházi előadását sem tekintette meg.

1979-ben jelent meg A nyugati hadtest című kisregénye, de az e könyvért neki ítélt Pezsgő díjat visszautasította. 1990 után a József Attila- és a Kossuth-díjra volt jelölve, de ezeket is visszautasította. 1992-ben posztumusz Ady Endre-díjat kapott.

 „Ludovikás”-ként (a Magyar Királyi Ludovika [Tiszti] Akadémia tanulója) érthető, nem kapott vezető funkciókat, de nem is óhajtott ilyesmit, nem vágyott arra, hogy politikai gyűléseken itthon vagy a fővárosban töltse el drága idejét ahelyett, hogy művelődjön, alkosson. Nem óhajtott vadászni vagy ivászati összejövetelekre járni. Neki más szellemi igényei, érdeklődési köre volt. Nem vágyott hatalomra, ünneplésre, mint mások, akik sugallták, hogy milyen nagy szerepük volt az 1989-es események előtt és utána e városban. 

Székely János írót-költőt 1965-ben orvosként ismertem meg, amikor az akkori körzetben, ahol lakott, több hónapon át kollégámat helyettesítettem. Már akkor feltűnt finom személyisége, fegyelmezettsége. Sárgaságtünetekkel jelentkezett. Szó nélkül elfogadta, hogy mindjárt be kell feküdjön a fertőzőklinikára. A kibocsátás után rendszeresen jelentkezett nálam ellenőrzésre. 

 Felesége, Varró Ilona szerkesztő, írónő,1968-ban az Új Élethez került, ahol néhai feleségem, Szépréthy Lilla is dolgozott, és oda gyakran jártam. Székely Jánossal főleg a halála előtti utolsó 5 évben szoros kapcsolatba kerültem. Sajnos már 15 évesen mint huszárhadapród megszokta a cigarettázást. Nem tudtam meggyőzni, hogy abba kell hagynia, különben egészségét még jobban tönkreteszi. Még ha mellkasának kéménye volna, azt is időnként ki kellene seperni. A szívnek sem tesz jót. Megmagyaráztam, hogy a forgóízületei azért fájtak járáskor, mert 15 éves volt, amikor a csontjainak a porcos része még nem volt elmeszesedve, és legtöbb idejét lóháton kellett eltöltenie meneküléskor. 

1992. augusztus 23-án megrendülten búcsúznunk kellett Székely Jánostól, amikor városunkban szívinfarktus következtében meghalt. Öt hónap sem telt el, és felesége, Ilona szintén meghalt infarktusban. 

 Nagyon nagy hatással volt rám könyve, A nyugati hadtest.Többször elolvastam, beleolvastam. Jobban megértettem, hogy miért volt olyan, amilyen, megértettem az életfilozófiáját, még betegségeit is. 

 El lehet képzelni, hogy édesanyja mennyire aggódott, hogy 15 éves fiacskája nem maradt a meleg kályha mellett, hanem hosszú utakon a zord időben fagyoskodott, és sokat tűnődhetett azon, hogy vajon mikor, hol étkezik, tisztálkodik, alszik. Naponta figyelték a frontvonal változását... Miután a hadifogságból épen megérkezett, édesanyja megtudta, milyen irtózatos eseményeket élt át a Cincér lóvával együtt. Menekülés közben a zord időben a katonák szinte már észre sem vették fehér fülüket, lila orrukat, feketére fagyott talpukat, de már a legelső héten hasuk keservesen kínozta őket. A koszt miatt krónikus hasmars vett erőt mindnyájukon hónapokig. Ez azért is volt baj, mert igen gyakran el is kellett maradniuk miatta az úton. Márpedig aki lemaradt a kötelékből, arra a nagy, ködös hósivatag várt, az éjszaka, a harmincfokos szörnyű hideg, a fagy- vagy éhhalál. Sok ilyen eset után rájöttek, hogy legjobb ilyenkor egyszerűen lovon maradni, inkább lovagoljon az ember pár órát a saját mocskában, semhogy végképp odavesszen.

 Székely János A nyugati hadtestben írta, hogy ezer kilométert lovagoltak halálos veszedelemben, hogy az oroszok offenzívájának szorításából Bydgoszczból [Északnyugat-Lengyelország] Bergenig jussanak. Itt Bergen bei Cellében enyhe tavasz, kényelmes katonai tábor fogadta őket, de örökös légi veszély. Messziről odarémlett a Bergen-Belsen tábor, ahol állandóan füstölt a kémény. Egy esős éjszaka után rémületesen büdös füstszagot éreztek, mintha az magát a poklot jelentette volna. Miután Bergenben találkoztak egy koncentrációs tábor útra kelt tízezer, halotti sovány rabjával, akiket a távoli füstoszlop irányába tereltek, egyszerre különös víziójuk támadt, hogy tényleg belőlük táplálkozik az a füst. És ez szó szerint így volt reggeltől estig és estétől reggelig. Mert közben újabb meg újabb tömegeket tereltek oda, s azok ott mind éhen pusztultak – azokat szintén el kellett hamvasztani.

De más füstöket is látott: milliók otthonát a tébolyult, füstbe ment Európában. Európa legnagyobb városi agglomerációját, legsűrűbben lakott iparvidékét, a Ruhrt kétszer, két irányban is bejárta, tíz és száz kilométereket utazott ott, de az egész vidéken egyetlen lakható házat sem látott, csak téglasivatagot, téglamezőt, és semmi egyebet!

[Aztán fogságba került, szerencsére skótba, nem a hírhedt amerikaiba, Mally le Campba.]

Az angolok a magyar hadifoglyokat [Bergenből a Keleti-tengertől] mind összeterelték, hogy aztán zárt táborokba Dithmarschen vidékére, [az Északi-tengerre] dughassák. Írta: Ott éltünk „Szamárpuszta” kellős közepén, a kétszeres szögesdrót kerítéssel, őrökkel, őrtornyokkal körülvett fogolytáborban, Eselheidében. Egész álló nap unatkoztunk, heverésztünk. Körös-körül, míg a szem lát, homoksivatag terpeszkedett.

Elmélkedve írta, hogy: nem voltam én soha szerencsés, ellenben fogékony mindenre, ami súlyos és fontos. 

 „Elmondhatatlan, kívülről nézve pokol volt egész fiatalságom! Ott van mindjárt az az ostobaság, hogy a háború negyedik évében, a mindenfelől közelgő frontok szorításában, én a hadapród iskolába felvételiztem. Amikor aztán a háború végét járta, majd befejeződött, én a tiszta nyereséggel maradtam. Először is beletanultam a rendbe. A katonaság megtanított tanulni is. Aztán mikor jutok el én Lengyelországba, a Hanza-városokba, a Keleti-, majd az Északi-tenger partján, fel Dániáig, Ditmarschenig. Mikor járom be én Európát – méghozzá lóháton, sőt gyalogo-san! –, ha nem üldöz mindig a front? Az üldöztetés lett az én tanulmányutam, a menekülés a neveltetésem; minél több baj és csapás ért, annál kiváltságosabb lettem. Ott a menekülésben (illetve hát a rákövetkező hadifogságban) fanyalodtam rá a könyvekre is. Egyetlen könyvet sem olvastam én addig, még kalandregényt sem; az ifjúság csodavilága, Verne Gyula, May Károly, Jókai Mór mindmáig hiányzik műveltségemből. De a legelső könyv, amelyhez hozzájutottam, s amelyet idő bővében el is olvastam: Tolsztoj Háború és békéje volt. A legrosszabb körülmények között mindjárt a legjobb jutott nekem, és minden épp idejében, amikor megérthettem, magamévá tehettem -amikor szükségem volt rá. Amikor a laktanyában sűrű szögesdrót mögött, már hadifoglyokként társaimmal együtt már-már belehülyültem a tétlenkedésbe, egyszer csak érkezett az új szállítmánnyal Szervátiusz Jenő kolozsvári szobrász, aki igen szépen kért, fogadjuk be, míg szállása elrendeződik. Hát ezentúl reggeltől estig sürgős és fontos tennivalóm volt; megtanított rajzolni, majd később mintázni is; ha most, harminchárom év múltán van némi fogalmam formákról, konstrukciókról, neki köszönhetem.” 

Ditmarschen vidék, ahol a fogolytáborban éltek, eredetileg tengerfenék volt. Itt az Északi-tengert két gigászi gáttal szorították vissza, hogy földet hódítsanak tőle. „Negyvenöt nyarán [amikor a háborúnak vége volt] itt sátoroztunk mi hetekig, hónapokig, ezen a tengerfenéken, nem messze a gáttól. Zöld szigeteken lebegtek tanyácskák téglavörös tetejükkel, bozontos szilvásaikkal s a tetők és lombok fölé tornyosuló hatalmas, ónémet hárskoronákkal. Itt éltek és alkottak a XIX. században a német Christian Friedrich Hebbel drámaíró-költő, és Theodor Storm novelista, költő. A tanyák között parcellákon fekete-tarka tehénkék legeltek. Más parcellákon katonás rendben, magasan, hamvaskéken feszített a rozs; itt-ott egy-egy búzavirág hunyorgott közte, elegáns sirálycsapatok navigáltak fölötte – s olyan pompás volt mindez, olyan megrendítően békés és jellegzetes, hogy szépsége láttán én bizony nemegyszer sírva fakadtam. Termett, tenyészett, szépen hullámzott, illatozott, minden széllökésre készségesen tárta fel virágzásának sokszínes emeletét...

A közeli Hemmerwurth templomában hangversenyt hirdettek. A templomot derekas kőfal vette körül, zuzmós, mohos fal, mint valami várat. Azon belül faragott, régi sírkövek álltak. Rózsák futottak fel rájuk: pirosan, fehéren – rózsazuhatag, rózsaözön! A szegény vidéken a templom kicsi, szűk, öreg, mohos volt – afféle közönséges kis falusi kegyhely. Külön-külön minden zuga makulátlanul tiszta ízlésre vallott. Isten a tanúm, sohasem láttam még szebbet. Mert ott volt együtt benne mindaz, ami ezer év óta szép és nemes Európában. Jöttek egymás után az új nemzedékek, s a lassacskán épülő templomot mindegyik a maga ízlése szerint építette tovább. Aki oda belépett, nem annyira szentélybe lépett, mint inkább a történelembe. Én Velencében is, Chartres-ban is jártam azóta, de megrendítőbbet azóta sem láttam. 

Ebben a templomban el is kezdődött a műsor. A koncertező művész úgy hírlett, civilben a kölni dóm első orgonistája. Ő is hadifogolyként tengődött itt. Ezt a hangversenyt a fogolytársai tiszteletére meg-

hirdette. Két óra hosszat játszotta nekünk Sebastian Bach fúgáit, toccatáit, prelúdiumait. Megrendülten és lenyűgözötten, mintegy berúgva támolyogtunk ki a templom homályából. Énnekem addig sejtelmem sem volt a zenéről, most találkoztam vele először – és mindjárt Bachhal és mindjárt a fúgáival! 

Hát ahogy az irodalomban vagy az építészetben, éppúgy a zenében is azonnal a legjobb jutott nekem. Nincs az az úrfi, az a lord, az a keleti herceg, aki igényesebb nevelést kaphatott volna exkluzív kollégiumában, mint amilyent én kaptam hazátlan földönfutóként az elvesztett háború poklaiban! Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében! 

Most, ahogy negyedszer-ötödször is elgondolom, pótolhatatlan útravalóit a fiatalságomnak köszönhetem. Annyit kaptam én csupán a sorstól, amennyit becsületesen megad minden fiatalnak. Mindenre éhes, mindent hasznosítani tud, semmi sincs a világon, amire szüksége ne volna.” 

 Székely János a Látó folyóiratban még volt kollegái körében is feledésbe merült, nem kapta meg a neki kijáró elismerést, megbecsülést és tiszteletet. 2017-ben az augusztusi számban sem emlékeztek meg róla, hogy 25 éve távozott. Csak ha valaki főszerkesztő vagy -helyettes, lehet fontos ember? Szerencsére az erdélyi magyar elektronikus könyvtár adatbanknál nem így gondolkoznak. Már több művét pdf formátumban el lehet olvasni az interneten, köztük A nyugati hadtestet is a következő link alatt: http://szekelyjanos.adatbank.transindex.ro/ 

 Hogy miért volt egy-egy pályatársa irigy rá? Azért is, mert már kiskorában gazdag élettapasztalatra tett szert, melyről A nyugati hadtest könyvében számol be. Aztán négy éven át művelődött, életismeretét egyetemi filozófiatörténeti tanulmányai egészítették ki. Irodalmi tehetsége miatt is lehetett rá irigykedni. Bodor Pál 1991-ben a Portrék. Erdélyi Lajos fotói című könyvben a következőket írja: »SZÉKELY JÁNOS kiváltsága a zsenialitása. …Caligula helytartója című darabjának … tévébemutatójakor egy kritikus megrendülten Shakespeare-t emlegette. „Nyugati hadtest”-ét és a „Soó Péter bánata” című két „kis” regénye: a modern európai próza föltehetőleg soha el nem porladó darabjai. És még nem szóltunk utolérhetetlen esszéköteteiről: Egy rögeszme genézise, A mítosz értelmezése, könyvdrámáknak képzelt, részben verses darabjairól, melyek – mégis – a színpadon futottak be (Hugenották, Vak Béla, Irgalmas hazugság, Mórok) – sem Dózsa című elbeszélő költeményéről, avagy a Hallgatás tornya című válogatott verskönyvéről. ... nagy költő, aki a világon mindent tud, amit a magyar költők őelőtte felmutattak, de mintha már őelőttük is tudta volna; ... Aki őt meg nem ismeri, nem tekintheti művelt magyarnak magát.” 

Posztumusz jelent még meg 1994-ben az általa szerkesztett Semmi – Soha című verseskötet, amelyben az 1948–1986 között írt verseiből válogatott, illetve 1998-ban A másik torony, „egy regény szinopszisa”.

Igaza van Zoltán Ildikónak, a Bolyai líceum egykori magyartanárnőjének: ideje megtanulni, hogy Marosvásárhelynek nemcsak a két Bolyai híres embere, hanem Székely János is!

Zsigmond Károly